— Ez az! Igen, igen. Pontosan ez az, amiben én gyönyörködöm.
Insigna ismét elnevette magát, fölszabadultabban, mint az imént.
— Bolond vagy. Ezt eddig még valahogy nem vettem észre.
— A lelkem sötét verem. Majd ha még jobban megismersz — persze nem olyan sietős a dolog…
Az üzenetfelvevő éles berregése szakította félbe.
— Na tessék, Eugenia! — ráncolta a homlokát. — Amikor végre sikerül teledumálnom a fejed — magam sem tudom, hogy csináltam —, és már-már kész vagy a karjaimba omolni, akkor megzavarnak. Ejnye-ejnye! — Majd egészen más hangon: — Saltade Leverett az.
— Ő ki?
— Nem ismered. De mások se nagyon. Valóságos remete.
Kint dolgozik a kisbolygóövezetben, mert szeret ott lenni.
Évek óta nem láttam a vén csavargót. De miért is mondom őt vénnek, amikor velem egyívású! Le is van pecsételve. Úgy látom, az én ujjlenyomatomra. Ez olyan titkos, hogy teelőtted sem nyithatom föl.
Insigna készségesen fölállt, Genarr azonban leintette.
— Ne butáskodj, Eugenia. A titkolózás a hivatalnokok kórsága. Én rá se hederítek. Hüvelykujját rányomta a lapra, majd a megfelelő helyre a másikat is, mire betűk kezdtek előtűnni.
— Gyakran eszembe jut, hogy ha valakinek hiányzik a hüvelykujja… — tűnődött, ám hirtelen elhallgatott.
Aztán még mindig szótlanul átnyújtotta az üzenetet az asszonynak:
— Elolvashatom?
— Természetesen nem — rázta meg a fejét Genarr —, de kit érdekel? Olvasd csak!
Az asszony szinte egyetlen pillantásra átfutotta, és fölnézett.
— Egy idegen hajó? Le akar szállni itt?
— Legalábbis ez van benne — bólintott Genarr.
— De mi legyen Marlenével? — kiáltott föl Insigna vadul. — Most is odakint van.
— Az Erythro meg fogja őt védelmezni.
— Honnan tudod? Hátha idegenek vannak a hajón. Valódi idegenek. Nem emberek. Hátha annak az erythrói lénynek nincs fölöttük hatalma.
— Mi is idegenek vagyunk a számára, mégis könnyedén a befolyása alá vont bennünket.
— Ki kell mennem hozzá!
— Mi haszna lenne…
— Ott kell lennem mellette. Gyere te is! Segíts! Behozzuk 6t a Kupola alá.
— Ha ezek mindenható és rosszindulatú betolakodók, akkor belül sem leszünk biztonságban…
— Ó, Siever, most nincs idő okoskodásra. Könyörgöm! Ott kell lennem a kislányom mellett!
87
A korábban készített fotókat tanulmányozták.
— Hihetetlen — csóválta a fejét Tessa Wendel — Az egész világ tökéletesen néptelen. Kivéve ezt itt.
— Intelligencia mindenütt — vonta össze a szemöldökét Blankowitz.
— Ebből a közelségből már nincs semmi kétség. Néptelen vagy sem, az intelligencia itt van.
— De a legerősebben ott, annál a kupolánál, nem?
— A legerősebben ott, kapitány. Ott a legkönnyebb észrevenni. És ott a legismerősebb. A kupolán kívül van némi eltérés, és nem tudom biztosan, hogy ezt mire véljem.
— Mi még az emberén kívül semmilyen fejlett intelligenciát nem vizsgáltunk, ezért természetesen… — kezdte Wu.
— Az a véleménye — fordult feléje Wendel —, hogy a kupolán kívül kimutatott intelligencia nem emberi eredetű?
— Minthogy megállapodtunk abban, hogy tizenhárom esztendő alatt az emberek nem áshatták be magukat az egész bolygó felszíne alatt, mi más következtetésre juthatnánk?
— És a kupola? Az emberi?
— Az teljesen más dolog — mondta Wu —, és független Blankowitz plexonjaitól. Ott csillagászati műszereket látni. A kupola — legalábbis részben — egy csillagászati obszervatórium.
— No és az idegen intelligenciák nem lehetnek csillagászok is? — kérdezte Jarlow némi gúnyos éllel.
— Természetesen igen — hagyta rá Wu —, csakhogy a saját műszereikkel. Ha egy pontosan olyan komputerizált infravörös vizsgálóberendezést látok, mint amilyet a Földön, akkor…
Hogy is fejezzem ki magam?
— Felejtsük el, hogy milyen típusú intelligenciáról van szó.
Elég az hozzá, hogy olyan műszereket látok ott, amelyeket vagy a Naprendszerben gyártottak, vagy az ott készült tervek alapján állítottak elő. Ehhez nem férhet kétség. Nem tudom elképzelni, hogy idegen intelligens lények, hacsak nincsenek kapcsolatban az emberekkel, ilyeneket építhetnének.
— Rendben van, Wu — jelentette ki Wendel. — Egyetértek magával, Akármi legyen is ezen a világon, az alatt a kupola alatt emberi lények vannak vagy voltak.
— Mi az, hogy „emberi lények”, kapitány? — fakadt ki élesen Fisher. — Miért nem mondja azt, hogy rotoriak? Rajtuk kívül más emberi lények nem lehetnek ezen a világon.
— Ez is cáfolhatatlan tény — szögezte le Wu.
— Ez itt egy apró kis kupola — mondta Blankowitz. — A Rotoron több tízezer ember élhetett.
— Hatvanezer — dünnyögte Fisher.
— Azok nem férhetnek el mind ez alatt az egyetlen kupola alatt.
— Más kupolák is lehetnek — mondta Fisher.
Ezerszer is végigpásztázhatjuk ezt a világot, mégis sok minden elkerülheti a figyelmünket.
— De csak ez az egyetlen hely, ahol a plexon típusa eltérést mutat. Ha több ilyen kupola is lenne, akkor biztos, hogy legalább néhányat még fölfedeztem volna — érvelt Blankowitz.
— Esetleg az is előfordulhat — mondta Fisher —, hogy amit mi látunk, az csak egy parányi részlete egy nagyobb építménynek, amely akár több mérföldre is szétterülhet a föld alatt.
— A rotoriak egy telepen érkeztek ide. Az a telep nyilván még mindig megvan. Vagy akár a telepek sokasága. Ez a kupola pedig csupán egy őrállás — szögezte le Wu.
— Nem vettünk észre telepet — jegyezte meg Jarlow.
— Mert nem is kerestük — érvelt Wu. — Minden figyelmünket erre a világra összpontosítottuk.
— És sehol másutt, csak ezen a világon érzékeltem intelligenciát — mentegetőzött Blankowitz.
— De másutt nem is kerested — mondta Wu. — Ahhoz, hogy észrevegyünk egy telepet vagy kettőt, tüzetesen át kell fésülnünk az eget, de miután erről a világról érzékelted a plexonokat, máshová nem is figyeltél.
— Ha szükségesnek tartják, most pótolhatom.
Wendel fölemelte a kezét.
— Ha vannak itt telepek, akkor ők miért nem fedeztek föl minket? Hiszen meg sem kíséreltük, hogy elleplezzük az energiakibocsátásunkat. Végtére is eléggé meg voltunk győződve arról, hogy ez a rendszer néptelen.
— Az is lehet, kapitány— szögezte le Wu —, hogy ők is ugyanebben a túlzott önbizalomban szenvednek. Ők sem kerestek bennünket, ezért elsiklottak mellettünk. Vagy ha föl is fedeztek bennünket, lehet, hogy nem tudják, kik vagy mik vagyunk, és hozzánk hasonlóan ők sem tudják eldönteni, hogy mitévők legyenek. Én mindenesetre amondó vagyok, hogy egy helyről biztosan tudjuk ezen a nagy holdon, hogy ott emberek élnek, és szerintem le kell ott szállnunk és fölvenni velük a kapcsolatot.
— Úgy gondolod, hogy ezt veszélytelenül megtehetjük? — firtatta Blankowitz.
— Az én véleményem az — jelentette ki Wu határozottan —, hogy igen. Csak úgy egyszerűen nem lőhetnek ki bennünket.
Elvégre előbb meg akarják tudni, hogy kik is vagyunk.
Azonkívül ha az elszántságunkból csupán annyira futja, hogy itt fogunk bizonytalankodni, akkor az égvilágon semmire sem jutunk, és jobb, ha már most visszafordulunk és megvisszük a hírt, hogy mit fedeztünk föl. Majd a Föld ide fog küldeni egy egész szuperluminális hajóhadat, nekünk azonban nem fogják megköszönni, ha félig üres kézzel térünk haza. A történelem úgy fog megemlékezni rólunk, mint felsült expedícióról. — Gúnyosan elmosolyodott.