Fisher még mindig rajongott ezért a nem szép kislányért; sőt ha lehet, még az addiginál is jobban. Amikor nem dajkálgatta, akkor csak bámult rá, és elragadtatva dicsérte azokat a gyönyörű szemeket. Kiemelte a kislánya egyetlen bájos vonását, amely, úgy látszik, kárpótolta őt mindazokért, amelyeknek az híjával volt.
Úgy látszott, hogy Fisher biztosan nem tér vissza a Földre, ha emiatt örökre le kellene mondania Marlenéről. Insigna abban valahogy nem bízott, hogy a Föld helyett őt választaná, azt az asszonyt, akit szeretett és akit nőül vett, ám Marlene bizonyára erősebb kapocsnak bizonyul őnála.
De olyan biztos ez?
9
A szavazás utáni napon Eugenia Insigna a dühtől falfehéren találta Fishert. — Megrendezett választás volt — üvöltött elfulladva.
— Csitt! Fölébreszted a gyereket — csitította az asszony.
A férfi egy pillanatig uralkodott magán.
Insigna is megnyugodott kissé, és halkan megjegyezte:
— Kétség sem fér hozzá, hogy az emberek el akarnak menni.
— És te is úgy szavaztál?
Az asszony latolgatta magában a választ. Annak semmi értelme, hogy hazugsággal próbálja lecsillapítani a férfit.
Különben is, eddig sem rejtette véka alá a véleményét.
— Igen — felelte.
— Gondolom, Pitt utasítására tetted.
— Ugyan! — tiltakozott az asszony meglepetten. — Én tudok dönteni magam is.
— De hiszen te meg Ő… — kezdte, de aztán még idejében elharapta a szót.
Az asszony érezte, hogy a fejébe szökik a vér.
— Mit akarsz ezzel mondani? — fakadt ki most már maga is dühösen. Csak nem hűtlenséggel akarja megvádolni őt?
— Az a… az a politikus. Mindenáron főbiztos akar lenni. Ezt mindenki tudja. És te is föl akarsz kapaszkodni az ő hátán. A politikai lojalitást nem árt neked sem meglovagolni, nem igaz?
— Mire jutnék vele? Nekem ott nincs semmi keresnivalóm.
Én csillagász vagyok, nem politikus.
— De hiszen előléptettek, nem? Idősebb, tapasztaltabb emberek fölé emeltek.
— Szeretném hinni, hogy a jó munkám miatt. (Hogy az ördögbe védje meg magát, ha nem tárhatja föl az igazságot?) — Biztos vagyok benne, hogy te ezt hiszed. Csakhogy Pitt intézte el.
Insigna mélyet lélegzett.
— Hagyjuk ezt, ez nem vezet sehova.
— Figyelj ide! — mondta a férfi érdes suttogással, ahogy eddig is beszélt, amióta a felesége figyelmeztette, hogy Marlene alszik. — Én nem tudom elhinni, hogy egy egész telep csak úgy kész megkockáztatni a hiperrásegítős utazást. Ki tudná megmondani, hogy mi történik? Honnan tudhatni, hogy egyáltalán működni fog-e? Könnyen lehet, hogy mindnyájan belepusztulunk.
— A Távpróba kitűnően működött.
— Voltak élőlények a Távpróbán? Ha nem, akkor honnan tudod, hogy fogják az élőlények elviselni a hipermeghajtást?
Mennyit tudsz te egyáltalán a hipermeghajtásról?
— Egy fikarcnyit sem.
— Hogyhogy nem? Hiszen ott dolgozol a laboratóriumban.
És nem a farmokon, mint én.
(Valóban féltékeny, gondolta Insigna.) Fennhangon azonban azt mondta:
— Úgy beszélsz a laboratóriumról, mintha mindnyájan egyetlen teremben zsúfolódnánk ott össze. Már mondtam neked, hogy én csillagász vagyok, és semmit sem konyítok a hipermeghajtáshoz.
— Azt állítod, hogy Pitt sohasem beszélt neked erről?
— A hipermeghajtásról? De hiszen ő sem ért hozzá semmit.
— Azt akarod elhitetni velem, hogy senki sem tud semmit?
— Dehogy akarok ilyesmit. A hiperteresek tudják. Ugyan már, Crile. Akiknek kell, azok tudják. A többiek pedig nem.
— Vagyis egy-két specialistán kívül kuss mindenkinek.
— Pontosan.
— Akkor hát nem is nagyon tudhatod, hogy a hiperutazás mennyire biztonságos. Csak a hiperteresek tudják. De honnan tudod, hogy ők tudják-e?
— Föltételezem, hogy kikísérletezték.
— Föltételezed.
— A föltételezés reális. Ők arról biztosítanak bennünket, hogy biztonságos.
— És gondolom, ők sohasem állítanak valótlant.
— Hiszen ők is útra kelnek. Biztos vagyok benne, hogy kikísérletezték.
A férfi vizsla tekintettel nézett a feleségére.
— Lám, most már biztos vagy benne. A Távpróba a te gyermeked volt. Vitt magával élőlényeket is?
— Engem nem vontak be a tényleges munkába. Én csak a megszerzett csillagászati adatokkal foglalkoztam.
— Nem válaszoltál az élőlényekre vonatkozó kérdésemre.
Insigna elvesztette a türelmét.
— Ide figyelj, nem vagyok hajlandó eltűrni ezt a vég nélküli nyaggatást, aztán a gyerek is kezd nyugtalankodni. Nekem is volna hozzád egy-két kérdésem. Te mit szándékozol tenni?
Velünk jössz?
— Nem vagyok köteles. A szavazás feltételei szerint aki nem akar, nem köteles csatlakozni.
— Tudom, hogy nem vagy köteles, de akarsz-e? Hiszen nem akarhatod azt, hogy szétessen a családunk? — tette hozzá, és mosolyogni próbált, de a mosolya elég fanyarra sikeredett.
Fisher kimért ünnepélyességgel kijelentette:
— De a Naprendszert sem akarom elhagyni.
— Inkább elhagysz engem? Meg Marlenét?
— Miért kellene elhagynom Marlenét? Ha saját magadat kockáztatod is ebben az esztelen kalandban, muszáj a gyermeket is kockára tenned?
— Ha én megyek, Marlene is jön — jelentette ki az asszony eltökélten. — Ezt jól vésd a fejedbe, Crile. Hova tudnád őt vinni? Valamilyen félig kész kisbolygói telepre?
— Már hogy vinném oda! Én a Földről jöttem, és ha akarom, bármikor visszamehetek oda.
— Egy haldokló bolygóra? Szép.
— Légy nyugodt, még van hátra egypár éve.
— Akkor miért költöztél el onnan?
— Azt reméltem, hogy hasznomra válik. Nem gondoltam, hogy a Rotorral jegyet váltok a semmibe.
— Hogyhogy a semmibe? — fakadt ki Insigna, végleg elveszítve a türelmét. — Ha tudnád, hova megyünk, akkor nem ragaszkodnál olyan nagyon a visszatéréshez.
— Miért? Hova tart a Rotor?
— A csillagokba.
— A nagy semmibe.
Dühösen egymásra meredtek, közben Marlene fölnyitotta a szemét, és az ébredés jeléül gagyogni kezdett. Fisher a babára sandított, és ellágyultan az asszonyhoz fordult:
— Eugenia, nem kell, hogy elszakadjunk. Én semmiképpen nem akarom elhagyni Marlenét. De téged sem. Jöjj velem!
— A Földre?
— Oda. Miért ne? Ott barátaim vannak. Még most is. Mint a feleségemnek, meg a gyerekemnek nem lesz nehéz bejutnotok. A Földet nem túlságosan érdekli az ökológiai egyensúly. Ott egy igazi nagy bolygón fogunk élni, és nem egy ilyen bűzös kis hólyagon az űrben.
— Egy óriás hólyagon, ami ezerszer úgy bűzlik. Nem, nem és nem!
— Akkor legalább Marlenét hadd vigyem magammal. Ha úgy érzed, hogy az út megéri a kockázatot, mivel mint csillagász tanulmányozni akarod a világegyetemet, az a te dolgod, a gyereknek azonban itt kell maradnia a Naprendszer biztonságában.
— A Föld és a biztonság? Ne nevettesd ki magad! Erre megy ki hát az egész játék? Hogy elvedd tőlem a gyermekemet?
— A mi gyermekünk.
— Az én gyermekem. Te csak menj! Azt akarom. A gyereket azonban hagyd! Azzal jössz, hogy én jóban vagyok Pitt-tel, hát igen. Ez azt jelenti, hogy akár tetszik neked, akár nem, a kisbolygókra küldethetlek téged, ott aztán megnézheted, hogy jutsz vissza onnan a te oszlásnak indult Földedre. Most pedig tűnj el az én lakásomból, és keress magadnak alvóhelyet, amíg el nem küldenek. Ha megüzened, hol vagy, majd utánad küldöm a személyes holmidat. És ne reménykedj, hogy visszajöhetsz. Ezt a helyet őrizni fogják.