De hátha megváltozott azóta? Megváltoznak-e egyáltalán lényük legmélyén az emberek? Hátha Crile Fisher dezertálása megkeserítette, eltorzította a lelkét…
Genarr megvakargatta a haját a halántékán, ahol az már egészen őszbe fordult, és arra gondolt, hogy semmi értelme az időt vesztegetni az ilyen spekulációkkal. Hiszen hamarosan úgyis meg fogja látni Eugeniát, meghagyta ugyanis, hogy megérkezése után azonnal kísérjék hozzá. Vagy nem kellett volna inkább személyesen kimennie eléje?
Már vagy fél tucatszor elvitatkozott ezen önmagával. Nem volna jó, ha túlzott igyekezetet mutatna, meg kell őriznie pozíciója méltóságát.
De aztán Genarr beismerte, hogy korántsem ez az indoka.
Inkább az, hogy nem szerette volna zavarba hozni az asszonyt; nem szerette volna, ha az még mindig azt a félszeg és ügyetlen csodálót látja benne, aki úgy meghunyászkodott és meghátrált a jóképű és szálas Földlakó előtt. Eugenia pedig rá sem hederített többet, azután, hogy meglátta Crile-t — egyetlen érdeklődő pillantást sem vetett rá attól fogva.
Genarr szeme végigfutott a Janus Pitt-től kapott üzeneten, amelynek a szokásos száraz, szűkszavú tónusából most is kisütött az a megfoghatatlan tekintély, amely nemcsak hogy nem tűr el, de egyszerűen elképzelhetetlennek tart minden ellentmondást.
És csak most tűnt föl neki, hogy Pitt nagyobb hangsúllyal beszél a fiatal lányról, mint az anyjáról. Külön fölhívta rá a figyelmét, hogy a kislány élénk érdeklődést tanúsít az Erythro iránt, és ha kirándulni akar a felszínére, akkor nem kell akadályt gördíteni eléje.
És íme, itt is van. Tizennégy évvel öregebben, mint az Eltávozás idején. Húsz évvel öregebben, mint amikor még nem ismerte Crile-t, amikor a C Mezőgazdasági Zónában fölmásztak az alacsony gravitációjú szintre, és ő bohón lassú cigánykereket vetett, de az ugrás túl meredekre sikeredett, s a hasán kötött ki, és a lány harsány kacajra fakadt. (Bár alaposan meg is üthette volna magát, mivel hiába érezte könnyebbnek magát, a tömeg és a tehetetlenség nem lett kevesebb. Szerencsére ezt a megaláztatást nem kellett elszenvednie.) Eugenián meglátszott a kora, bár nem hízott el nagyon, és a haja — amelyet rövidebbre és simábbra vágott, és valahogy prózaibban rendezett el — még mindig megőrizte élénk sötétbarna színét.
És amikor az asszony mosolyogva megindult feléje, a férfi szíve álnok módon kissé sebesebben kezdett dobogni. Az asszony mindkét kezét kinyújtotta feléje, és ő megragadta őket.
— Siever — mondta az asszony köszönés helyett. — Én úgy szégyellem, hogy elárultalak téged.
— Még hogy elárultál? Miről beszélsz, Eugenia? — Tényleg, miről is beszél? Semmiképpen sem arról, hogy Crile-hoz ment feleségül.
— Naponta gondolnom kellett volna rád. Írnom kellett volna, tájékoztatni mindenről, meglátogatni téged.
— Ezzel szemben egyszer sem jutottam az eszedbe!
— Ó, annyira azért nem vagyok gonosz. Néha gondoltam rád. Igazából sohasem felejtettelek el. Eszedbe se jusson ilyesmi. Csupán arról van szó, hogy megtorpantam a cselekvés előtt.
Genarr bólintott. Mit is mondhatna?
— Tudom, hogy sok dolgod volt. Én meg itt voltam, a távolság a feledés falát emelte közénk.
— Szó sincs feledésről. Te alig változtál valamit, Siever.
— Ez az előnye annak, ha az ember húszévesen öregnek és elnyűttnek néz ki. Utána már nincs mit változni, Eugenia. Csak annyi a különbség, hogy az idő múlásával kissé még öregebbnek és kissé még elnyűttebbnek látszik. De olyan mindegy.
— Ugyan már, te mindig is szeretted ócsárolni magad, hogy aztán a vajszívű lányok a védelmedre siessenek. Ebben semmit sem változtál.
— Hol van a kislányod, Eugenia? Azt mondták, hogy ő is veled jön.
— Jött is. Vissza sem tudnád tartani. Számára az Erythro maga a paradicsom, csak tudnám, miért. Előrement a szállásunkra, hogy rendbe tegye és kicsomagolja a holminkat.
Ez igazán rá vall. Komoly fiatal hölgy. Felelősségteljes.
26
Gyakorlatias. Benne megvan minden, amit valaki egyszer úgy jellemzett, hogy a szeretetre nem méltó erények.
Genarr elnevette magát.
— Mintha énrólam volna szó. Ha tudnád, mit meg nem próbáltam az én időmben, hogy legalább egyetlen szeretetre méltó hibára szert tegyek. De sohasem sikerült.
— Gyanítom, hogy minél vénebb lesz valaki, annál több szeretetre nem méltó erényre és annál kevesebb szeretetre méltó hibára van szüksége. De miért száműzted magad örökre az Erythróra, Siever? Megértem, hogy valakinek irányítania kell az Erythro Kupolát, de nem hinném, hogy te vagy erre az egyetlen alkalmas ember.
— Ami azt illeti — dicsekedett Genarr —, én szívesen ringatom magam abban a hitben, hogy én vagyok az. Egyébként nekem tetszik itt, és alkalmanként azért a Rotorra is eljutok egy-egy rövid szabadságra.
— És engem egyszer sem kerestél föl?
— Ha én szabadságon vagyok, még nem biztos, hogy te is szabad vagy. Az a gyanúm, hogy te sokkal elfoglaltabb vagy, mint én, különösen amióta fölfedezted a Nemezist. De most becsapva érzem magam. Szerettem volna találkozni a lányoddal.
— Majd fogsz. A neve Marlene. Az én szívemben igazából Molly, ő azonban nem szereti ezt a nevet. Tizenöt éves korára nagyon önérzetes lett, és megköveteli, hogy Marlenének hívják. De ne aggódj, látni fogod őt. Ami azt illeti, én nem akartam, hogy mindjárt a találkozásunkkor itt legyen. Hogyan is idézhetnénk föl a régi szép időket az ő társaságában?
— Föl akarod idézni őket, Eugenia?
— Egyet-mást igen.
— Kár, hogy Crile nem vállalta az Eltávozást — jegyezte meg Genarr némi habozás után.
Insignának az arcára fagyott a mosoly.
— Én nem erre gondoltam, Siever — fordított hátat az asszony, és az ablakhoz lépett. — Egyébként jól kiépült itt nálatok minden. Az a kevés, amit eddig láttam belőle, igazán lenyűgöző. Ragyogó fények. Igazi utcák. Jókora épületek.
Ennek ellenére odaát a Rotoron alig veszünk tudomást a Kupoláról. Hány ember is él és dolgozik itt?
— Változó. Vannak lanyha és lázas időszakaink. Volt úgy, hogy kis híján kilencszáz ember lakott itt. A jelenlegi létszám ötszáztizenhat. Személyesen ismerünk minden arcot. Pedig nem is olyan könnyű. Mindennap érkezik vagy távozik valaki.
— Kivéve téged.
— Meg még néhány embert.
— De mire a Kupola, Siever? Hiszen az Erythro légköre belégzésre alkalmas. Genarr az ajkába harapott, és a szeme most először elkerülte az asszonyét.
— Alkalmas, de nem igazán kellemes. A fényviszonyok kedvezőtlenek. A Kupolán kívül minden rózsaszínes fényben fürdik, amely narancsszínbe hajlik, amikor a Nemezis magasan van az égen. Fényesnek elég fényes. Olvasni lehet mellette. Csakhogy valahogy nem természetes. De maga a Nemezis sem látszik természetesnek. Túl nagy, és a legtöbb ember fenyegetőnek látja, és a rőtes fénye miatt haragosnak, és emiatt nyomasztóan hat rájuk. A Nemezis tényleg veszélyes, legalábbis egy vonatkozásban. Mivel a fénye nem vakítóan erős, az emberek hajlamosak napfoltok után kutatva belébámulni.
Az infravörös sugarak aztán könnyen károsíthatják a recehártyát. Ezért azok, akiknek a szabad ég alatt van dolguk, speciális sisakot viselnek — többek között.
— Ezek szerint a Kupola inkább azt a célt szolgálja, hogy benntartsa a normális fényt, mintsem hogy bármit is kirekesszen.