Amikor mindezt kimondatta Insignával a túlcsorduló elkeseredés, ő maga is komolyan gondolta. Kérlelhette volna a férjét, könyöröghetett, hízeleghetett volna neki, vitatkozhatott volna vele. De nem tette. Kemény, engesztelhetetlen volt hozzá, és elküldte magától.
És Fisher el is ment. Ő pedig utána küldte a holmiját.
Valóban úgy történt, hogy a férje megtagadta, hogy útra keljen a Rotorral. Mire az asszony kiadta az útját. És úgy tudja, hogy a férje visszament a Földre.
Örökre eltűnt az ő és Marlene életéből.
Örökre eltűnt. És ő tette ki a szűrét.
V. Az adomány
10
Insigna alaposan meglepődött saját magán. Még soha senkinek sem mondta el ezt a történetet, jóllehet tizennégy esztendeje alig volt olyan nap, hogy ne gondolt volna rá. Az még álmában sem fordult meg a fejében, hogy bárkinek elmesélhetné. Úgy vélte, magával viszi a sírba.
Nem azért, mintha a legkisebb mértékben is szégyenkeznie kellene miatta — ám ez csupán az ő magánügye.
És most tessék, fenntartás nélkül, részletesen kitálalta a kamasz lányának, akit még az imént is gyermeknek — egy különös és reménytelen gyermeknek tartott.
Ez a gyermek pedig most itt ül vele szemben, és felnőttesen sokatmondó, rezzenéstelen tekintettel néz rá azokkal a fekete szemeivel, és azt kérdezi:
— Tehát mégis te adtad ki az útját, nem igaz?
— Mondhatjuk úgy is. De dühös voltam. El akart vinni tőlem téged. A Földre. — Elhallgatott, aztán puhatolózva hozzátette:
— Ugye, megértesz?
— Annyira ragaszkodtál hozzám?
— Hogyne ragaszkodtam volna! — fakadt ki Insigna sebzetten. Ám a másik nyugodt tekintete lehűtötte, és döbbenten latolgatni kezdte magában: Valóban ragaszkodott Marlenéhez? De aztán higgadtan kijelentette:
— Hát persze. Miért ne?
Marlene megrázta a fejét, és az arcára egy pillanatra kiült a magába mélyülő kifejezés. Majd így szólt:
— Szerintem nem lehettem valami aranyos kisbaba. Ő talán ragaszkodott hozzám. Neked rosszul esett, hogy ő jobban ragaszkodott énhozzám, mint tehozzád? Nem azért vettél magadhoz, mert ő is akart engem?
— Hogy mondhatsz ilyen szörnyűséget! Egyáltalán nem! — tiltakozott Insigna, de korántsem volt biztos benne, hogy a másik hisz neki. Kezdett kínossá válni számára ez a vita Marlenével. A kislányban egyre jobban kifejlődik az a félelmetes képesség, hogy az elevenjébe vágjon. Insigna már korábban is észrevette ezt, de azzal tért fölötte napirendre, hogy ez csak egy boldogtalan gyermek véletlen találata.
Csakhogy napról napra gyakrabban esik meg, és most már az volt az érzése, hogy szándékos elhatározás mozgatja a szikét Marlene kezében.
— Honnan vetted azt, Marlene — faggatta a lányt —, hogy én űztem el az apádat? Vagy mondtam én valaha is ilyesmit neked, vagy adtam rá okot, hogy ilyesmit gondolj?
— Nem tudnám megmondani, anyu, hogyan is jövök rá dolgokra. Néha, amikor nekem vagy másoknak az apámról beszélsz, mindig olyasmi érződik a hangodban, mintha sajnálnál, mintha szeretnél elfelejteni valamit.
— Igazán? Én sosem érzem ezt.
— És ezek a benyomások lassacskán mind határozott körvonalat öltenek. A hangod, a tekinteted…
Insigna mereven a lánya szemébe nézett, aztán hirtelen nekiszögezte a kérdést:
— Mire gondolok most?
Marlene összerezzent, aztán rövid, kuncogó hangot hallatott. Ez a kuncogás messze volt a nevetéstől, de rendesen ez volt az a határ, ameddig Marlene elment.
— Nem fogtál meg — mondta. — Ha azt hiszed, hogy olvasok a gondolataidban, tévedsz. Én nem vagyok gondolatolvasó. Én csak a szavakból és a hangokból és a kifejezésekből és a mozgásokból olvasok. Az emberek egyszerűen képtelenek elrejteni a gondolataikat. Én pedig már hosszú ideje figyelem őket.
— Miért? Vagyis mi késztetett arra, hogy figyeld őket?
— Az, hogy amikor kicsi voltam, mindenki hazudott nekem.
Milyen édes vagyok, mondták nekem. Vagy neked, ha én is hallottam. Közben az arcukról lerítt, hogy magukban egészen mást gondolnak. És ők nem tudták, hogy úgy árulkodik az arcuk. Eleinte én sem akartam elhinni, hogy nem tudnak róla.
Aztán azt mondtam magamban, hogy bizonyára kényelmesebb nekik, ha azt akarják elhitetni, hogy az igazat mondják.
Marlene elhallgatott, aztán váratlanul megkérdezte az anyját:
— Miért nem árultad el apának, hogy hová megyünk?
— Nem tehettem. Titkolnom kellett.
— Ha elárulod neki, talán ő is velünk jön.
Insigna hevesen megrázta a fejét.
— Meg sem fordult volna a fejében. Már eltökélte, hogy visszatér a Földre.
— De ha te, anyu, elárultad volna neki, akkor Pitt főbiztos, ugye, nem engedte volna el apát? Mert apa túl sokat tudott volna.
— Pitt akkor még nem volt főbiztos — mondta Insigna szórakozottan. Majd hirtelen eltökéltséggeclass="underline" — Nekem ilyen feltételekkel nem kellett volna. Hát neked?
— Nem tudom. Ki tudja, mi lett volna belőle, ha itt marad?
— Én tudom — gyulladt lángra ismét Insigna. Gondolatai visszakalandoztak arra az utolsó beszélgetésre, arra a bősz kiáltásra, amikor Fishert kiutasította. Nem, semmi kétség.
Úgy, mint egy rabot, mint a Rotorhoz láncolt utast nem tudta volna őt elfogadni. Annyira azért nem szerette. Vagy ha úgy tetszik, nem is gyűlölte annyira.
Ekkor, nehogy az arckifejezése elárulja, hirtelen témát változtatott.
— Ma délután fölzaklattad Aurinelt. Miért mondtad neki azt, hogy a Föld elpusztul? Odajött hozzám, mert nagyon a szívére vette a dolgot.
— Miért nem mondtad neki, hogy én csak egy éretlen tacskó vagyok, és senkise veszi komolyan, amit egy tacskó mond.
Ezt minden további nélkül el is hitte volna.
Insigna elengedte a füle mellett ezeket a szavakat. Talán jobb is, ha hallgat és megkerüli az igazságot.
— Igazán azt hiszed, hogy a Föld el fog pusztulni?
— Igen. Amikor néha a Földről beszélsz, úgy emlegeted, hogy „szegény Föld”. Csaknem mindig úgy beszélsz róla, hogy „szegény Föld”.
Insigna érezte, hogy elpirul. Valóban így emlegetné a Földet?
— Miért is ne? — mentegetőzött. — Túlzsúfolt, megkopott, túlteng rajta a gyűlölködés, az éhség, a nyomorúság. Én sajnálom a Földet. Szegény Föld!
— Nem, anyu. Te ezt nem így szoktad mondani. Amikor beszélsz róla… — Marlene kinyújtotta a kezét, mintha meg akarna markolni valamit, de az kisiklana az ujjai közül.
— Tessék, Marlene?
— Tisztán látom, de nem tudom szavakba önteni.
— Próbáld csak meg. Nekem muszáj tudnom.
— Úgy beszélsz róla — nem tudom másként kifejezni —, mintha bűnösnek éreznéd magad, mintha a te hibád volna.
— Miért? Mit gondolsz, mit követtem el?
— Egyszer hallottalak, amikor a megfigyelőtoronyban voltál.
A Nemezist vizsgáltad, és akkor olyan érzésem volt, mintha a Nemezis bele volna keveredve ebbe a dologba. Akkor megkérdeztem a számítógéptől, mi a jelentése a Nemezisnek, és megmondta. Valami olyasmi, ami könyörtelenül rombol, ami megtorol valamit.