— Ó, gonoszság szégyenletes edénye, az ég haragja száll reád! Hát azt gondolád, hogy akár a legkisebb gondolatod is, hiába rejtezik a sötétségben, mi szülte, rejtve maradhat a Nap Tekintete elől? Azt gondolád, hogy a mindenható Ahuramazda eltűr egy oly gonosz tettet, mint a te összeesküvésed…
Everard oda sem figyelt. Lefoglalták a saját gondolatai: Harpagusz valószínűleg itt van valahol, ebben a városban, fiatalsága teljében, és még bűntudattól mentesen. Most majd nem kell cipelnie azt a terhet. Sosem fogja kitenni azt a gyereket a hegyre, és nem fogja lándzsájára támaszkodva hallgatni, hogyan sír és reszket, amíg végleg el nem csendesedik. A jövőben persze fel fog lázadni személyes okokból, és Kürosz Kiliarkája lesz, de nem az erdőben fog meghalni ellensége karjaiban, és egy bizonyos perzsa, akinek a nevét Everard nem tudta, szintén megmenekül egy görög kard szúrásától, és a lassú haláltól.
Mégis, ennek a két embernek, akiket megöltem, az emléke beleégett az agysejtjeimbe, van egy vékony fehér forradás a lábamon, Keith Denison pedig negyvenhét éves, és már király módjára gondolkodik.
—…tudd meg, Asztiagész, hogy a gyermek Kürosz az ég pártfogoltja. Az ég pedig kegyes: figyelmeztet téged, hogy ha beszennyezed lelkedet ártatlan vérével, ezt a bűnt sosem moshatod le magadról. Hagyd Küroszt békében felnőni Ansanban, vagy égj örökre Ahrimannal! Ez Mithrász üzenete.
Asztiagész remegett, és homlokát a padlóhoz verdeste.
— Menjünk — mondta Denison angolul.
Everard a perzsa hegyekhez ugrott, harminchat évvel későbbre. Holdfény hullt a cédrusokra az út mellett, a patakhoz közel. Hideg volt, és farkas vonyított.
Everard letette a gépet, leszállt, és kezdte levenni a kosztümöt. Denison szakállas arca idegenül bukkant elő a maszk mögül.
— Kíváncsi vagyok — kezdte. Hangja szinte leveszett a hegyek végtelen csendjében. — Kíváncsi vagyok, nem ijesztettünk-e rá túlságosan Asztiagészre. A történelem feljegyzi, hogy három évet csatázott Kürosz ellen, amikor a perzsák fellázadtak.
— Még mindig visszamehetünk a háború kitörésééig, hogy egy újabb jelenéssel ellenállásra biztassuk — mondta Everard. Igyekezett, hogy ez minél természetesebben hangozzék, pedig magában ő is rettegett. — De nem hinném, hogy erre sor kerülne. Nem fog hozzányúlni a herceghez, de ha egy vazallus fellázad, az eléggé feldühít ahhoz, hogy leszámoljon azzal, amit addigra már talán csak álomnak vél. A saját nemesei, a méd érdekek amúgy sem hagynak, hogy meghátráljon. De nézzük csak meg. Nem vezet a Király egy ünnepi menetet a téli napforduló ünnepén?
— De igen. Menjünk. Gyorsan.
És máris napfény ragyogott körülöttük, Pasargadae felett. Elrejtették a gépet, és gyalog indultak eclass="underline" két vándor a Mithrász születésnapjára özönlő tömegben. Útközben megkérdezték, mi minden történt, mondván, hogy hosszú külországi útról tértek vissza. A válaszok kielégítőek voltak, még ha egyes részleteiben el is tértek attól, amire Denison emlékezett, de a krónikák nem említették meg.
Végül ott álltak a fagyos-kék ég alatt emberek ezrei közt, és mély meghajlással köszöntötték Küroszt, a Nagy Királyt, aki fő emberei, Kobád, Krőzus és Harpagusz társaságában lovagolt el előttük, nyomában Perzsia pompás, büszke papságával.
— Fiatalabb, mint amilyen én voltam — suttogta Denison. — És egy kicsit kisebb is… teljesen más az arca, nem…? De azért megjárja.
— Akarsz maradni a mulatságra? — kérdezte Everard.
Denison összevonta magán a köpönyeget. A levegő megkeseredett.
— Nem — mondta. — Menjünk vissza. Hosszú ideig voltam távol, még ha nem is történt meg.
Huh — Everard komorabbnak tűnt, mint ahogy egy diadalmas megmentőhöz illene. — Sosem történt meg.
10.
Keith Denison kiszállt egy New York-i épület felvonójából. Enyhén meglepődött, hogy nem is emlékezett a lift kinézetére. Még a lakása számára sem emlékezett, a nyilvántartásból kellett kinéznie. Részletek, mindig csak részletek. Igyekezett úrrá lenni reszketésén. Cynthia már nyitotta is az ajtót.
— Keith — mondta szinte csodálkozva. Denison nem tudott mást mondani:
— Manse szólt, hogy jövök, ugye? Mondta, hogy figyelmeztet.
— Igen. Nem érdekes. Nem gondoltam, hogy ennyire megváltoztál. De nem érdekes. Ó, kedvesem!
Behúzta a lakásba, becsukta az ajtót, és a férfi karjába vetette magát.
Denison körülnézett. Már elfelejtette, milyen szűkösen is voltak. És sosem szerette a felesége ízlését a díszítést illetően, bár nem vitatkozott vele.
Újra meg kell tanulnia engedni egy asszonynak, de még azt is, hogy akár csak a véleményét megkérdezze. Nem lesz könnyű.
Az asszony csókra nyújtotta nedves arcát. Tényleg ÍGY nézet ki Cynthia? De nem tudott visszaemlékezni — egyszerűen nem tudott. Ennyi idő után csak annyi maradt meg benne, hogy kicsi és szőke. Csak néhány hónapig élt vele: Kasszandané a hajnalcsillagának nevezte, három gyermekkel ajándékozta meg, és tizennégy évig leste az akaratát.
— Ó, Keith, isten hozott újra otthon — szólt a vékony, magas hang.
Otthon!, gondolta. Istenem!