Wyler elgondolkodott.
— Ez nem egyenes út — mondta végre.
— Dehogynem. Nyílegyenes. Csak keress valakit a Hivatalban, aki nem csupán ülésre használja az agyvelejét, és akkor majd mentek valamire.
— Meglátjuk — nyújtotta a kezét Fishernek. Fisher grimaszt vágott, s a kezet nem fogadta el.
Hónapok teltek el, mire Wyler ismét jelentkezett, és Fisher nem üdvözölte őt kitörő örömmel. Aznap nem ment munkába, és kényelmesen elengedte magát egy könyv mellett.
Fisher nem tartozott azok közé, akik a könyvet afféle huszadik századi eltévelyedésnek tartották, és egyedül a vizuális műfajokat tekintették a civilizációhoz méltónak. Úgy vélte, hogy semmivel sem lehet pótolni azt az érzést, amikor a kezében tart az ember egy könyvet, lapozgat benne, elgondolkodik az olvasottakon, és akár nyugodtan elszenderülhet fölötte anélkül, hogy arra kellene ébrednie, hogy a történet közben már vagy száz oldallal előbbre futott, vagy már az utolsó filmkockák villognak. Fisher ahhoz a véleményhez tartotta magát, hogy a két médium közül éppenséggel a könyv a civilizáltabb.
Annál jobban bosszantotta hát, hogy kizökkentették kellemes elernyedéséből.
— Most meg mi van, Garand? — fogadta a látogatót elég modortalanul. Wyler arcáról nem olvadt le az udvarias mosoly.
— Megtaláltuk, pontosan úgy, ahogy mondtad — préselte ki a fogai között.
— Mit találtatok meg? — kérdezte Fisher értetlenül, aztán amikor eszébe jutott, hogy miről lehet szó, sietve hozzátette:
— Ne mondj semmi olyasmit, amit nekem nem kell tudnom.
Semmi közöm többé a Hivatalhoz.
— Már késő, Crile. Hívatnak. Maga Tanayama akar látni személyesen.
— Mikor?
— Amilyen gyorsan csak oda tudlak cipelni.
— Akkor előbb legalább avass be!
Nem szeretnék fölvértezetlenül a szeme elé kerülni — Éppen ezt szándékozom tenni. Áttanulmányoztuk az égboltnak mindazokat a tájékait, amelyekről a Távpróba nem szolgáltatott anyagot.
Úgy látszik, azok, akik ezt megcsinálták, föltették maguknak ugyanazt a kérdést, amit te is javasoltál, nevezetesen: mi olyasmit láthat meg a Távpróba kamerája, amit a Naprendszerben lévő távcsövek nem észlelhetnek? A kézenfekvő válasz az volt, hogy a közeli csillagok másutt látszanak, és amikor ezt tisztázták magukban a csillagászok, meglepő és nem várt felfedezésre jutottak.
— Éspedig?
— Találtak egy nagyon halvány csillagot, amelynek a tengelyeltolódása jóval meghaladja az egy ívmásodpercet.
— Én nem vagyok csillagász. Mi ebben a rendkívüli?
— Az, hogy ez a csillag feleannyi távolságra van tőlünk, mint az Alfa Centauri.
— Azt mondtad, nagyon halvány.
— Úgy mondják, egy kisebb porfelhő takarja el. Hallgass ide, ha te nem vagy is csillagász, a feleséged a Rotoron az volt. Lehet, hogy éppen ő fedezte föl. Tett neked valaha is említést erről?
Fisher a fejét ingatta.
— Egy szóval sem. Persze…
— Igen?
— Az utolsó néhány hónapban erőt vett rajta az izgatottság.
Nem találta a helyét.
— Nem kérdezted meg az okát?
— Úgy gondoltam, hogy ez a Rotor küszöbönálló indulása miatt van. Egészen magánkívül volt az út miatt, s ez engem az őrületbe kergetett.
— A kislányod miatt?
Fisher bólintott.
— Az izgatottság oka lehetett az új csillag is. És ha a feleséged fedezte föl, akkor az ő csillagához mentek. Ez részben megmagyarázza azt is, hogy miért volt úgy oda az utazásért. Így minden klappol, nem?
— Meglehet. Ezt nem tagadhatom.
— Akkor jó. Tanayama erről akar értekezni veled. És dúl-fúl az öreg. Úgy látom, nem rád, de állatian dühös.
21
Ezúttal nem kellett sokat várnia, mert Crile Fishert még aznap fogadták a Földi Vizsgálati Irodában, vagy ahogy a bennfentesek maguk között nevezték, a Hivatalban.
Kattimoro Tanayama, aki több mint harminc éve állt már a Hivatal élén, az utóbbi időben alaposan megöregedett. Az a kevés hologram, amely őt ábrázolta, évekkel korábban készült, amikor a haja még sima volt és fekete, a termete egyenes, az arca élénk.
Most azonban a haja már szürkébe fordult, alacsony termete kissé meggörnyedt, s egész lénye, törékenységet sugallt. Itt az ideje, vélte Fisher, hogy a visszavonulást fontolgassa, ha egyáltalán megfordulhat olyasmi a fejében, hogy nem az istrángban akar meghalni. Fishernek feltűnt, hogy keskeny szemhéjai alól még mindig a korábbi élénk kíváncsisággal süt elő a tekintete.
Fishernek némi nehézségbe került, hogy a szavait megértse. Az angol — ha ez egyáltalán elmondható egy nyelvről — a Föld egyetemes érintkezési nyelvévé vált, ám megvoltak a különféle nyelvjárásai, és Tanayama nem a Fisher számára megszokott észak-amerikai változatot beszélte.
— Nos, Fisher — fogadta Tanayama ridegen —, ön kudarcot vallott a Rotoron. Fisher nem látta értelmét, hogy vitatkozzon ezzel az állítással, egyáltalán, hogy vitába szálljon Tanayamával.
— Igenis, igazgató úr — ismerte el tompa hangon.
— De azért még tartogathat számunkra némi információt.
Fisher némán fölsóhajtott, aztán azt mondta:
— Engem már többszörösen kivallattak.
— Ezt én is tudom, mert jelentették nekem. Csakhogy öntől még nem kérdeztek meg mindent, és nekem is volna egy kérdésem, amelyre én — én — szeretném hallani a válaszát.
— Parancsoljon, igazgató úr.
— Amíg a Rotoron élt, tapasztalt-e olyasmit, amiből azt a következtetést vonhatta volna le, hogy a rotori vezetők gyűlölik a Földet?
Fisher szemöldöke a magasba szökkent.
— Gyűlölni? Számomra nyilvánvaló volt, hogy a rotoriak, mint szerintem a többi telep lakói is, lenézik a Földet, megvetik, mint egy dekadens, brutális, erőszakos világot. De gyűlölni? Az igazat megvallva nem hiszem, hogy eleget gondolnának ránk ahhoz, hogy gyűlöletet érezzenek irántunk.
— Én a vezetőkről beszélek, nem a sokaságról.
— Én is, igazgató úr. Semmi gyűlölet.
— Akkor mi mással lehetne magyarázni?
— Szabad megkérdeznem, hogy mit, igazgató úr?
Tanayama rávetette pengeéles pillantását.
(Az egyéniségéből sugárzó erő sokszor elfeledtette másokkal, hogy milyen alacsony is valójában.) — Tudja ön, hogy ez az új csillag a mi irányunkban mozog?
Hogy egyenesen mifelénk tart?
A meglepett Fisher gyors pillantást vetett Wylerre, ez azonban az ablakon besütő napfénytől távol, viszonylagos árnyékban ült, és látszólag nem nézett semmire. Tanayama, aki állt, rászólt Fisherre:
— Üljön csak le, Fisher, ha úgy jobban megy a gondolkodás.
Én is leülök. — Ezzel letelepedett az íróasztala szélére, és onnan lóbálta kurta lábait. — Tudott ön a csillag mozgásáról?
— Nem, igazgató úr. Sőt maga a csillag létezése is titok volt számomra, amíg Wyler ügynök meg nem említette.