— Én azért nem mennék el olyan messzire, Siever — tiltakozott bágyadtan Insigna —, hogy ne tartanám őt rendes embernek.
— Hát jó, ezen nem veszünk össze. Szeretném látni a lányodat — zárta le a vitát, és fölegyenesedett. — Mi lenne, ha vacsora után fölmennék hozzátok?
— Nagyszerű — egyezett bele Insigna.
Genarr elhalványuló mosollyal nézett a távozó asszony után. Eugenia föl akarta idézni a régi időket, mire ó egyből jeges vizet zúdított rá azzal, hogy fölemlítette a férjét.
Mélyet sóhajtott. Még mindig megvan az a rendkívüli képessége, hogy lerombolja a saját esélyeit.
27
Eugenia Insigna kioktatta a lányát:
— A neve Siever Genarr, a megszólítása pedig parancsnok úr, minthogy ó az Erythro Kupola vezetője.
— Persze, anyu. Ha ez a címe, akkor úgy fogom szólítani.
— És nem szeretném, ha kínos helyzetbe hoznád…
— Nem fogom tenni.
— Akaratlanul is megteszed, Marlene. Ezt te is jól tudod.
Fogadd el, amit mond, és ne cáfold meg a jelbeszéd alapján.
Kérlek! Az egyetemen és egy darabig azután is jó barátok voltunk. És annak ellenére, hogy már tíz esztendeje itt van a Kupola alatt, és közben egyszer sem találkoztunk, még mindig megőriztük a régi barátságot.
— Szerintem ó volt a fiúd.
— Nos, éppen erre céloztam. Nem akarom, hogy figyeld őt, és emlékeztesd arra, hogy valójában mire gondol vagy mit érez. És szeretném leszögezni, hogy igazából nem volt a fiúm és semmiképpen sem a szeretőm. Csupán barátok voltunk és kedveltük egymást, de csak mint barátok. De azután, hogy az apád… — De nem fejezte be, csak megrázta a fejét és legyintett. — És vigyázz, mit mondasz Pitt főbiztosról, ha netán szóba kerülne ez a téma. Van egy olyan érzésem, hogy Genarr parancsnok nem kedveli Pitt főbiztost.
Marlene megajándékozta az anyját ritka mosolyainak egyikével.
— Csak nem tanulmányoztad Siever parancsnok tudatalatti viselkedését?
Ugyanis többről van szó nálad, mint megérzésről.
Insigna megcsóválta a fejét.
— Látod? Egy pillanatra sem tudod fékezni magad. Jó, elismerem, ez nem csak megérzés. Meg is mondta, hogy nem bízik a főbiztosban. És az igazság az — tette hozzá félig önmagának —, hogy meg is lehet rá az oka…
Aztán Marlene felé fordult és kérlelni kezdte:
— Hadd ismételjem meg, Marlene. Figyeld csak kedvedre a parancsnokot, és olvass ki belőle, amennyit csak tudsz, de ne árulj el neki semmit. Mondd el inkább nekem! Megértetted?
— Gondolod, anyu, hogy veszély fenyeget?
— Nem tudom.
— De én igen — jelentette ki Marlene tárgyilagosan. — Én már akkor tudtam, hogy veszélyben vagyunk, amikor Pitt főbiztos elengedett bennünket az Erythróra. Csak azt nem tudom, mi az a veszély.
28
Siever Genarr számára valóságos sokkot okozott, amikor először meglátta Marlenét, amit csak tovább fokozott az a tény, hogy a kislány dacos tekintete világosan elárulta, hogy nagyon is tisztában van vele, mi játszódik le a férfiban.
Semmi sem volt a kislányon, ami utalt volna rá, hogy Eugenia gyermeke — híjával volt az anyja szépségének, kecsességének, bájának. Csak azok a ragyogó nagy szemei fúródnak bele a férfi tekintetébe, ám azokat sem az anyjától örökölte. Ez az egyetlen dolog, amelyben túlszárnyalja az anyját.
Lassanként azonban módosítania kellett első benyomásán.
Együtt teázott velük, és Marlene kifogástalan illendőséggel viselkedett. Valóságos úrilány, és feltűnően intelligens. Mit is mondott Eugenia az összes szeretetre nem méltó erényekről?
Azért nem olyan vészes. Az volt az érzése, hogy mint néha az egyszerű emberek, Marlene is szeretetre vágyik.
Akárcsak ő maga. Egyszerre elöntötte a férfit a kislány iránti együttérzés hulláma. Kis idő múlva azzal fordult Eugeniához, hogy nem beszélhetne-e Marlenével négyszemközt?
Insigna könnyedséget mímelve megkérdezte:
— Van valami különös okod rá, Siever?
— Utóvégre is Marlene beszélt Pitt-tel és ő vette rá a főbiztost, hogy kettőtöket ide engedjen a Kupolába. Én mint parancsnok eléggé ki vagyok szolgáltatva annak, amit Pitt főbiztos tesz vagy mond, és hasznomra válna, ha Marlene elmesélné azt a találkozást. Úgy vélem, jobban megoldódna a nyelve, ha csak kettesben volnánk.
Genarr elkísérte a tekintetével a távozó Insignát, aztán odalépett Marlenéhez, aki egy öblös fotelban ült a szoba sarkában — kis pont a nagy terem puha tágasságában. Kezeit lazán összekulcsolta az ölében, és gyönyörű fekete szemeit nagy komolyan a parancsnokra emelte.
— Az édesanyád kicsit nyugtalan volt, amikor itt hagyott velem kettesben — humorizált Genarr. — Te nem vagy nyugtalan?
— Egy cseppet sem — felelte Marlene. — És ha az anyám nyugtalan volt, akkor ön miatt volt az, és nem énmiattam.
— Énmiattam? De miért?
— Azt hiszi, hogy én olyasmit mondhatok, amivel kínos helyzetbe hozhatom önt.
— Csak nem teszel ilyet, Marlene?
— Szándékosan nem. Megpróbálom.
— Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Tudod, miért akarok négyszemközt beszélni veled?
— Ön azt mondta az anyámnak, hogy ki akar kérdezni a Pitt főbiztosnál tett látogatásomról. Ez igaz, de ezenkívül szeretne meggyőződni arról, hogy milyen is vagyok én. Genarr kissé összevonta a szemöldökét.
— Az csak természetes, hogy szeretnélek jobban megismerni.
— Nem erről van szó — jegyezte meg Marlene sietve.
— Hát akkor miről?
Marlene elfordította az arcát.
— Bocsásson meg, parancsnok úr.
— Mit bocsássak meg?
Marlene arca fájdalmasan megvonaglott, de nem válaszolt.
— Mondd, Marlene, mi a baj? — kérlelte Genarr lágyan. — Meg kell mondanod. Számomra nagyon fontos, hogy nyílt kártyákkal játsszunk. Ha az anyád arra intett, hogy vigyázz a szavaidra, akkor felejtsd el. Ha arra célzott volna, hogy én érzékeny ember vagyok és könnyen megsértődöm, kérlek, ezt is felejtsd el. Vedd úgy, hogy azt parancsolom: nyíltan beszélj hozzám, és egy csöppet se törődj azzal, hogy esetleg megsértődöm, és kötelességed engedelmeskedni, mert én vagyok az Erythro Kupola parancsnoka.
Marlene váratlanul elnevette magát.
— Ön valóban ég a vágytól, hogy kiismerjen engem, nem igaz?
— Hát persze.
— Ugyanis erősen szöget ütött a fejébe, hogyan lehetek az én külsőmmel az anyám leánya.
Genarr tágra meresztette a szemét.
— Én sose mondtam ilyesmit.
— Nem is kellett, hogy mondjon. Ön az anyám régi barátja.
Ennyit anyu is elárult. Csakhogy ön szerelmes volt őbelé, és részben még most is az, és azt remélte, hogy bennem viszontlátja az ő fiatalkori arcát, de amikor engem megpillantott, megrebbent a tekintete, és visszahőkölt tőlem.
— Valóban? Lehetett látni?
— Alig-alig, mert ön udvarias ember, és próbálta magába fojtani, de nem tudta eltitkolni. Aztán az anyámra nézett, majd újból énrám. No meg az első hozzám intézett szavainak a hangsúlya. Mindez nagyon beszédes volt számomra. Ön arra gondolt, hogy én egyáltalán nem hasonlítok az anyámra, s ez csalódást okozott önnek.