— Mert ez az igazság, anyám. Nem mondtam volna, ha nem így volna. Én hallottam őt veled beszélni, meg téged is, amikor róla beszéltél, és tudom, hogy te is úgy látod.
Bosszantod őt, és ő azt szeretné, ha többet nem zaklatnád olyasmivel, amivel a terhére vagy. Ezt te is tudod.
Insigna összeszorította a száját és kitálalt:
— Vedd tudomásul, kedvesem, hogy mostantól kezdve be foglak avatni a titkaimba. Mégiscsak kínos, hogy neked kell kikotlanod ezeket a dolgokat.
— Tudom, anya — sütötte le a szemét Marlene. — Bocsáss meg!
— De én még mindig nem értem. Nem kellett, hogy te magyarázd meg neki, hogy a terhére vagyok. Ezt ő is tudta.
Miért nem engedett hát el az Erythróra, amikor én kértem tőle?
— Azért, mert utál mindent, ami az Erythróval kapcsolatos, és a bolygó iránti gyűlöletét az sem tudta ellensúlyozni, hogy tőled megszabadulhatna. Ám ezúttal nemcsak te mégy oda.
Hanem én is. Így két legyet üt egy csapásra.
Insigna előrehajolt, és mindkét kezével rátenyerelt az asztalra.
— Szó sem lehet róla, Molly — Marlene. Az Erythro nem neked való világ. És én nem örökre megyek. Elvégzem a méréseimet, és visszajövök, te pedig itt megvársz engem.
— Sajnálom, anyu. A napnál világosabb, hogy Pitt csakis azért hajlandó elengedni téged, mert ez az egyedüli módja annak, hogy tőlem megszabaduljon. Ezért amikor azt kértem, hogy mindkettőnket engedjen el, egyből a beleegyezését adta, holott tőled mindig megtagadta, amikor csak magadat kérted. Belátod már?
Insigna a homlokát ráncolta.
— Nem én. Valóban nem. Mi közöd neked ehhez az egészhez?
— Amikor beszélgetés közben elmondtam neki: tisztában vagyok azzal, hogy szeretne mindkettőnktől megszabadulni, akkor az arca megmerevedett, kifejezéstelenné fagyott.
Tudta, hogy képes vagyok olvasni az arckifejezésekből és az apró rezdülésekből, és gondolom, nem akarta, hogy elárulja nekem az érzéseit. Csakhogy ez maga is sokatmondó, és nekem sok mindent elárul. Azonkívül az ember nem képes mindent magába fojtani. Maga sem veszi észre például a szeme rebbenését.
— Így hát rájöttél, hogy te is a terhére vagy.
— Még ennél is rosszabb. Retteg tőlem.
— Miért kellene rettegnie tőled?
— Gondolom, azért, mert nincs ínyére, hogy én tudomást szerzek olyasmiről, amit ő szeretne titokban tartani. — Majd keserű sóhajjal hozzátette: — Elég sokan neheztelnek rám emiatt.
— Meg tudom érteni — bólintott Insigna. — Előtted úgy érzik magukat az emberek, hogy meztelenek — mármint lelkileg —, s mintha fagyos szél söpörne végig az elméjükön.
Tekintetét a lányára függesztette.
— Néha nekem is ilyen érzésem támad. Így visszagondolva rá, már kicsi korodban is felzaklattál. Gyakorta mondtam magamnak, milyen szokatlanul intelli…
— Szerintem is az vagyok — vágott közbe gyorsan Marlene.
— Igen, de ennél többről is szó volt, csak nem tudtam pontosan megfogalmazni. Mondd, nem veszed zokon, hogy ezt szóba hozom?
— Neked nem, anyu — felelte Marlene, a hangjában azonban érezhető volt egy csipetnyi gyanakvás.
— Akkor áruld el nekem: amikor kiskorodban rájöttél, hogy olyasmire vagy képes, amire a többi gyerek, sőt még a felnőttek sem képesek, akkor miért nem jöttél oda hozzám, és miért nem mondtad meg nekem?
— Egyszer megpróbáltam, de te leráztál magadról. Nem mondtál semmit, de én megéreztem, hogy el vagy foglalva, és nem szívesen veszed, ha mindenféle gyerekes ostobasággal zaklatnak.
Insigna tágra meresztette a szemét.
— Azt mondtam volna, hogy gyerekes ostobaság?
— Szavakkal nem, de ezt olvastam ki a tekintetedből, a kézmozdulatodból.
— Nem kellett volna hagynod magad.
— Én csak egy kis kölyök voltam akkor. Téged pedig szinte állandóan rágott valamilyen gond — a főbiztos, az apám…
— Ezt felejtsük el. Van még valami, amit most tudatni akarsz velem?
— Csak egy dolog. Amikor Pitt főbiztos beleegyezett a távozásunkba, volt valami a hangjában, ami arról árulkodott, hogy valamiről nem szívesen beszél, hogy valamit elhallgatott előttem.
— No és mi volt az, Marlene?
— Hát ez az, anyu. A gondolatokban nem tudok olvasni, ezért nem tudnám megmondani. Én csak a külsőségekre vagyok kénytelen hagyatkozni, ezért néha ködösek a dolgok.
Mégis…
— Mégis?
— Az az érzésem, hogy bármit rejteget is, az valami kellemetlen — sőt mi több: gonosz dolog lehet.
23
Természetesen jókora időbe telt, mire Insigna fölkészült az erythrói útra. Bizonyos rotori ügyeket nem lehetett csak úgy félbehagyni. Számos elintéznivaló akadt a csillagászati osztályon is — utasításokkal kellett ellátni a többieket, a helyettesét föl kellett készítenie a megbízott vezetői posztra, no és hátravoltak még az utolsó megbeszélések Pitt-tel, aki az egész ügyben furcsa hallgatásba burkolózott.
Insigna csak az elutazás előtti utolsó beszámolója végén rukkolt ki:
— Tudod, hogy holnap elmegyek az Erythróra?
— Tessék? — Pitt fölpillantott a zárójelentésből, amelyet az imént adott át neki, s amelyet látszólag elmélyülten tanulmányozott, bár Insigna meg volt győződve róla, hogy nem látja a betűket. (Csak nem vette át ő is a lánya trükkjeit, anélkül hogy élni tudna velük? Jó lesz, ha nem ringatja magát abba a hiú ábrándba, hogy ő is képes a felszín mögé látni.) Türelmesen megismételte.
— Tudod, hogy holnap elmegyek az Erythróra?
— Már holnap? De hát nem örökre távozol, így tehát nem búcsúzom végleg. Vigyázz magadra. Vedd úgy, hogy szabadságra mégy.
— Azt tervezem, hogy a Nemezis mozgását fogom vizsgálni.
— Mi? Ja igen… — Mindkét kezével olyan mozdulatot tett, mint aki valamilyen fölösleges kacatot lök el magától. — Ahogy gondolod. A környezetváltozás még akkor is pihenés, ha közben tovább dolgozol.
— Szeretném megköszönni, Janus, hogy hozzájárultál.
— A lányod kért meg rá. Tudsz róla, hogy ő kért meg rá?
— Tudok. Még aznap elmondta nekem. Letoltam, hogy milyen jogon háborgat téged. Te nagyon türelmes voltál hozzá.
— Ugyan — hárította el Pitt. — Rendkívüli kislány. Szívesen a kedvében jártam. Csak rövid időről van szó. Fejezd be a számításaidat, és gyere vissza.
Már másodszor beszél a visszatérésemről — gondolta az asszony. — Mire következtetne ebből Marlene, ha itt volna?
Valami gonoszra. De mire?
— Vissza fogunk térni — jelentette ki indulat nélkül.
— És remélem, azzal a hírrel, hogy ötezer év múlva sem kell tartani a Nemezistől.
— Ezt majd eldöntik a tények — mondta az asszony komoran, s ezzel eltávozott.
24
Hát nem különös? — gondolta Eugenia Insigna. Több mint két fényévnyi távolságra van attól a helytől, ahol meglátta a napvilágot, és mindössze kétszer szállt életében űrhajóra, akkor is a lehető legrövidebb útra: a Rotorról a Földre és onnan vissza a Rotorra.
Nem mintha most nagy vágyat érezne az űrutazás iránt.
Marlene ügyeskedte ki ezt az egész utat. Ő volt az, aki saját elhatározásából fölkereste Pittet és rávette, hogy engedjen az ő sajátos zsarolásának. És ő az, aki az Erythro iránti fura vonzódásában igazán izgalommal várja az utat. Insigna képtelen volt megérteni ezt a vonzódást, és úgy fogta föl, hogy ez is részét képezi a lánya egyedülállóan bonyolult szellemi és érzelmi világának. És mégis, valahányszor Insignát elfogta a csüggedés, hogy föl kell cserélnie ezt a kicsiny, kényelmes Rotort azzal a hatalmas és üres Erythróval, amely olyan furcsán és fenyegetőn dereng ott az égen hatszázötvenezer kilométerre innen (ez csaknem duplája a Rotor és a Föld között volt távolságnak), Marlene lelkesedése ismét erőt öntött belé.