Genarr hátradőlt a székén és kitört belőle:
— De hiszen ez csodálatos!
És Marlene arca kigyúlt az örömtől.
— Ön ezt valóban így gondolja, parancsnok úr! Nem sértődött meg. Nem érinti kényelmetlenül a dolog. Sőt boldoggá teszi. Ön az első ember, az első! Még az anyám is utálja.
— Szeretni vagy utálni — ez teljesen mindegy. Ez egy csöppet sem érdekes, amikor a rendkívülivel találkozik az ember. Mióta vagy képes, Marlene, hogy így olvassa mozdulatok nyelvéből?
— Kezdettől fogva, de egyre tökéletesebb lettem benne. De szerintem mindenki képes erre, csak oda kell figyelni és gondolkodni.
— Korántsem, Marlene. Ez képtelenség. Ne hidd, hogy ez megy. És azt mondod, Marlene, hogy szeretem az édesanyádat.
— Semmi kétség, parancsnok úr. Amikor ott van a közelében, minden pillantása, minden szava, a legkisebb mozdulata is erről árulkodik.
— Gondolod, hogy ő is észreveszi’?
— Gyanítja, de ó nem akarja.
Genarr elfordult.
— Sohasem akarta.
— Az apám miatt.
— Tudom.
Marlene némi tétovázás után elszánta magát:
— De szerintem nincs igaza. Ha láthatná önt, mint ahogy én látom most…
— De sajnos nem láthat. Ellenben boldog vagyok, hogy te úgy látsz. Gyönyörű vagy.
Marlene elvörösödött. Aztán:
— Ön valóban ezt gondolja!
— Hát persze.
— Csakhogy…
— Ugye, hiába is hazudnék neked? Így hát meg sem kísértem. Az arcod nem szép. A tested sem az. De te az vagy, és ez a fontos. És te megmondhatod, hogy én ezt valóban így is hiszem.
— Igen, valóban — mondta Marlene, és az arcát egyszerre valósággal megszépítette az igazi boldogság mosolya.
Genarr is mosolygott, aztán témát változtatott:
— Akkor most beszéljünk Pitt főbiztosról. Most, hogy végre megtudtam, milyen ritka agyafúrt ifjú hölgy vagy te, annál fontosabb ez számomra. Beleegyezel?
Marlene lazán összekulcsolta a kezét az ölében, illedelmesen elmosolyodott, és kijelentette:
— Igen, Siever bácsi. Nem bánja, ha így szólítom?
— Nem én. Sőt megtiszteltetésnek veszem. És most mesélj el mindent Pitt főbiztosról. Nekem azt az utasítást küldte, hogy mindenben legyek az édesanyád segítségére, és tegyem lehetővé, hogy szabadon használhassa a csillagászati eszközeinket. Mit gondolsz, mi van emögött?
— Az anyám pontosan meg akarja mérni a Nemezisnek a csillagokhoz viszonyított mozgását, a Rotor viszont eléggé labilis hely az ilyen mérésekhez. Az Erythro sokkal alkalmasabbnak ígérkezik.
— Csak mostanában adta a fejét erre a munkára?
— Á, dehogy, Siever bácsi. Nekem azt mondta, hogy már régóta próbálkozik a szükséges adatok megszerzésével.
— Akkor anyád miért nem kérte már régebben, hogy ide jöhessen?
— Ő kérte, de Pitt főbiztos nem engedélyezte.
— És most miért adta be a derekát?
— Azért, mert meg akart szabadulni tőle.
— Ebben nem kételkedem, ha nem hagyott neki nyugtot a csillagászati problémáival. Csakhogy Pittnek már régebben elege kellett hogy legyen belőle. Miért éppen most jutott eszébe elengedni?
— Azért, mert éntőlem is meg akar szabadulni — suttogta Marlene fojtottan.
XIV. A halászat
29
Öt esztendő telt el az Eltávozás óta. Crile Fisher számára ez teljesen hihetetlennek tűnt, hiszen sokkal többnek, végtelenül hosszúnak érezte az azóta eltelt időt. Mintha a Rotor nem a múltban, hanem egy egészen más életben történt volna, amelyre egyre növekvő hitetlenkedéssel emlékezik vissza.
Valóban ott élt volna? Valóban volt ott neki felesége?
Csak a kislánya emléke élt benne elevenen, bár ez is kezdett összezavarodni, ugyanis gyakran úgy emlékezett rá, mint egy tizenévesre.
Persze az sem könnyítette meg a dolgát, hogy az utolsó három évben, amióta a Föld is fölfedezte a Szomszéd Csillagot, szinte egy perc megállása sem volt. Hét telepre is el kellett látogatnia.
Ezek mindegyikén hozzá hasonló bőrszínű emberek élnek, nagyjából azt a nyelvet beszélik, amelyet ő, és osztoznak az ő kulturális orientációjában. (Ez a Föld sokszínűségének az előnye. A Föld képes rá, hogy bármelyik telep lakóihoz hasonló külsejű és kultúrájú ügynökkel szolgáljon.) Természetesen megvan a határa, mennyire képes az egyes telepekbe beolvadni. Bármennyire hasonlított is külsejében az ottlakókra, a beszéde megőrizte jellegzetes tájszólását, mozgásából hiányzott a változó nehézségi erőhöz való alkalmazkodás könnyedsége, ő sokkal nehézkesebben libegett a súlytalansághoz közeli állapotban. Tucatnyi módon elárulta magát minden meglátogatott telepen, mire a helybéliek kissé visszahúzódtak tőle, hiába esett át minden alkalommal a vesztegzáron és az orvosi kezelésen, mielőtt egyáltalán megengedték volna, hogy a telepre betegye a lábát.
Igaz, hogy az egyes telepeken legfeljebb néhány napot vagy néhány hetet töltött. Azt nem várták el tőle, hogy többé-kevésbé állandó jelleggel letelepedjék ott, vagy családot alapítson, amint a Rotoron tette. Csakhogy a Rotor akkor már a birtokában volta hiperrásegítőnek, azóta azonban a Földet már csak kisebb horderejű dolgok érdekelték, vagy legalábbis őt csak kisebb horderejű ügyekben foglalkoztatták.
Most már három hónapja itthon van. Új feladatot nem nagyon kínáltak neki, ő pedig nemigen szorgalmazta. Elege volt az örökös helyváltoztatásból, elege volt a kilógásból, torkig volt azzal, hogy állandóan turistának álcázza magát.
És itt van Garand Wyler, régi barátja és kollégája, aki éppen hogy visszajött egy saját telepről, és most rajta pihenteti fáradt tekintetét. Kecses kezén megcsillant a fekete bőr, ahogy egy pillanatra az orrához emelte a kabátujját.
Fisher halványan elmosolyodott. Jól ismerte ezt a mozdulatot, önmaga is gyakran élt vele. Minden telepnek megvan a maga jellegzetes szaga, attól függően, hogy milyen növényeket termeszt, milyen fűszereket használ, milyen illatszereket kedvel, de sokat számít már az is, hogy milyen gépeket és kenőanyagokat alkalmaz. Az ember gyorsan megszokja a szagot, ám amikor visszatér a Földre, még sokáig magán őrzi a telep illatát. Hiába fürdik meg, hiába mossa ki az öltözékét, hogy mások talán észre sem veszik, ő maga azonban nem tud szabadulni tőle.
— Isten hozott — üdvözölte Fisher. — Milyen volt a mostani teleped?
— Szörnyű, mint mindig. Az öreg Tanayamának igaza van.
Amit minden telep a legjobban gyűlöl és amitől a legjobban fél, az a változatosság. Nem kell nekik a külsőben, az ízlésben, a szokásokban, az életmódban megmutatkozó másféleség. Az azonosság alapján válogatják meg egymást, és lenéznek mindent, ami különbözik.
— Igazad van — bólogatott Fisher. — Elég baj az.
— Ez elég enyhe, semmitmondó kritika — ironizált Wyler. — Még hogy elég baj. „Hoppá, leejtettem a tányért. Elég baj.
Nicsak, a tépőzáram nem passzol. Elég baj az.” — Mi itt az emberiségről beszélünk.
A Földnek arról a hosszú küzdelméről, hogy megtalálja a módját, hogyan élhetnének együtt az összes kultúrák, az összes emberfajták. Még ma sem fenékig tejfel, de összehasonlítva azzal, ami még száz évvel ezelőtt is volt, valóságos paradicsom. Ám ha megnyílik előttünk az alkalom, és kilépünk a világűrbe, egyszerre lerázzuk magunkról mindezt, és visszazuhanunk a sötétség korába. És te azt mondod: „elég baj.” Hogy lehet ezt mondani valamiről, ami szörnyűséges tragédia?