— Nem ezért adtuk neki ezt a nevet! — kiáltott föl Insigna.
— De te nevezted el így — szögezte le Marlene rendíthetetlen nyugalommal.
Természetesen ez már nem volt titok többé, azóta, hogy maguk mögött hagyták a Naprendszert. Insigna akkor rögvest magára vállalta a fölfedezés és az elnevezés dicsőségét.
— Éppen azért, mert én adtam neki ezt a nevet, én tudom, hogy nem az volt a névadás indoka.
— Akkor miért gyötör a bűntudat, anyu?
(Hallgass, ha nem akarod megmondani az igazat.) — No, és szerinted hogyan fog elpusztulni a Föld? — kérdezte meg végre a lányát.
— Fogalmam sincs, de szerintem te tudod, anyu.
— Két malomban őrlünk, Marlene, ezért hagyjuk az egészet!
Egyet viszont szeretnék a lelkedre kötni: senkinek se beszélj erről — se az apádról, se erről az ostobaságról, hogy a Föld el fog pusztulni.
— Ha az a kívánságod, nem beszélek róla, csakhogy a Föld pusztulása nem ostobaság.
— Szerintem az. Úgy is fogjuk elkönyvelni, hogy ostobaság.
Marlene bólintott.
— Megyek nézelődni egy kicsit — mondta erőltetett közönnyel. — Utána lefekszem.
— Helyes! — szólt Insigna a távozó kislány után.
Bűntudat — morfondírozott magában. — Még hogy bűnösnek érzem magam. Az arcomon viselem, mint egy feltűnő bélyeget. Akárki megláthatja.
Nem, nem akárki. Csak Marlene. Neki megvan ez a képessége.
Marlenének kompenzálnia kell valamivel mindazt, amitől megfosztatott. Az intelligencia egyedül nem elég. Az nem pótolhat mindent, ezért kapta ezt az adományt, hogy olvasni tud az arcjátékban, a hangsúlyban és egyéb észrevétlen testi rezdülésekben úgy, hogy semmi sem marad előtte titokban.
Mióta rejtegeti magában ezt a veszedelmes talentumot?
Mióta van tudatában e képességének? Olyasmi ez, ami a korral csak erősödik? Miért látta jónak, hogy éppen most engedje felszínre, hogy most vonja el róla a függönyt, amely mögé látszólag elrejtette, hogy aztán korbácsként használja az anyja ellen?
Csak nem azért, mert Aurinel végleg és határozottan elutasította őt, legalábbis így veszi ki abból, amit a fiúból kiolvasott? Ezért aztán vaktában hadonászni kezd ezzel a korbáccsal?
Bűnös — morfondírozott Insigna. — Miért ne éreznék bűntudatot? Hiszen csakis az én hibám. Tudhattam volna a fölfedezés után az első perctől kezdve — de nem akartam tudomást venni róla.
VI. A közeledés
11
Mióta tudja vajon? Azóta, hogy Nemezisnek nevezte el a csillagot? Megérezte volna a csillag valódi természetét, és ösztönösen adta volna neki a megfelelő nevet?
Amikor először talált rá a csillagra, csak a fölfedezés ténye volt fontos. A fejében meg se fordult más, csak a halhatatlanság. Az ő csillaga volt, Insigna Csillaga. Kísértést érzett, hogy a saját nevét adja neki. Milyen dicsőn hangzik, még ha kelletlenül engedett is az álszerénységnek, és igyekezett kerülni ezt a megnevezést. Most érzi csak, milyen terhes lenne neki, ha akkor nem áll ellent a csábításnak, és besétál a becsvágy csapdájába.
A fölfedezést követte Pitt megrázó titoktartási követelése, majd a lázas készülődés az Eltávozásra. (Lehet, hogy majdan így fognak megemlékezni róla a történelemkönyvek? Mint nagybetűs Eltávozásról?) Aztán az Eltávozás után jött két olyan esztendő, amikor a hajó ki-be surrant a hipertérbe, s az ehhez szükséges vég nélküli számítások folyamatos csillagászati adatokat követeltek, amelyekért ő volt a felelős. Egyedül a csillagközi anyag sűrűsége és összetétele…
Ez alatt a négy esztendő alatt egyszer sem volt annyi ideje, hogy részletesen foglalkozzék a Nemezissel; egyetlenegyszer sem volt képes rászánni magát, hogy megvizsgálja, ami majd kiszúrta a szemét.
Hogyan lehetséges ez? Csak nem fordította el készakarva az arcát attól, amit nem akart meglátni? Csak nem menekült bele szándékosan mindabba a titkolózásba, kapkodásba és lelkesedésbe, amit a helyzet tálcán kínált föl neki?
De aztán eljött az idő, amikor az utolsó hipertéri ugrást is maguk mögött hagyták; amikor egy egész hónapon át fékezték a hajót a hidrogénatomok jégverésén át, amelyeket az irdatlan sebességgel történő ütközés egyből kozmikus sugárzási részecskékké roncsolt szét.
Egyetlen közönséges űrhajó sem viselte volna el ezt, a Rotort azonban vastag talajréteg vette körül, amelyet az út előtt még meg is erősítettek, s így könnyedén elnyelte a részecskéket.
Az egyik hiperspecialista azt bizonygatta, hogy lesz idő, amikor normális sebességgel is ki-be lehet majd lépkedni a hipertérbe. „Ami magát a hiperteret illeti — mondotta —, itt már nincs szükség semmilyen elvi áttörésre. Már csak a technikáé a szó.” Meglehet! A többi hiperspecialista azonban komolytalannak tartotta ezt a vélekedést.
Insigna rögtön rohant Pitt-hez, amint fölismerte a rémisztő igazságot. A férfi csak kevés időt tudott neki szentelni az utóbbi évben, s ő ezt meg is értette. Egyre jobban a felszínre tört bizonyos feszültség, ahogy az út izgalmai elcsendesedtek, és az emberek ráébredtek, hogy egy-két hónap, és egy új csillag lesz a szomszédjuk. Ott szembe kell nézniük a tartós túlélés problémájával egy furcsa vörös törpe közelében, anélkül, hogy utánpótlási forrásként vagy akár lakóhelyként is számíthatnának valamilyen planetáris anyagra.
Janus Pitt fölött is elszállt közben a fiatalság, bár a haja még nem őszült, és az arcát sem kezdték ki a ráncok.
Mindössze négy év telt el azóta, hogy beállított hozzá a Nemezis hírével.
Tekintetében azonban volt valami zaklatottság, mint akinek minden öröme megkopott, és csak kínzó gondjai tárulkoznak föl mezítelenül a világ előtt.
Beiktatás előtt állt mint megválasztott főbiztos. Lehet, hogy ez nyomta úgy a vállát, ki tudja? Insigna sohasem kóstolt bele igazán a hatalomba vagy a vele járó felelősségbe, ám volt egy olyan érzése, hogy az könnyen megsavanyíthatja az embert.
Pitt szórakozott mosollyal fogadta.
Az a körülmény, hogy közös birtoklói voltak egy titoknak, amelyről rajtuk kívül eleinte senki sem tudott, de később is szinte csak ők ketten, közel hozta őket egymáshoz. Ekkor fesztelenül megbeszélhettek egymással mindent, amit senki mással nem tehettek meg. Az Eltávozás után azonban, amikor a titok nem volt titok többé, ismét eltávolodtak egymástól.
— Janus — tért rögtön a tárgyra Insigna —, van valami, ami nem hagy nyugodni, és meg kell hogy osszam veled. A Nemezisről van szó.
— Mi van vele? Kiderült talán, hogy nincs ott, ahol föltételezted? Mert nagyon is ott van, alig tizenhatezermillió kilométerre tőlünk. Már látni lehet.
— Igen, tudom. Csakhogy amikor fölfedeztem, még több mint két fényévnyire volt tőlünk, elfogadtam, hogy a Nap társcsillaga, hogy a Nemezis és a Nap a közös súlypontjuk körül kering. Mi mást várhatna az ember két ilyen közeli égitesttől? Ez olyan szépen megfelelne a dramaturgiának.
— No és? Miért ne érvényesülhetne időnként a dramaturgia is?
— Azért, mert akármilyen közel vannak is egymáshoz, ahhoz túl nagy a távolság közöttük, hogy társcsillagok lehetnének. A Nemezis és a Nap között rettentően gyenge a gravitációs vonzás, olyannyira, hogy a közeli csillagok gravitációs zavarása instabillá tenné a pályájukat.
— De hát mégis ott van a Nemezis!