Ő azonban nem akarta, hogy az anyja elhallgasson. Még sok mindent meg kellett tudnia.
— Ha a Nemezis nem ütközik össze, akkor hogyan fogja elpusztítani a Földet? — érdeklődött szelíden.
— Hadd magyarázzam meg. A Föld a Nap körül kering, ugyanúgy, mint ahogy a Rotor az Erythro körül. Ha a Naprendszer egyedül csak a Földből meg a Napból állna, akkor a Föld jószerivel az idők végezetéig ugyanazt a pályát követné. Azért mondom, hogy „jószerivel”, mert az útja során gravitációs hullámokat bocsát ki magából, s ez mintegy megcsapolja a Föld mozgási nyomatékát, miáltal az igen-igen lassan bepördül a Napba. Ezt azonban nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk.
Ám vannak egyéb bonyolító tényezők is, minthogy a Föld nincs egyedül. A Hold, a Mars, a Vénusz, a Jupiter, minden szomszédos égitest vonzást gyakorol rá. Ezek a vonzóerők a Napéhoz képest nagyon gyengék, ezért a Föld többé-kevésbé megmarad a pályáján, de ezek a gyenge hatások is, amelyek változó irányból és erősséggel érik, minthogy az egyes objektumok is bonyolult mozgást végeznek hozzá képest, kismértékben módosítják a Föld pályáját. Hol beljebb kerül kissé a Föld, hol kijjebb, megváltozik a tengelyének az iránya, módosul a dőlésszöge, más lesz a pálya excentricitása és így tovább.
Ki lehet mutatni — és ki is mutatták —, hogy ezek a parányi változások ciklikus jellegűek. Irányuk sem progresszív, hanem hol előre, hol hátra mozognak. A végeredmény az, hogy Nap körüli útján a Föld tucatnyi különféle rezgő mozgást végez. Ez a szabálytalanság a Naprendszerben lévő minden égitestre jellemz6. A Föld rezgése nem gátolja meg az élet fennmaradását, legrosszabb esetben okozója lehet egy-egy jégkorszaknak vagy a jég eltűnésének vagy a tengerszint változásának, az élet azonban már j6 hárommilliárd éve mindezt átvészelte.
De tegyük fel, hogy a Nemezis elszáguld a Naprendszer mellett, méghozzá úgy, hogy nem kerül közelebb hozzá, mondjuk, egy fényhónapnál. Ez kevesebb, mint egybillió kilométer. Elhaladása közben — ami több évig is eltartana — vonzást fog gyakorolni a rendszerre. Ez erősen megnövelné annak a rezgésnek az intenzitását, ám alighogy tovatűnne, visszaállna a rezgő mozgás normális állapota.
— Nem tudod titkolni — szólalt meg Marlene —, hogy sokkal vészesebb lesz annál, mint ahogy el akarod hitetni. Mi rossz van abban, hogy a Nemezis kissé lódít egyet a Naprendszer remegésén, ha utána megint helyreáll minden?
— Az, hogy vajon pontosan ugyanúgy áll-e helyre minden, ahogy volt? Itt van a kutya elásva. Ha, mondjuk, a Föld napéjegyenlőségi pontja csak kissé megváltozik, közelebb vagy távolabb kerül a Naptól, ha kissé excentrikusabb lesz a pályája, vagy ha csak egy kicsit megváltozik — nagyobb lesz vagy kisebb — a tengelyének dőlésszöge —, milyen hatással lesz ez a Föld éghajlatára? Még a legkisebb változás is könnyen lakhatatlanná teheti a bolygót.
— Ki tudod mindezt előre számítani?
— Nem. A Rotor erre nem a legjobb hely. Mert ez is rezeg, méghozzá jócskán. Jókora időbe és rengeteg számításba kerülne, ha innen akarnánk megállapítania Nemezis pontos útvonalát — és még így sem lennénk biztosak addig, amíg sokkal közelebb nem kerül a Naprendszerhez, jóval az én halálom után.
— Így hát nem tudod pontosan megmondani, milyen közel fog a Nemezis elhaladni a Naprendszer mellett.
— Ezt csaknem lehetetlen kiszámítani. Vagy egy tucat fényévnyi távolságon belül minden közeli csillag gravitációs terét számításba kell venni. Hiszen a két fényévet is meghaladó távolságon belül a számításba nem vett legparányibb hatás is olyan méretűre halmozódhat föl, hogy ha a számítások szerint összeütközne is a két csillag, a valóságban messze elkerülhetik egymást. Vagy fordítva.
— Pitt főbiztos azt állítja, hogy mire a Nemezis odaér, egytől egyig mindenki, aki akar, elköltözhet onnan. Igaz ez?
— Lehetséges. De ki tudná megmondani, mit hoz ez az ötezer esztendő? Miféle kacskaringókat ír le a történelem, és milyen hatással lesz ez a dolgokra? Csak reménykedhetünk, hogy mindenki biztonságban elköltözhet.
— Az emberek azonban maguktól is rá fognak jönni — hívta föl Marlene kissé bátortalanul az anyja figyelmét erre a csillagászati közhelyre —, még ha nem figyelmeztetik is őket.
Ez elkerülhetetlen. A Nemezis egyre közelebb ér hozzájuk, és egy idő után már szinte kiszúrja a szemüket, és minél közelebb lesz, annál biztosabban kiszámíthatják az útját is.
— Viszont annál kevesebb idejük marad fölkészülni a menekülésre, ha szükség lesz rá.
— Kérlek, ne haragudj rám, anyu — mondta Marlene a szemét lesütve. — De én úgy érzem, hogy te akkor is boldogtalan lennél, ha sikerülne mindenkinek biztonságban elhagyni a Naprendszert. Valami más baj is van. Mondd meg, kérlek, mi bánt?
— Engem bánt az a gondolat, hogy mindenki elhagyja a Földet. Még ha rendezetten, jó időben és nagyobb áldozatok nélkül zajlana is le, mégsem tudok megbékélni ezzel a gondolattal. Nem szeretném, ha a Földet el kellene hagyni.
— És ha elkerülhetetlen?
— Akkor legyen. Meghajlok az elkerülhetetlen előtt, de attól még nem muszáj szeretnem is.
— Érzelmileg kötődsz a Földhöz? Ugye, ott tanultál?
— Ott végeztem csillagászatból a diplomamunkámat. Én nem szerettem a Földön, de ez mellékes. A Föld az a hely, ahol az emberi faj kialakult. Érted, mit mondok, Marlene? Még ha én nem sokra becsültem is, amikor ott voltam, mégis ez az a világ, ahol az élet hosszú évmilliók alatt kifejlődött.
Számomra az nemcsak egy világ, hanem egy eszme, egy elvont fogalom is. Azt akarom, hogy a múltja miatt továbbra is fönnmaradjon. Meg tudod ezt érteni?
— Az apám földi volt — szögezte le Marlene.
Insigna ajka összeszorult.
— Igen, az volt.
— És visszament a Földre.
— A nyilvántartás azt mutatja. Szerintem igen.
— Akkor félig én is földi vagyok. Nem igaz?
Insigna a homlokát ráncolta.
— Mi mindannyian földiek vagyunk, Marlene. Az én ükapám és ükanyám egész életét ott élte le. A dédanyám a Földön született. Kivétel nélkül mindenki a Földlakóktól származik. De nem csak az emberek. A telepek minden élőlénye, a vírustól a fáig, a földi élet örököse.
— De ennek csak az emberek vannak tudatában — okoskodott Marlene. — És egyesek közelebb vannak hozzánk, mint mások. Eszedbe jut még néha apa? — Egy pillantást vetett az anyja arcára és összerezzent. — Most azt fogod mondani, hogy semmi közöm hozzá.
— Igen, ez volt az első érzésem, de engem nem csak az érzéseim kormányoznak. Elvégre a lányom vagy. Igen, néha még mindig eszembe jut — ismerte el, és kissé megvonta a vállát. — No és te, Marlene, gondolsz néha rá? — tette hozzá.
— Nekem nincs mire gondolnom. Én nem emlékszem rá.
Még egy hologramot vagy akármit sem láttam róla.
— Igen, semmi értelme sem volt… — tűnődött az asszony, de nem mondta végig.
— Amikor még kisebb voltam, el-elgondolkoztam azon, hogy egyes apukák követték a gyermekeiket az Eltávozáskor, mások viszont nem. Arra gondoltam, hogy azok, akik odahagyták a gyermekeiket, nem szerették őket, és azén apám sem szeretett engem.
Insigna nagy szemeket meresztett a lányára.
— Ezt nekem sohasem árultad el.
— Afféle gyerekes ötlet volt csupán. Mikor nagyobb lettem, beláttam, hogy sokkal bonyolultabb a dolog.
— Nem lett volna szabad, hogy ilyesmi egyáltalán eszedbe jusson. Mert nem igaz. Én megmondhattam volna neked, ha tudom, hogy…