Marlene már eljutott odáig, hogy úgy érzi, ő rángathatja a bábfigurákat, ám ezzel komoly veszélyt zúdíthat a fejére.
— Nem szeretnélek ijesztgetni, Eugenia, de szerintem Marlene máris nagy veszélyben forog. Pitt legalábbis ebben reménykedik.
— Ugyan, Siever, lehetetlenséget beszélsz. Pittről el lehet mondani, hogy önfejű és basáskodó, de azt semmiképpen sem, hogy gonosz. Csak nem gondolod, hogy le fog sújtani egy kamasz lányra csak azért, mert az sületlen játékot űzött vele?
A vacsorát befejezték, és elpilledten üldögéltek Genarr elegáns lakosztályának félhomályában, amikor Insigna kissé bosszúsan konstatálta, hogy a férfi az árnyékoló ernyő kapcsolójához nyúl.
— Titkok, Siever? — kérdezte erőltetett nevetéssel.
— Ami azt illeti, igen, Eugenia. Megint el kell játszanom a lélekbúvár szerepét. Te nem ismered olyan alaposan Pittet, mint én. Én a riválisa voltam, és azért vagyok most itt. Meg akart szabadulni tőlem. Az én esetemben megtette az eltávolítás. Nem biztos azonban, hogy Marlene esetében is megelégszik ezzel.
— Eredj már, Siever — tiltakozott az asszony újabb erőltetett nevetéssel. — Mit akarsz ezzel mondani?
— Hallgass meg, és meg fogod érteni. Pitt szereti a titkolózást. Gépiesen utál mindenkit, aki kifürkészi a szándékait. A hatalom tudatával tölti el, ha egy rejtett ösvényen lopakodhat előre, és azon maga után vonszolhat vonakodó másokat is.
— Lehet, hogy igazad van. Hiszen a Nemezist is titokban tartotta, és énrám is rám erőltette a titkolózást.
— Biztos vagyok benne, hogy ezenkívül még számos titkot rejtegethet. És ekkor megjelenik Marlene, aki előtt a napnál is világosabb minden rejtett érv és gondolat. Ezt senki sem szereti — a legkevésbé Pitt. Mire felküldi őt ide — s vele együtt téged is, minthogy nélküled őt sem küldhetné ide.
— Helyes. No és aztán?
— Ugye, nem hiszed, hogy viszont akarja látni valaha is?
— Ez őrültség, Siever. Nem gondolhatod komolyan, hogy Pitt örökre száműzni akarná?
— Egy módon megteheti ezt. Eugenia, te nem tudsz annyit a Kupola korai történetéről, mint én és Pitt s rajtunk kívül senki más. De ismered Pitt titkolózási mániáját, és ez itt is jól működik. Meg kell tudnod, hogy miért maradunk bent itt a Kupola alatt, és miért nem telepítjük be az Erythrót.
— Már megmagyaráztad. A fényviszonyok…
— Ez a hivatalos magyarázat, Eugenia. A fény még hagyján; azt meg lehet szokni. Mi van még ezenkívüclass="underline" egy normális gravitációjú világ, élvezhető légkör, kellemes hőmérséklet, a földihez hasonló éghajlat és a prokarióták fejlődési szintjét meg nem haladó életformák, s azok is teljesen ártalmatlanok.
Mégsem teszünk semmi kísérletet arra, hogy akár részlegesen betelepítsük ezt a világot.
— És miért nem?
— A kezdeti időszakban az emberek szabadon ki-be járkáltak a Kupola alól, és földerítették a külvilágot.
Semmiféle különleges óvintézkedéseket nem foganatosítottak, belélegezték a levegőt, itták a vizet.
— És?
— És egyesek megbetegedtek. Szellemileg. Örökre. Nem lettek dühöngő őrültek, de elvesztették a valóságérzetüket.
Egyesek állapota idővel javult valamelyest, de amennyire én tudom, senki sem gyógyult meg teljesen. A kór látszólag nem ragályos, és a betegeket titokban a Rotoron ápolják.
— Ezt most találtad ki, ugye, Siever? — mondta Eugenia korholóan. — Én erről egy szót sem hallottam.
— Még egyszer emlékeztetnélek Pitt titkolózási mániájára.
Ezt nem tartotta szükségesnek az orrodra kötni. Nem a te asztalod.
Nekem viszont óhatatlanul tudomást kellett szereznem róla, minthogy engem rendeltek ide, hogy foglalkozzam a dologgal. Ha kudarcot vallok, lehet, hogy végérvényesen föl kell adnunk az Erythrót, és eluralkodik rajtunk a rémület és az elégedetlenség.
Egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta:
— Nem volna szabad mindezt elmondanom neked. Bizonyos értelemben megszegem vele a hivatali eskümet. Mégis, Marlene érdekében…
Eugenia arcán a legsötétebb gyanú árnyéka vonult végig.
— Mit akarsz mondani? Azt, hogy Pitt…
— Azt akarom mondani, hogy Pitt fejében megfordulhatott:
hátha Marlene is megkapja, amit mi úgy hívunk: az erythrói pestis. Nem halna bele, sőt a szokásos értelemben még csak beteggé sem tenné, ám elég pusztítást vinne végbe az agyában ahhoz, hogy alkalmasint megfossza őt különleges adományától, és Pitt éppen ezt akarja elérni — De hisz ez rettenetes, Siever! Elképzelhetetlen. Hogy egy gyermeket kitenni…
— Én nem azt állítom, Eugenia, hogy ez fog történni. Amit Pitt szeretne, nem biztos, hogy meg is kapja. Amikor idekerültem, drasztikus védelmi intézkedéseket rendeltem el.
A szabad ég alá csak védőöltözékben szabad kimenni, és csak annyi időre, amennyi feltétlenül szükséges. A Kupola szűrőberendezéseit is tökéletesítettük. Azóta, hogy ezeket az óvintézkedéseket bevezettem, csak két eset fordult elő, azok is könnyű lefolyásúak voltak.
— De mi okozza ezt, Siever?
Genarr keserves fintort vágott.
— Nem tudjuk. Ez a legrosszabb. Ennél élesebbre már nem köszörülhetjük a védelem fegyvereit. Gondos kísérletekkel kimutattuk, hogy sem a levegőben, sem a vízben nincs olyasmi, amit vádolni lehetne. De a talajban sem — elvégre itt a Kupola alatt is ugyanaz a talaj van, ettől nem tudjuk magunkat függetleníteni. Ugyanaz a levegő is meg a víz is, csak kellően megszűrve. És sokan belélegezték a nyers erythrói levegőt és itták a nyers erythrói vizet, ám kutya bajuk se lett tőle.
— Akkor hát a prokarióták.
— Lehetetlen. Sokat lenyelünk vagy beszívunk belőlük anélkül, hogy tudnánk róla, és az állatkísérletekben is sokat felhasználunk. És semmi sem történik. Azonkívül, ha a prokarióták okoznák, akkor a pestis ragályos lenne, de nem az. Kísérleteztünk a Nemezis sugárzásával is, de az is ártalmatlannak bizonyult.
Sőt mi több:
egyszer — egyetlenegyszer — olyasvalaki is megkapta, aki ki sem tette a lábát a Kupolából. Kész rejtély.
— Nincs semmi elgondolásotok?
— Nincs. Be kell érnem annyival, hogy gyakorlatilag megszűnt. Csakhogy mindaddig, amíg ennyire nem ismerjük a pestis természetét és kóroktanát, nem lehetünk bizonyosak afelől, hogy nem tör-e ki ismét bármelyik pillanatban. Ámbár volt egy vélemény…
— Miféle vélemény?
— Egy pszichológus állított be hozzám ezzel a véleménnyel, amit én továbbítottam Pitthez is. Azt állította, hogy azok, akiket levett a lábukról a kór, azok nagyobb képzelőerővel rendelkeztek, mint azok, akik nem kapták meg; szellemileg jobban kitűntek az átlagból. Intelligensebbek, alkotóbbak, egyszóval nem szokványosak. Annak a véleményének adott kifejezést, hogy az értékesebb agyak kevésbé ellenállók, könnyebben kizökkenti őket a kór.
— Szerinted ez lehetséges?
— Nem tudom. Az a baj, hogy semmi egyéb különbséget nem találunk. Mindkét nemet megtámadta, nagyjából egyenlő arányban, és sem az életkor, sem a műveltség, sem az általános testi felépítés nem játszik szerepet. Igaz, a pestis áldozatai csak viszonylag szűk csoportját teszik ki a népességnek, így a statisztika csalóka lehet. Pitt úgy gondolta, hogy az átlagostól való eltérés feltevésén el lehet indulni úgy, hogy az utóbbi években eléggé szürke emberanyagot küldtek ide — azt nem mondanám, hogy csupa együgyű frátert, hanem olyan magoló hangyatípust, mint én. Én vagyok a pestistől való védettség ideális típusa, egy szokványos agyvelő. Nincs igazam?