Fisher nyugtalanul mocorgott.
— Parancsol, igazgató úr?
— Az a fizikus, akire én szemet vetettem, egy bizonyos T. A.
Wendel, akiről azt mondják, hogy az egész Naprendszerben nincs hozzá fogható hiperűrász…
— A Rotor hiperűrászai fedezték föl a hiperrásegítést — jegyezte meg Fisher, nem tudva ellenállni a kísértésnek, hogy némi kimért csengést adjon a hangjának.
Tanayama nem vett tudomást róla. Csak annyit mondott:
— Szerencsés véletlen is vezethet fölfedezéshez, és egy másodrendű szellem is az élre törhet, miközben a nagy szellem a szilárd alapok lerakásával tölti az idejét. Számos ilyen példára lehetne hivatkozni a történelemben. Azonkívül az, amire a Rotor szert tett, végül is nem más, mint a hiperrásegítés, azaz a fénysebességű utazás. Nekem azonban a szuperluminális meghajtás kell, olyan, amely messze meghaladja a fény sebességét. És nekem szükségem van Wendelre.
— És azt akarja, hogy én megszerezzem önnek ezt az urat?
— Hölgyet. Tessa Anita Wendelről van szó, az Adeliáról.
— Valóban?
— Ez az oka, hogy magát szemeltük ki erre a munkára. Úgy hírlik — tette hozzá Tanayama, és mintha csendes kajánság sugárzott volna belőle, jóllehet az arca semmit sem árult el ebből —, magának nem tudnak ellenállni a nők.
— Bocsásson meg, igazgató úr, ha ellentmondok önnek — tiltakozott Fisher faarccal —, de ezt én nem tapasztalom. És sohasem tapasztaltam.
— A jelentések mindazonáltal nem hagynak kétséget eziránt. Wendel egy középkorú, negyvenes éveiben járó, kétszeresen elvált asszony. Nem hiszem, hogy kemény dió lenne.
— Nyíltan bevallom, uram, hogy ezt a megbízatást a magam számára undorítónak tartom, és a körülményeket tekintve egy másik ügynök jobban megfelelne erre a feladatra.
— Nekem mégis magára van szükségem. Ha netán attól tartana, hogy fintorogva és fanyalogva nem lesz képes bevetni minden szívdöglesztő csáberejét, akkor én majd megédesítem magának a dolgot, Fisher ügynök. Maga csődöt mondott a Rotoron, de azóta ezt sikerült részben jóvátennie.
Ellenben ha nem hozza ide nekem azt az asszonyt, az a Rotornál is sokkal nagyobb kudarc lenne, s ezt már sohasem volna alkalma jóvátenni. De én mégsem szeretném, hogy csak a korbácstól való félelem vezesse. Elhúzok hát maga előtt egy mézesmadzagot is. Hozza ide nekem Wendelt, és akkor, ha majd megépítjük a szuperluminális űrhajónkat, és az elindul a Szomszéd Csillag felé, ha úgy akarja, maga is helyet foglalhat rajta.
— Megteszek mindent — mondta Fisher —, és akkor is megtettem volna minden tőlem telhetőt, ha sem a korbács rémét, sem a mézesmadzag reményét nem villantatja föl előttem.
— Nagyszerű válasz — engedett meg magának Tanayama egy halovány mosolyt —, bizonyára jól begyakorolta.
Fisher azzal a meggyőződéssel távozott, hogy élete eddigi legdöntőbb halászexpedíciójára kapott parancsot.
XV. A pestis
31
Eugenia Insigna mosolyogva megjegyezte Genarrnak a desszertnéclass="underline"
— Látom, milyen kellemes itt az életed.
— Kellemesnek kellemes — mosolyodott el Genarr is. — Csak a bezártság. Itt élünk egy nagy bolygón, mégis be vagyok zárva ebbe a Kupolába. Az emberek itt hajlamosak a befelé fordulásra. Ha összeakadok egy érdekes figurával, legkésőbb két hónap múlva szedi a sátorfáját és itthagy. Az itteni emberek általában halálra untatnak, bár valószínűleg nem annyira, mint én őket. Ezért a te meg a kislányod idejövetele mindenképpen holovíziós hír lett volna, még ha valaki más lennél, akkor is. De persze, minthogy terólad van szó…
— Hízelgő — jegyezte meg Insigna bágyadtan.
Genarr megköszörülte a torkát.
— Tudod, Marlene a saját érdekemben figyelmeztetett, hogy még mindig nem tudtad megemészteni…
Insigna azonban nem engedte befejezni.
— Nem vettem észre, hogy a holovízió nagyon fölfigyelt volna ránk.
Genarr föladta a próbálkozást.
— Képletesen értettem. Holnap estére tervezünk egy kisebb fogadást, ahol formálisan is bemutatunk, és mindenkinek alkalma nyílik megismerni téged.
— Meg kibeszélni a megjelenésemet, az öltözködésemet és elcsámcsogni a rólam keringő mendemondákon.
— Az biztos. Csakhogy Marlenét is meg fogjuk hívni, s ez azt jelenti, hogy föltehetően sokkal többet megtudsz mirólunk, mint mi terólad. Ráadásul te jobban megbízhatsz a forrásodban.
— Hogy viselkedett Marlene?
— kérdezte Insigna nyugtalanul.
— Vagyis hogy olvasott-e a mimikámból? De olvasott ám!
— Pedig megmondtam neki, hogy ne tegye.
— Szerintem úgysem tudja megállni.
— Igazad van. Nem tehet róla. De azt is megmondtam neki, hogy ne árulja el. Úgy veszem ki, hogy mégis megtette.
— Hát persze. Én parancsoltam meg neki. Méghozzá parancsnoki minőségemben utasítottam.
— Sajnálom. Hiszen olyan idegesítő tud lenni.
— Dehogy volt az. Nekem legalábbis. Kérlek, Eugenia, értsd meg, hogy én kedvelem a lányodat. Nagyon kedvelem.
Elképzelem, milyen nyomorúságos lehetett az élete amiatt, hogy túl sokat tud, és ezért mindenki viszolyog tőle.
Valóságos csoda, hogy mégis tele van olyan tulajdonságokkal, amiket te szeretetre nem méltó erényeknek neveztél.
— Figyelmeztetlek. A fejedre fog nőni. És még csak tizenöt éves múlt.
— Szerintem kell lennie olyan törvénynek — élcelődött Genarr —, amely megtiltja az anyáknak, hogy emlékezzenek a saját tizenöt éves korukra. A lányod mellékesen említést tett egy fiúról, és te is tudhatod, hogy a viszonzatlan szerelem kínjai legalább annyira gyötrelmesek, ha nem gyötrelmesebbek tizenöt, mint huszonöt éves korban. Bár neked, ha a külsődet tekintjük, napsugaras kamaszkorod lehetett. Azt se feledd el, hogy Marlene helyzete különösen kényes. Ő tisztában van vele, hogy csúnyácska, és tisztában van azzal is, hogy intelligens.
Úgy érzi, hogy az intelligenciának bőségesen kárpótolnia kellene a szépség hiányáért, csakhogy nem így van, ezért elkeseredetten dúl-fúl magában, holott azt is tudja, hogy ezzel semmit sem javít a helyzetén.
— Lám csak, Siever — jegyezte meg Insigna könnyedséget mímelve —, valóságos lélekbúvár vagy.
— Egyáltalán nem. Csupán ebben az egy dologban igazodom el. Minthogy én is keresztülmentem hasonlón.
— Ó! — Insigna erre nem tudott mit mondani.
— Ne törődj vele, Eugenia. Eszem ágában sincs sajnáltatni magamat, és nem is akarok részvétet ébreszteni egy szegény megtört lélek iránt — minthogy nem vagyok az. Én negyvenkilenc éves vagyok, és nem tizenöt, és már megtaláltam a lelkem békéjét. Ha tizenöt vagy huszonegy éves koromban jóképű és ostoba lettem volna, ahogy akkor kívántam, akkor mostanra már rég nem volnék jóképű, az ostobaságom azonban megmaradt volna. Így hosszú távon mégis én nyertem, mint ahogy biztos vagyok benne, hogy Marlene is nyerni fog — ha lesz előtte hosszú táv.
— Mit akarsz ezzel mondani, Siever?
— Marlene elmondta, hogy beszélt közös jó barátunkkal, Pitt-tel, és szántszándékkal magára haragította őt, hogy beleegyezzen a te erythrói kiküldetésedbe, minthogy ezzel egy csapásra őtőle is megszabadulhat.
— Én ezt nem helyeslem — mentegetőzött Eugenia. — Nem is annyira Pitt beugratását, mert szerintem őt nem olyan könnyű beugratni, hanem azt, hogy egyáltalán erre adja a fejét.