— Természetesen.
— Olyan érdekes lennék?
— Számomra mindenki érdekes, aki szinte kibújik a bőréből, hogy engem a bűvkörébe vonjon. Tudni akarom az okát.
Figyelmen kívül hagyva természetesen a szexet. Mert az magától értetődik.
— Akkor mi érdekeset találnék hát benned?
— Hátha te elárulod. Mit kerestél a Rotoron? Elég sokáig éltél ott ahhoz, hogy megnősülj, gyereked szülessen, aztán sietve megléptél onnan, még mielőtt a telep kereket oldott.
Attól féltél talán, hogy egész életedre a Rotoron rekedsz? Nem szerettél ott?
Fisher kezdte úgy érezni magát, mint akit vallatnak.
— Az igazat megvallva — ismerte el —, én nem nagyon szerettem a Rotoron, mivel ők se nagyon kedveltek engem, a Földlakót.
Semmi kedvem sem volt életem végéig másodrendű polgárként ottmaradni. Más telepek nem annyira ridegek hozzánk. Az Adelia sem.
— Csakhogy a Rotornak volt egy titka, nem igaz, amit rejtegetett a Föld elől? — jegyezte meg Wendel, kaján fénnyel a szemében.
— Titka? Gondolom, a hiperrásegítőre célzol.
— Igen, arra. És gondolom, te is arra vetetted ki a hálódat.
— Mármint én?
— Persze hogy te. No és megszerezted? Mert ugye, azért vettél feleségül egy rotori tudóst? — szögezte neki kacéran az asztalra könyökölve, állát a két öklén nyugtatva.
— Ő soha egy szót sem beszélt nekem a hiperrásegítésről — védekezett Fisher. — Félreismersz engem.
Wendel elengedte a füle mellett a védekezését.
— És most tőlem akarod megszerezni. Hogy akarsz hozzáfogni? El akarsz venni feleségül?
— Ha elvennélek, akkor megkapnám?
— Nem.
— Akkor hát, ugye, a házasság ugrik.
— Kár — mosolygott Wendel.
— Azért nyaggatsz ezekkel a kérdésekkel, mert hiperűrász vagy? — firtatta Fisher.
— Hol mondták neked, hogy mi vagyok én? Odahaza a Földön, mielőtt elindultál volna ide?
— A neved benne van az adeliai névjegyzékben.
— Szóval te is nyomoztál utánam? Furcsa egy pár vagyunk, nem igaz? Azt is észrevetted, hogy a nevem mellett az álclass="underline" „elméleti fizikus”?
— Ott föl vannak sorolva a munkáid is, és ha jó néhány címben ott szerepel az a szó, hogy „hipertér”, akkor joggal támad az emberben az a gyanú, hogy hiperűrász vagy.
— Igaz, ám mégiscsak elméleti fizikus vagyok, így az egész hipertér ügyet elméleti szempontból közelítem meg. Sose próbáltam aprópénzre váltani.
— De a Rotor megtette. Ez nem izgatott? Hiszen valakik a Rotoron megelőztek téged.
— Miért izgatott volna? Az elmélet érdekes, az alkalmazás már nem. Ha vennéd magadnak a fáradságot, és egy-két tanulmányomat is végigolvasnád, nemcsak a címeiket, akkor rájönnél, hogy kerek perec kijelentem: a hiperrásegítés nem éri meg a fáradságot.
— A rotoriaknak sikerült messze az űrbe elküldeniük egy szondát és tanulmányozni a csillagokat.
— A Távpróbára gondolsz? A segítségével a rotoriak több, viszonylag távoli csillagnak elvégezték a parallaxis méréseit, ám megérte-e mindez a költségeket? Milyen messzire jutott el a Távpróba? Mindössze néhány fényhónapnyira. Ez nem igazán nagy távolság. A Galaxishoz képest a Távpróba végső pontja és a Föld meg a köztük húzódó képzeletbeli vonal együttesen sem több egy pontnál az űrben.
— Ők többet is tettek, mint hogy útnak indították a Távpróbát — ellenkezett Fisher. — Az egész telep kereket oldott.
— Valóban. Ez 22-ben történt, vagyis már hat esztendeje.
És ma is csak annyit tudunk, hogy leléptek.
— Ez nem elég?
— Hogy lenne elég? Hová mentek? Vajon élnek-e még?
Egyáltalán lehetséges-e, hogy még életben vannak? Emberi lényeknek még sohasem kellett egy telep elszigeteltségében élniük. Mindig ott volt a közelükben a Föld meg a többi telep.
Képes néhány tízezer emberi lény egyedül a világmindenségben, egy parányi telep magányában fennmaradni? Fogalmunk sincs róla, vajon ez lélektanilag lehetséges-e? Én azt gyanítom, hogy nem.
— Szerintem ők azt a célt tűzték ki, hogy keressenek maguknak egy lakható világot. Nem hinném, hogy a telepen maradnának.
— Ugyan milyen világot találhatnának? Már hat éve úton vannak. Pontosan két csillag az, amelyet azóta elérhettek, ugyanis a hiperrásegítő átlagosan csupán a fény sebességével röpíti őket. Az egyik az Alfa Centauri, egy három csillagból álló rendszer, ezek közül az egyik egy vörös törpe, négy egész háromtized tényévre innen. A másik pedig a Barnard Csillaga, egy magányos vörös törpe, öt egész kilenctized fényévre innen. Négy csillag: egy napszerű, egy közel napszerű és két vörös törpe csillag. A két napszerű csillag egy viszonylag szoros kettős rendszer tagja, ezért valószínűtlen, hogy stabil pályán Földszerű bolygó keringene körülöttük. Ezeken túl hová mehetnének? Nincs semmi esélyük, Crile. Sajnálom. Tudom, hogy a feleséged meg a gyereked ott van a Rotoron, de nem fog sikerülni nekik.
Fisher hallgatott. Ő tudott valamit, amit a másik nem. Ő tudott a Szomszéd Csillagról — ám az is egy vörös törpe.
— Ezek szerint te lehetetlennek tartod a csillagközi utazást?
— Gyakorlati értelemben igen, ha csak a hiperrásegítésre kell hagyatkoznunk.
— Úgy mondod ezt, Tessa — kapott a szón Fisher —, mintha nem csupán a hiperrásegítésre kellene hagyatkoznunk.
— Meglehet, hogy csak arra. Nem is olyan régen még azt hittük, hogy ez is lehetetlenség, nem is beszélve arról, ami azon túl van. De legalább álmodozhattunk az igazi hipertéri repülésről és a valódi szuperluminális sebességekről. Ha olyan gyorsan repülhetnénk, amilyen gyorsan csak akarunk, és olyan távolságra, amilyenre csak kedvünk tartja, akkor a Galaxis vagy talán az egész Világegyetem egyetlen nagy Naprendszerré zsugorodna, és az egész a miénk lehetne.
— Szép álom, de megvalósítható-e?
— Azóta, hogy a Rotor meglépett, három konferenciát is tartottunk ebben az ügyben az összes telep részvételével.
— Csak a telepekkel? No és a Föld?
— A Földről is voltak ott megfigyelők, csakhogy a Föld manapság nem a fizikusok paradicsoma.
— No és milyen következtetésekre jutottak ezek a konferenciák?
Wendel elmosolyodott.
— Te nem vagy fizikus.
— Viszont kíváncsi vagyok. Hagyd el a nehéz részleteket.
De az asszony csak mosolygott.
Fisher ökölbe szorította az asztalon nyugvó kezét.
— Verd ki a fejedből, hogy én valamiféle titkos ügynök vagyok, és információt akarok kicselezni belőled. Nekem egy gyermekem van ott kint, Tessa. Azt mondod, hogy valószínűleg már nem él. De hátha mégsem pusztult el? Van remény rá…
Wendel arcáról eltűnt a mosoly.
— Bocsáss meg. Erre nem gondoltam. De légy praktikus. A lehetetlennel egyenlő megtalálni egy telepet egy akkora űrdarabban, amely a jelen pillanatban felér egy hat fényévnyi sugarú gömbbe! és az idő múlásával csak tovább tágul. Egy évszázadba került, mire rábukkantunk a tizedik bolygóra, holott az mérhetetlenül nagyobb, mint a Rotor, és összehasonlíthatatlanul kisebb űrdarabot kellett érte átfésülni.
— Örökké él a remény — mondta Fisher. — Lehetséges-e a hipertéri repülés? Igen vagy nem?
— Ha az igazat akarod hallani, a legtöbben azt mondják, hogy nem. Akadnak néhányan, akik elkenik a választ azzal, hogy nem tudják.