Az alak elhomályosult, és röpke gondolatként jött a válasz:
— Csak hogy velem légy.
És semmivé foszlott.
De csak a szellemkép tűnt el. Marlene továbbra is érezte a védelmét, meleg ölelését. De miért oszlott el? Csak nem haragította magára a kérdéseivel?
Hirtelen hangot hallott.
Egy néptelen világban nem nehéz azonosítani egy hangot, mivel nem sok van belőle. Ott van a folyó víz csobogása meg a szél gyengéd susogása. Aztán azok a zajok, amelyeket az ember maga okoz: egy lábdobbanás, a ruha zizegése, a lélegzet nesze.
Amit azonban Marlene hallott, az egyikre sem hasonlított ezek közül, tehát a hang forrása felé fordult. Bal kéz felől a kiemelkedő szikla fölött egy emberi fejet látott megjelenni.
Az első gondolata természetesen az volt, hogy valaki a Kupolából kijött érte, és elöntötte a harag. Miért kell még mindig szaglászni utána? Megfogadta, hogy mostantól kezdve nem fog magával hordani hullámkibocsátót, így csak a vakszerencse vezetheti őket a nyomába.
Az arc azonban nem volt ismerős neki, pedig mostanra már mindenkivel alkalma volt találkozni a Kupolában. Ha nem tudja is a nevüket, vagy hogy ki kicsoda, azért biztosan fölismerné, ha látta volna már az illetőt a Kupolában.
Ezt az új arcot azonban még sehol sem látta.
Az ember majd fölfalta a szemeivel. A szája kissé tátva maradt, mintha lihegne. Aztán az ismeretlen fölhágott a magaslatra, és futni kezdett feléje.
A lány szembenézett vele. Érezte maga körül a védelem biztonságát. Csöppet sem félt. Az idegen háromméternyire megtorpant előtte, és csak bámult rá, előrehajolva, mintha valamilyen korlát magasodna előtte, amelyen képtelen áthatolni. Végül kitört belőle a fojtott kiáltás:
— Roseanne!
89
Marlene alaposan szemügyre vette az embert. Annak mikromozdulatai tulajdonlást:
birtoklást, közelséget sugároztak — enyém, enyém, enyém!
A lány egy lépést tett hátrafelé. Hogy volna ez lehetséges?
Miért lenne ő… Egy kislánykorában látott holokép elmosódó emléke…
És végül maga sem tagadhatta többé. Akármilyen lehetetlen is, akármilyen elképzelhetetlen…
Megmoccant a lényét körülölelő védőtakaróban, és megszólalt:
— Apa?
Az meglódult feléje, mintha a karjába akarná kapni, mire ő még egy lépést hátrált. A férfi tántorogva megtorpant, aztán mintha szédüléssel küszködne, a homlokára tette a kezét.
— Marlene — szólalt meg. — Marlenét akartam mondani.
Marlene megfigyelte, hogy helytelenül ejtette ki a nevét.
Két szótaggal. De hát ez is szép tőle. Honnan is tudhatná?
Egy másik ember is fölkaptatott, és megállt az első mellett.
Egyenes szálú, fekete haja volt, széles arca, keskeny szeme, sárgás arca. Marlene még sohasem látott hozzá hasonló típusú embert. Száját önkéntelenül kissé eltátotta, és erőfeszítést tett, hogy türtőztesse magát.
A második férfi hitetlenkedve odasúgta az elsőnek:
— Ez volna a te lányod, Fisher?
Marlene szeme tágra nyílt. Fisher! Mégis az ő apja!
Az apja nem nézett a másik emberre. Csak a lányára.
— Igen.
A másik még halkabban odasúgta neki:
— Első osztásra rögtön ász, mi, Fisher? Idejössz, és az első ember, akivel találkozol, a kislányod?
Fisher megpróbálta elfordítani a tekintetét a lányáról, de hasztalan.
— Azt hiszem, ő az, Wu. Marlene, a vezetékneved Fisher, igaz? Az édesanyád Eugenia Insigna, nemde? Az én nevem Crile Fisher, és én vagyok az apád. És kinyújtotta felé a karját.
Marlene nagyon jól látta az apja arcán az őszinte vágyakozást, mégis tett még egy lépést hátrafelé, és nekiszögezte az apjának:
— Hogy kerülsz te ide?
— A Földről jöttem, hogy megkeresselek. Hogy annyi év után megtaláljalak.
— Miért akartál megtalálni? Hiszen még csecsemőkoromban elhagytál engem.
— Akkor kénytelen voltam, de mindig vissza akartam jönni érted.
Ekkor egy újabb hang hasított közbe, kemény és éles, akár az acéclass="underline"
— Tehát csak Marlenéért jöttél vissza? Semmi másért?
Eugenia Insigna állt ott, az arca sápadt, az ajka vértelen, a kezei reszkettek. Mögötte ott állt meghökkent arccal, háttérbe húzódva Siever Genarr. Egyikükön sem volt védőöltözék.
Insignából sebesen, félig hisztérikus sietséggel ömlött a szó:
— Azt hittem, hogy valamelyik telepről jöttek emberek, a Naprendszerből. Azt hittem, hogy talán valamilyen idegen lények.
Minden elképzelhető lehetőséget végigvettem magamban, amikor meghallottam, hogy egy idegen hajó száll le minálunk: csak azaz egy nem jutott eszembe, hogy éppen Crile Fisher fog visszatérni. Méghozzá Marlenéért!
— Nem egyedül jöttem. Fontos küldetésben járunk. Ez itt Chao Li Wu a hajóról. És… és…
— És összefutunk. Az eszedbe sem jutott, hogy netán velem is összetalálkozhatsz? Avagy minden gondolatod kizárólag Marlene körül forgott? Mi volt az a fontos küldetés? Hogy megtaláld Marlenét?
— Nem. A küldetés nem ez volt. Ez csak az én óhajom.
— És én?
Fisher lesütötte a szemét.
— Én Marlenéért jöttem.
— Őérte jöttél? Vagyis hogy elvidd innen?
— Úgy gondoltam — kezdte Fisher, de a torkán akadt a szó.
Wu kíváncsian méregette ót. Genarr visszafojtott haraggal ráncolta a homlokát.
Insigna hevesen a lánya felé fordult:
— Marlene, el tudnál menni ezzel az emberrel?
— Én senkivel sem megyek sehova, anya — jelentette ki Marlene csendesen.
— Hallottad a választ, Crile. Csak nem gondolod, hogy faképnél hagysz egy karonülő gyermekkel, aztán tizenöt év múlva csak úgy megjelensz, mondván, hogy „elnézést, most már ót is elviszem”? És én még csak az eszedbe se jutok.
Biológiailag ö a te lányod, de semmi több. Tizenöt évi szeretet és gondoskodás jogán ő az enyém.
— Semmi értelme, hogy énmiattam huzakodjatok, anya — szólalt meg Marlene.
Chao Li Wu előrelépett.
— Bocsássanak meg. Engem már bemutattak, nekem azonban még senkit sem mutattak be. Asszonyom?
— Eugenia Insigna Fisher, az ó egykori felesége — mutatott rá Fisherre.
— És ez a kislánya, asszonyom?
— Igen. Ő Marlene Fisher.
Wu kissé meghajolt.
— És ez a másik úr?
— Én Siever Genarr vagyok — mutatkozott be Genarr —, annak a Kupolának a parancsnoka, amelyet ott látnak mögöttem a látóhatár szélén.
— Helyes. Parancsnok, szeretnék önnel szót váltani.
Sajnálom, hogy egy családi perpatvar kellős közepébe csöppentünk, de ennek semmi köze a küldetésünkhöz.
— És mi volna az a küldetés? — dörrent közéjük egy újabb hang. Egy fehér hajú alak közeledett feléjük, lefittyedt ajakkal, kezében egy fegyvernek látszó valamit lóbálva.
— Hello, Siever — üdvözölte Genarrt, amint elcsörtetett mellette.
— Saltade — hökkent meg Genarr. — Te hogy kerülsz ide?
— Én Janus Pittet, a Rotor főbiztosát képviselem.
Megismétlem a kérdést, uram. Mi az ön küldetése? És mi az ön neve?
— A nevemet legalábbis könnyen megadhatom: Dr. Chao Li Wu. És az öné, uram?
— Saltade Leverett.
— Üdvözletem. Mi békében jöttünk — méregette Wu a másik kezében a fegyvert.