Ám ha a hangja még mindig ugyanaz az érdes, rikácsoló hang is, a hangszínében meglepő változás következett be.
Úgy látszik, a csillagászati események arra késztették az öreget, hogy ezúttal dicséretet zúdítson rá.
Tanayama a maga fura, de azért nem egészen kellemetlen, nyakatekert planetáris angolságával így fogadta:
— Fisher, maga jól dolgozott. Azt akarom, hogy ezt az én számból hallja meg. Fishernek, akit nem kínáltak ülőhellyel, sikerült elfojtania kisebbfajta megdöbbenését. Az igazgató folytatta:
— Persze emiatt nem rendezünk nyilvános ünneplést, sem lézerparádét, sem felvonulást. Ez nem fér össze a dolgok természetével. De ennyit meg kellett mondanom.
— Ezért is hálás vagyok, igazgató úr. Köszönöm.
Tanayama szúrós tekintetét várakozóan Fisherre szögezte.
Végül nem állta meg: — Ez minden, amit mondani akar?
Semmi kérdés?
— Gondolom, igazgató úr, ön úgyis elmondja, amit tudnom kell.
— Maga ügynök, tehetséges ember. Mi az, amire magától rájött?
— Semmi, igazgató úr. Én semmi olyat nem keresek, amire nincs utasításom.
Tanayama kissé megbiccentette madárfejét.
— Helyénvaló válasz, de én nem helyénvaló válaszokat akarok hallani. Mi az, amit megsejtett?
— Ön, igazgató úr, láthatóan azért elégedett velem, mert bizonyára használható információt sikerült beszereznem.
— Milyen vonatkozásban?
— Szerintem ön mindennél hasznosabbnak azt tartaná, ha sikerülne megszerezni a hiperrásegítés technikáját.
Tanayama szájából kicsúszott egy hangtalan „aha”.
Fennhangon azonban azt mondta:
— No és azután? Tegyük föl, hogy ez így van, utána mi legyen?
— Elmegyünk a Szomszéd Csillaghoz. Megkeressük ott a Rotort.
— Csak ennyi? Ennél jobbat nem tud? Messzebbre nem lát?
Ekkor Fisher rájött, hogy ostoba volna, ha nem játszaná meg a bankot. Talán soha vissza nem térő alkalmat szalasztana el.
— Van egy jobb is: ha majd az első hiperrásegítős földi hajó elhagyja a Naprendszert, én is rajta leszek.
Alighogy kimondta, Fisher már tisztában volt vele, hogy a játszmát elvesztette — vagy legalábbis nem nyerte meg.
Tanayama arca elsötétült. Éles, parancsoló hangon rárivallt:
— Üljön le!
Fisher hallotta a háta mögött a halk zümmögést, amint a primitív komputerrel vezérelt motor Tanayama parancsát hallva megindította feléje a széket.
Fisher helyet foglalt anélkül, hogy hátranézve megbizonyosodott volna róla, hogy a szék ott van-e alatta. Ez különben is sértő lett volna, és a jelen helyzetében egyáltalán nem hiányzott neki, hogy Tanayamát inzultálja.
— Miért akar a hajón lenni? — firtatta Tanayama.
Fishernek erőfeszítésébe került, hogy megőrizze hangjának nyugodtságát.
— Igazgató úr, a Rotoron ott van a feleségem.
— A felesége, akit öt évvel ezelőtt faképnél hagyott.
Gondolja, hogy kitárt karokkal fogadná magát?
— Igazgató úr, van egy gyermekem is.
— Egyéves volt, amikor elhagyta. Gondolja, hogy tud az apjáról? Vagy érdekli egyáltalán, hogy van-e apja?
Fisher hallgatott. Ezek a kérdések őbenne is számtalanszor megfogalmazódtak.
Tanayama várt egy kicsit, aztán ezt mondta:
— Csakhogy nem fogunk a Szomszéd Csillaghoz repülni. Így nem lesz hajó sem a maga számára.
Fisher kénytelen volt palástolni a meglepetését.
— Bocsásson meg, igazgató úr — nyögte ki. — Ön nem mondta azt, hogy birtokunkban van a hipermeghajtás. Ön csak annyit mondott, hogy „tegyük föl, hogy ez így van”.
Figyelnem kellett volna a szavaira.
— Azt kellett volna tennie. Mindig azt kell tennie.
Mindazonáltal valóban birtokunkban van a hiperrásegítés.
Akárcsak a Rotor, most már mi is szabadon róhatjuk a világűrt; vagy legalábbis róni fogjuk, mihelyt fölépítjük hozzá a járművet, és megbizonyosodunk róla, hogy a terv jó és minden részletében működőképes — amibe még beletelhet egy vagy két esztendő. Ám akkor mi legyen? Maga komolyan azt javasolja, hogy vegyük célba a Szomszéd Csillagot?
— Ez is egy lehetőség, igazgató úr — jegyezte meg Fisher óvatosan.
— De semmi értelme. Gondolja csak meg, ember! A Szomszéd Csillag több mint két fényévre van innen. Bármilyen ügyesen használjuk is ki a hiperrásegítőt, több mint két évbe telne, mire odaérnénk. Az elméleti szakembereink azt mondják, hogy jóllehet, egy hajó a hiperrásegítővel rövid időközökre túllépheti a fénysebességet — minél nagyobb mértékben, annál rövidebb időre —, végeredményben azonban az űrnek egy meghatározott pontjára nem érhet oda előbb, mint a fénysugár, amely a hajóval egy időben indult útnak.
— De ha ez így van…
— Ha ez így van, akkor több mint két éven át kénytelen ott szorongani több más emberrel együtt az űrhajón. Gondolja, hogy ezt képes lenne elviselni? Jól tudhatja, hogy kis hajók sohasem indultak el hosszú utakra. Ezért szükségünk van egy egész telepre, egy olyan létesítményre, amely elég tágas ahhoz, hogy elviselhető környezetet teremtsen, olyanra, mint a Rotor. Ehhez mennyi idő kellene?
— Fogalmam sincs, igazgató úr.
— Legalább tíz esztendő, ha minden jól megy, és semmilyen váratlan nehézség vagy melléfogás nem szól közbe. Ne feledje, hogy már jó száz éve nem építettünk telepet. Minden mostanában épült telep a meglévő telepek műve. Ha most hirtelen mi is telep építésébe fognánk, minden telep figyelmét magunkra vonnánk, s ezt jó volna elkerülni. Azután meg, ha fel tudnánk is építeni egy ilyen telepet, és ellátnánk hiperrásegítővel, és több mint kétéves útjára a Szomszéd Csillaghoz küldenénk, mihez kezdene, ha elér oda? Telepként nagyon is sebezhető lenne, és egykettőre megsemmisítenék a Rotor hadihajói, mert nem kétlem, hogy lesznek neki ilyenek.
A Rotornak több csatahajója lesz, mint amennyit mi az utazó telepünkkel magunkkal tudunk vinni. Utóvégre ók már három esztendeje ott vannak, és még legalább tizenkét esztendő is beletelhet, mire mi is odakeverednénk. Ám alighanem rögtön elbánnának velünk, mihelyt megpillantanának bennünket.
— Ez esetben, igazgató úr…
— Elég a találgatásból, Fisher. Ez esetben valódi hiperűruta-zásra van szükségünk, hogy képesek legyünk tetszés szerinti távolságot tetszés szerinti rövid idő alatt beutazni.
— Bocsásson meg, igazgató úr, de lehetséges ez? Akár elméletileg is?
— Ezt nem mi ketten fogjuk eldönteni. Tudósokra van szükségünk, akik erre a témára összpontosítják a figyelmüket, csakhogy ilyenek nekünk nincsenek. Jó évszázadon át a telepek elszippantották a Földről a legjobb agyakat. Most ezt meg kell fordítanunk. Hogy úgy mondjam, le kell rohannunk a telepeket, és rávenni a legjobb fizikusokat és mérnököket, hogy költözzenek a Földre. Sok mindent ígérhetünk nekik, ám nagyon óvatosan kell eljárnunk. Nem léphetünk föl nyíltan, ugye, megérti, különben biztos, hogy a telepek az orrunkra koppintanának. Nos… — folytatta, de aztán elhallgatott, és elgondolkodva vizsgálgatta Fishert.