Egy másik hang így szólt: — Csak add szépen ide, jó?
Viktor közelebb őgyelgett és az árnyékokba sandított.
— Helló? — mondta. — Minden rendben?
Csönd támadt, aztán egy halk hang kijelentette: — Nem tudod, mi válik javadra, igaz, kölyök?
Kése van, gondolta Viktor. Nekem fog rontani egy késsel. Ez azt jelenti, hogy vagy meg fognak késelni, vagy el kell fussak, ami komoly energiapocséklás.
Az olyanok, akik nem veszik figyelembe a rendelkezésükre álló tényeket, azt hihetik esetleg, hogy Viktor Tugelbend kövér és kehes. Valójában vitathatatlanul ő volt a leginkább sportolásra hajlamos diák az Egyetemen. Ha súlyfölösleget kell cipelned, az túl nagy erőfeszítés, ezért gondoskodott róla, hogy föl se szedje, és formában tartotta magát, mert valamirevaló izomzattal sokkal kisebb erőkifejtés kell a dolgok elvégzéséhez, mintha hájpacnikkal próbálod meg elintézni őket.
Így aztán körbelendítette kezét egy visszakezes ütésre. Nem csak eltalálta, hanem röppályára is állította az útonállót.
Aztán megtalálta a leendő áldozatot, aki még mindig a falhoz kucorodott.
— Remélem, nem sérült meg — mondta.
— Meg ne mozdulj!
— Nem állt szándékomban — felelte Viktor.
Az alak előbújt az árnyékokból. Hóna alatt csomagot tartott, és a kezét fura mozdulattal emelte arca elé, mindkét mutató- és hüvelykujját kinyújtotta merőlegesen s aztán összeérintette őket, így a férfi apró menyétszeme úgy tűnt, mintha keretből nézne ki.
Valószínűleg szemmelverést próbál kivédeni, gondolta Viktor. Varázslónak látszik, azzal a rengeteg jelképpel a ruháján.
— Hihetetlen! — mondta a férfi átkancsítva ujjai között. — Csak fordíts el egy kicsit a fejed, légy szíves! Nagyszerű! Az orr vacak, de, gondolom, azon tudunk segíteni.
Előrelépett és megpróbálta átölelni Viktor vállát. — Nagy szerencse számodra — jelentette ki —, hogy találkoztál velem.
— Az lenne? — kérdezte Viktor, aki eddig a fordítottját hitte.
— Pont az a típus vagy, amit kerestem — közölte a férfi.
— Sajnálom — felelte Viktor. — Azt hittem, éppen kirabolják.
— A fickó ezt akarta — válaszolta a férfi, megveregetve a csomagot hóna alatt. Úgy kongott, mint egy gong. — Bár persze semmi haszna sem lett volna belőle.
— Nem ér semmit? — tudakolta Viktor.
— Megfizethetetlen.
— Akkor ez rendben van — jegyezte meg Viktor.
A férfi föladta a próbálkozást Viktor vállának átkarolására, amely meglehetősen széles volt, és beérte egyik lapockájával.
— De rengeteg ember lett volna csalódott — jelentette ki. — Na, most figyelj ide! Jó a kiállásod. Remek profil. Mondd, fiú, szeretnél szerepelni a mozgó képekben?
— Ööö — felelte Viktor. — Nem. Nem hiszem.
A férfi szájtátva nézett rá.
— Ugye, hallottad, mit kérdeztem? — firtatta. — Mozgó képek?
— Igen.
— Mindenki szeretne szerepelni a mozgó képekben!
— Köszönöm, én nem — válaszolta udvariasan Viktor. — Biztos nagyon érdemleges állás, de szerintem a mozgó képek nem hangzanak nagyon érdekesnek.
— Én a mozgó képekről beszélek!
— Igen — felelte Viktor nyájasan. — Hallottam.
A férfi a fejét csóválta. — Hát — jelentette ki —, nagyon boldoggá tettél! Hetek óta most először találkoztam olyannal, aki nem akar mindenáron a mozgó képekbe kerülni. Azt hittem, mindenki be akar jutni a mozgó képekbe. Amint megláttalak, azt gondoltam: a fiú arra számít, hogy munkát kap a mozgó képeknél ma éjjeli tettéért.
— Azért nagyon köszönöm — hárította el Viktor. — De nem hiszem, hogy kedvem lelném benne.
— Hát, valamivel azért tartozom neked. — Az alacsony férfi kotorászott a zsebében és előhúzott egy névjegyet. Viktor elvette. Ez állt rajta:
— Arra az esetre, ha meggondolnád magad — magyarázta. — Holivudban mindenki ismer engem.
Viktor rábámult a névjegyre. — Köszönöm — rebegte. — Ööö. Maga varázsló?
Goldfis csúnyán nézett rá.
— Ezt meg miből gondolod? — csattant föl.
— Mágikus szimbólumokkal díszített ruhát visel…
— Mágikus szimbólumok? Nézd meg jobban, fiú! Ezek kétségtelenül nem egy nevetséges és idejétmúlt hiedelemrendszer naiv jelképei! Ezek olyan fölvilágosult mesterség jelképei, amelynek tiszta, új hajnala épp most… ööö, hajnalodik! Mágikus szimbólumok! — fejezte be megsemmisítően gúnyos hangnemben. — És ez talár, nem ruha! — fűzte hozzá.
Viktor rámeredt a csillagok és növekvő holdak és izék gyűjteményére. A fölvilágosult mesterség, melynek tiszta, új hajnala épp hajnalodik, jelképei szerinte pont úgy néztek ki, mint a nevetséges és idejétmúlt hiedelemrendszer naiv szimbólumai, ám valószínűleg nem ez a megfelelő alkalom hangot adni véleményének.
— Sajnálom — ismételte meg. — Nem tudtam tisztán kivenni őket.
— Alkimista vagyok — közölte Goldfis, csak kevéssé megengesztelődve.
— Ó, ólomból arany meg ilyesmi — kapcsolt Viktor.
— Nem ólomból, fiú. Fényből. Ólommal nem működik. Fényből arany…
— Tényleg? — mondta udvariasan Viktor, miközben Goldfis elkezdte egy háromlábú állvány fölállítását a tér közepén.
Kisebb tömeg gyülekezett. Egy kisebb tömeg nagyon könnyen összegyűlt Ankh-Morporkban. A városban akadt néhány a világegyetem legkiválóbb bámészkodói közül. Azok bármit megnéznek, különösen akkor, ha fölmerül a lehetőség, hogy valaki mulatságos módon megsérülhet.
— Van rá okod, hogy ne maradj itt az előadásra? — vetette oda Goldfis, és elsietett.
Egy alkimista. Hát, mindenki tudja, hogy az alkimisták kissé őrültek, gondolta Viktor. Ez teljesen normális.
Ugyan, ki akarná az idejét mozgó képekkel tölteni? A legtöbbje rendben lévőnek látszik ott, ahol van.
— Kolbászok kiflibe’! Addig vegyék, amíg meleg! — bődült el egy hang a füle mellett. Viktor megfordult.
— Ó, helló, Mr. Himpeller! — üdvözölte.
— ’Estét, fiú! Akarsz bedobni egy finom, forró kolbászt?
Viktor mustrálgatta a fénylő tubusokat a Himpeller nyakáról lógó tálcán. Étvágygerjesztően illatoztak. Mindig étvágygerjesztően szoktak illatozni. És aztán beleharapsz és megint megtudod, hogy Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller egy állat olyan részeit is hasznosítani tudja, amelyek birtoklásáról az állat nem is tudott. Himpeller rég rájött, hogy elég pirított hagymával és mustárral az emberek bármit megesznek.
— Diákoknak kedvezményes árszabás — súgta oda Himpeller bizalmasan. — Tizenöt garas, és azzal ráteszem a kést a saját torkomra. — Stratégiai megfontolásból fölcsapta a fedőt, gőzfelhőt támasztva.
A pirított hagyma csípős illata elvégezte kártékony dolgát.
— Na jó, de csak egyet — bizalmatlankodott Viktor.
Himpeller kipöccintett egy kolbászt a serpenyőből, és ugyanolyan a jártassággal, amilyennel a béka bekapja a kérészt, belependerítette egy kiflibe.
— Nem fogod megbánni — közölte vidáman.
Viktor egy hagymadarabot rágcsált. Az elég biztonságosnak tűnt.