Pitt álla megfeszült. „Muszáj megint elővenni ezt a régi nótát?” — gondolta. Fennhangon azonban azt mondta:
— Védve vagyunk. Nos, mi miatt fáj a fejed?
— Marlene. A lányom. Valahogy tud róla.
— Miről tud?
— A Nemezisről meg a Naprendszerről.
— Honnan tudhatna? Hacsak te nem mondtad el neki?
Insigna csüggedten széttárta a karját.
— Már hogy mondtam volna el neki, de nincs is rá szükség.
Nem tudom, hogyan, de Marlene valahogy mindent meghall és meglát. És azokból az apróságokból, amiket meghall és meglát, kikövetkezteti az egészet. Mindig is képes volt erre, ám az utolsó évben sokkal veszélyesebbé fajult a dolog.
— No és, hiszen csak tapogatózik, és néha a vak tyúk is talál szemet. Mondd meg neki, hogy téved, és tegyél róla, hogy ne járjon el a szája.
— Csakhogy már elmondta egy fiatalembernek, aki elárulta nekem. Én is tőle tudom. Aurinel Pampas. A család barátja.
— Ó, igen. Valahonnan nekem is ismerős. Mondd meg neki, hogy ne vegye komolyan egy kislány fantáziálását.
— Már nem kislány. Tizenöt éves.
— Biztosíthatlak, hogy az ő számára még csak kislány.
Említettem, hogy én is ismerem azt a fiatalembert. Az a benyomásom, hogy mindenáron megjátssza a felnőttet, és emlékszem rá, hogy amikor én is annyi idős voltam, a tizenöt éves kislányokat semmibe vettük, különösen ha…
— Értelek — fojtotta bele a szót Insigna dühösen. — Különösen, ha kicsik, kövérek és jelentéktelenek. Mit számít az, hogy fölöttébb értelmesek?
— Neked meg nekem? Persze hogy számít. De Aurinelnek bizonnyal nem. Ha kell, én beszélek a fiúval. Te pedig Marlenével. Mondd meg neki, hogy az egész dolog nevetséges, és nem is igaz, és hogy ne terjesszen nyugtalanító meséket.
— De mi van akkor, ha valóban igaz?
— Ez most nem érdekes. Figyelj ide, Eugenia, nekünk éveken keresztül titkolnunk kellett ezt a lehetőséget, és jobb lenne, ha ezentúl is sikerülne titokban tartani. Ha kiszivárogna, csak eltúloznák az emberek, és fölösleges izgalmat keltene közöttük. Elvonná a figyelmüket attól a feladattól, ami a Naprendszer elhagyása óta leköt bennünket, és ki tudja, még ezután is hány generációt fog foglalkoztatni.
Az asszony döbbenten, hitetlenkedve meredt a főbiztosra.
— Hát neked valóban közömbös a Naprendszer, a Föld sorsa, azé a világé, amelyen az emberiség bölcsője ringott?
— Már hogy lenne közömbös, Eugenia! Csakhogy nem hagyom, hogy az érzéseim eltántorítsanak. Mi azért hagytuk el a Naprendszert, mert úgy gondoltuk, hogy az emberiségnek ideje kifelé terjeszkedni. Biztos vagyok benne, hogy mások is követni fognak vagy már követnek is bennünket. Mi az emberiséget galaktikus jelenséggé tettük, és többé nem szabad egyetlen bolygórendszer méreteiben gondolkodnunk. A mi dolgunk itt van — tette hozzá nyomatékkal.
Hosszasan farkasszemet néztek, aztán Eugenia lemondóan megjegyezte:
— Megint sikerült lebeszélned. Mint ahogy oly sok éven keresztül mindig lebeszéltél.
— Úgy van, csakhogy jövőre megint azt kell tennem, és azután megint. Te nem nyugszol, Eugenia, és ez engem fáraszt. Már az első alkalommal elejét kellett volna vennem. — Ezzel lezárta a vitát, és újra bekapcsolta a számítógépét.
II. Nemezis
4
Első alkalommal tizenhat évvel ezelőtt beszélte le őt, 2220-ban, abban az izgalmas esztendőben, amikor a Galaxis kapuja föltárult előttük.
Janus Pitt haja akkor még sötétbarna volt, és még nem volt a Rotor főbiztosa, jóllehet mindenki az emelkedő csillagot látta benne. Akkoriban a Föltárási és Kereskedelmi Minisztérium élén állt, és ő felelt a Távpróbáért, amely nagyrészt a saját ténykedése nyomán valósult meg.
Ez volt az első kísérlet arra, hogy hipermeghajtás segítségével anyagi testet a világűrbe juttassanak.
Amennyire tudni lehetett, egyedül a Rotornak sikerült a hiperrásegítést kifejlesztenie, és Pitt a legnagyobb titoktartást követelte meg.
A Tanács ülésén így érvelt:
— A Naprendszer túlzsúfolt. Több telep létesült az űrben, mint amennyi kényelmesen elférne ott. Még a kisbolygóövezet is csak ideiglenes javulást hoz.
Hamarosan ez is kényelmetlenül túlnépesedik. Mi több, minden telepnek kialakult a saját ökológiai egyensúlya, s ez csak még jobban eltávolít bennünket egymástól. A kereskedelem befulladt, mert mindenki attól tart, hogy behurcol valahonnan valamilyen kártevőt vagy kórokozót.
— Az egyetlen megoldás, tisztelt Tanács, minden felhajtás, minden figyelmeztetés nélkül itthagyni a Naprendszert.
Keressünk magunknak egy új otthont, ahol a magunkfajta emberekből felépíthetjük a saját világunkat, a saját társadalmunkat, a saját életformánkat.
Ezt csak hiperrásegítéssel tehetjük meg, s nekünk az a birtokunkban van. Idővel más telepek is el fogják sajátítani a technikáját, és szintén útra kelnek. A Naprendszer olyan lesz, akár a magra érett pitypang: szerte fog szóródni az egész világűrben.
Ám ha mi leszünk az elsők, akik útra kelünk, akkor talán még a többiek előtt sikerül rátalálnunk a világunkra. Ott azután erősen megvethetjük a lábunkat, és ha mások is utánunk jönnek, és netán ránk találnak az új világunkban, már elég erősek leszünk, hogy továbbküldjük őket. A Galaxis nagy, és mindenkinek jut benne hely.
Persze akadtak ellenvetések, méghozzá hevesek is. Voltak, akik félelemből ellenezték, féltek elhagyni a megszokottat.
Mások érzelemből, a szülőhelyhez való kötődésből. Megint másokat az idealizmus mozgatott, az a vágy, hogy elterjesszék a tudást és utat törjenek mások számára.
Pitt alig remélte, hogy győzni fog. Ez végül is csak azért sikerült neki, mert Eugenia a kezébe adta a győztes érvet.
Micsoda hihetetlen szerencse, hogy az asszony őhozzá jött el először.
Akkor még egészen fiatal volt, mindössze huszonhat éves, férjnél volt, de még gyermektelen. Égett az izgalomtól, arca kipirult, keze tele volt komputerlepedőkkel.
Pitt emlékszik rá, hogy bosszúsan fölvonta a szemöldökét, amikor a nő belépett. Akkor ő már a minisztérium vezetője volt, amaz pedig… hm, egy senki, habár úgy alakult a dolog, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor még csak egy senki volt.
Persze akkora férfi ezt még nem tudhatta, és bosszantotta, hogy az a nő betört hozzá. Viszolygással töltötte el a fiatalasszony szemmel látható izgatottsága. Most mindjárt le fogja hergelni azzal a tömérdek részlettel, amit ott szorongat a kezében, és előre érzi, hogy a nő lelkesedése egykettőre kifacsarja belőle az utolsó csepp erőt is.
Miért nem fejti ki röviden az egyik beosztottjának? Igen, ezt kell mondania neki.
— Úgy látom, dr. Insigna, hogy föl akarja hívni a figyelmemet bizonyos adatokra. Szívesen átnézem, ha lesz rá időm. Miért nem hagyja itt az egyik emberemnél? — Ezzel az ajtóra mutatott, forrón remélve, hogy látogatója hátraarcot csinál, és kifelé veszi az útját. (Később, ha volt egy kis ráérő ideje, el-eltűnődött azon, mi lett volna, ha valóban úgy tesz, és ilyenkor a hideg futkosott a hátán a gondolatra.) A nő azonban a sarkára állt.
— Nem, nem, miniszter úr. Nekem magával kell beszélnem és senki mással. — Ahogy ezt mondta, a hangja remegett a már-már elviselhetetlen belső feszültségtől. — Ez a legnagyobb fölfedezés azóta, hogy… azóta, hogy… — De nem jutott eszébe semmi. Kivágta hát: — A legeslegnagyobb!