— Látja, kapitány, én is tanultam valamit Fishertől.
— Ezek szerint az a véleménye, hogy szálljunk le és vegyük föl a kapcsolatot — összegezte Wendel.
— Okvetlenül — szögezte le Wu.
— És maga, Blankowitz?
— Engem hajt a kíváncsiság. Nem a kupola iránt, hanem az esetleges idegen életformák iránt.
Szeretnék róluk bizonyságot szerezni.
— Jarlow?
— Szeretném, ha megfelelő fegyverek vagy a hiperkom-munikáció birtokában lennénk.
Ha megsemmisítenek bennünket, a Föld semmit de semmit nem fog megtudni arról, milyen sorsra jutottunk. Így aztán előfordulhat, hogy mások is ugyanolyan felkészületlenül és a sötétben tapogatózva követnek bennünket, mint ahogy mi útnak indultunk. Ha viszont túléljük a kapcsolatfelvételt, akkor fontos ismeretekkel megrakodva térünk haza. Én amellett vagyok, hogy meg kell kockáztatnunk.
Fisher csendesen megkérdezte:
— Az én véleményemre is kíváncsi, kapitány?
— Föltételezem, hogy maga le akar szállni és megkeresni a rotoriakat.
— Pontosan ezért javasolhatok valamit? Próbáljunk meg a lehető legcsendesebben és minden föltűnés nélkül leszállni, és én előremegyek földeríteni. Ha valami balul ütne ki, akkor engem hagyjanak hátra, és térjenek vissza a Földre. Én nélkülözhető vagyok, a hajónak azonban vissza kell térnie.
— De miért maga? — kérdezte rögtön Wendel, megfeszülő arccal.
— Azért — felelte Fisher —, mert én legalább ismerem a rotoriakat — és mert én akarok menni.
— Én is — szólalt meg Wu. — Nekem magával kell tartanom.
— Miért kockáztatnánk két embert? — ellenkezett Fisher.
— Azért, mert két ember nagyobb biztonságban van, mint egy. Mert ha valami baj van, az egyik megmenekülhet, miközben a másik föltartóztatja a veszedelmet.
És legfőképpen azért, mert ahogy maga mondja, ismeri a rotoriakat. Előítélettel lehet irántuk.
— Tehát leszállunk — hozta meg a döntést Wendel. — Fisher és Wu elhagyja a hajót. Nézeteltérés esetén Wut illeti meg a döntés joga.
— Milyen alapon? — méltatlankodott Fisher.
— Wu azt mondta, hogy maga ismeri a rotoriakat, ezért előítéletei lehetnek velük szemben — nézett Wendel eltökélten Fisherre —, és én egyetértek vele.
88
Marlene boldog volt. Úgy érezte, mintha gyöngéd karok ölelnék körül és védelmeznék. Szeme beitta a Nemezis rőtes fényét, arcán érezte a szellő simogatását. Időnként felhők takarták el a nagy Nemezis-korong egy-egy részletét, ilyenkor a táj szürkébe öltözött.
A szürkeségben azonban ugyanúgy látott, mint a vörösben, mint ahogy az árnyékokban is tisztán kivette a csodás fénymintákat. És bár a szél hűvösebbre fordult, amikor a Nemezis elrejtőzött, sohasem érzett nagy hideget. Mintha az Erythro valahogyan élesebbé tenné a látását, ha szükséges, fölmelegítené körülötte a levegőt, valami módon gondoskodna minden szükségéről.
És társalogni is tud az Erythróval. Elhatározta, hogy azokat a sejteket, amelyek megtestesítik az Erythrón az életet, csak úgy fogja tekinteni, mint az Erythrót. Mint a bolygót. Miért is ne? Mi mást tehetne? Külön-külön az egyes sejtek csak azok, amik: primitív sejtek, ami azt illeti, jóval primitívebbek a saját testét felépítő sejteknél. A prokarióta sejtek összességükben teszik ki azt a szervezetet, amely sok billió és sok billió egymáshoz kapcsolt részecskéjével olyannyira behálózza, átfonja és valósággal magába öleli a bolygót, hogy joggal lehet magával a bolygóval azonosítani.
Milyen különös — gondolta Marlene. — Ez az eleven óriás a Rotor megjelenése előtt bizonyára még csak nem is sejtette, hogy rajta kívül létezhetnek más élőlények is.
Kérdései és érzékelései azonban nem csupán az elméjében fogantak meg. Időnként az Erythro illékony szürke füstként vibráló-remegő ember formájú szellemképpé sűrűsödött össze a szeme előtt. Ügy látszott, mintha a szellemkép állandó változásban lenne: nem annyira látta, mint inkább érzékelte, de meg mert volna esküdni rá, hogy minden pillanatban sok millió láthatatlan sejt távozik belőle, és helyüket azon nyomban újabbak foglalják el. Egyetlen prokarióta sejt sem képes sokáig megmaradni a víz hártyáján kívül, ezért mindegyikük csupán múlékony pillanatokra épült be az alakba, maga az alak azonban mindaddig szilárdan megtartotta az azonosságát, ameddig csak akarta.
Az Erythro többet nem vette föl Aurinel alakját. Magától is rájött, hogy ezzel nyugtalanítja őt. Az új alak semleges volt, és csak magának Marlenének a csapongó gondolatai változtattak rajta. Rájött, hogy az Erythro sokkal könnyebben képes követni az ő gondolati képeit, mint saját maga, és ez nyomban tükröződik is abban a ködalakban, amely egyik pillanatban még egyvalakire hasonlít, aztán ahogy megpróbálja őt magában azonosítani, áttűnik egy másik alakba. Időnként elkap egy-egy részletet: az anyja arcélét, Siever bácsi orrát, egy-egy részletet azoknak a fiúknak és lányoknak a vonásaiból, akikkel együtt járt az iskolába.
Egy interaktív szimfónia volt ez. Nem annyira társalgás, mint inkább egy leírhatatlan, végtelenül megnyugtató, végtelenül változatos táncjáték — részben az alakok, részben a hangok, részben a gondolatok szüntelen váltakozása.
Oly sok dimenzióban folyt ez a társalgás, hogy valósággal megdermedt arra a gondolatra, hogy ismét olyan érintkezésre fanyalodhat, amikor kénytelen megelégedni a beszéddel. A test nyelvében való olvasni tudása olyasmivé fejlődött, amit addig elképzelni sem tudott.
A gondolatokat sokkal gyorsabban — és mélyebben — ki tudták cserélni, mint a nyers élőbeszéd durva eszközével.
Az Erythro megmagyarázta neki — helyesebben kiteljesítette benne — a más elmékkel való találkozás megrendítő élményét.
Más elmékkel. Többes számban. Egyet még csak könnyebben megragadott volna. Egy másik világ. Egy másik elme. De egyszerre sok-sok elmével találkozni, egyik a másikra tipor, mindegyik különbözik a másiktól, mind ott szorong egy szűk helyen. Felfoghatatlan.
Azokat a gondolatokat, amelyek az Erythro megnyilvánulásának a hatására átitatták Marlene elméjét, csak hiányosan és elégtelenül lehetett volna szavakba önteni.
Ezek a szavak elmerültek a túláradó érzelmekben, megérzésekben, az idegeknek azokban a rezdüléseiben, amelyek új és új látomásokká zilálták szét az Erythrót.
A bolygó próbálgatta az elméket, érzékelte őket. Nem úgy, ahogy az emberek az „érzékelést” értelmezik, hanem valami olyan módon, amit csak nagyon távolról képes megközelíteni ez az emberi szó és fogalom. És egyes elmék megroskadtak, megromlottak, kellemetlenné váltak. Ettől kezdve az Erythro abbahagyta az elmék találomra történő érzékelését, és olyan elméket keresett, amelyek kibírják a megérintésüket.
— És megtaláltál engem? — kérdezte Marlene.
— Megtaláltalak téged.
— De miért? Miért kerestél éppen engem?
Az árnyalak megremegett és füstszerűbbé vált.
— Csak hogy megtaláljalak.
Ez nem válasz.
— Miért akarod, hogy én veled legyek?
Az alak elhomályosult, és röpke gondolatként jött a válasz:
— Csak hogy velem légy.
És semmivé foszlott.
De csak a szellemkép tűnt el. Marlene továbbra is érezte a védelmét, meleg ölelését. De miért oszlott el? Csak nem haragította magára a kérdéseivel?
Hirtelen hangot hallott.
Egy néptelen világban nem nehéz azonosítani egy hangot, mivel nem sok van belőle. Ott van a folyó víz csobogása meg a szél gyengéd susogása. Aztán azok a zajok, amelyeket az ember maga okoz: egy lábdobbanás, a ruha zizegése, a lélegzet nesze.
Amit azonban Marlene hallott, az egyikre sem hasonlított ezek közül, tehát a hang forrása felé fordult. Bal kéz felől a kiemelkedő szikla fölött egy emberi fejet látott megjelenni.
Az első gondolata természetesen az volt, hogy valaki a Kupolából kijött érte, és elöntötte a harag. Miért kell még mindig szaglászni utána? Megfogadta, hogy mostantól kezdve nem fog magával hordani hullámkibocsátót, így csak a vakszerencse vezetheti őket a nyomába.
Az arc azonban nem volt ismerős neki, pedig mostanra már mindenkivel alkalma volt találkozni a Kupolában. Ha nem tudja is a nevüket, vagy hogy ki kicsoda, azért biztosan fölismerné, ha látta volna már az illetőt a Kupolában.
Ezt az új arcot azonban még sehol sem látta.
Az ember majd fölfalta a szemeivel. A szája kissé tátva maradt, mintha lihegne. Aztán az ismeretlen fölhágott a magaslatra, és futni kezdett feléje.
A lány szembenézett vele. Érezte maga körül a védelem biztonságát. Csöppet sem félt. Az idegen háromméternyire megtorpant előtte, és csak bámult rá, előrehajolva, mintha valamilyen korlát magasodna előtte, amelyen képtelen áthatolni. Végül kitört belőle a fojtott kiáltás:
— Roseanne!