— Van olyan, aki hangos és egyértelmű igennel válaszol?
— Én egy ilyen embert ismerek. Én vagyok az.
— Te lehetségesnek tartod? — kérdezte Fisher őszinte meglepődéssel. — Te ezt nyíltan hangoztatod, vagy csak önmagadnak mered elsuttogni az éjszaka sötétjében?
— Cikket is írtam róla. Amelyiknek te csak a címét olvastad el.
Természetesen senki sem meri hangoztatni az egyetértését, és az is igaz, hogy már máskor is tévedtem, de azt hiszem, most igazam van.
— Akkor miért gondolja mindenki, hogy nincs igazad?
— Itt jön a neheze. Értelmezés kérdése az egész. A Rotor-féle hiperrásegítés, amit egyébként már minden telepen megértenek, azon a feltételezésen nyugszik, hogy a hajó sebességének a fény sebességéhez való viszonya szorozva az idővel egy olyan állandót eredményez, ahol a hajó sebességének és a fény sebességének a hányadosa nagyobb egy egésznél.
— Mit jelent ez?
— Ez azt jelenti, hogy ha túlléped a fénysebességet, minél gyorsabban haladsz, annál rövidebb ideig vagy képes fönntartani azt a sebességet, és annál hosszabb ideig vagy kénytelen a fénynél lassabban repülni, mielőtt ismét erőt gyűjtenél annak túlszárnyalására. A végeredmény az, hogy bizonyos távolságon belül az átlagsebességed összességében nem haladja meg a fény sebességét.
— No és?
— Ez úgy hangzik, mintha itt a bizonytalansági alapelv szólna közbe, és azt senki sem vitatja, hogy a bizonytalansági elvvel nem lehet kukoricázni. Ha valóban a bizonytalansági elv érvényesüléséről van szó, akkor elméletileg lehetetlennek látszik a valóságos hipertéri utazás, és a legtöbb fizikus egyetért ezzel az érvvel, a többiek pedig bizonytalanok. Én ellenben azt vallom, hogy ami itt érvényesül, az csak látszólag a bizonytalansági princípium, valójában azonban nem az, ezért lehetséges az igazi hipertéri utazás.
— El lehet a vitát dönteni?
— Aligha — rázta meg a fejét Wendel. — A telepeknek semmiképpen sem fűlik hozzá a foguk, hogy a közönséges hiperrásegítővel vándorútra keljenek. Senki sem akar a Rotor nyomdokába lépni és évekig vándorolni az űrben, ahol a végén a majdnem bizonyos halál várja őket. Másfelől viszont egyik telep sem hajlandó hihetetlen mennyiségű pénzt, anyagot és erőfeszítést befektetni egy olyan ügybe, amelyet a szakértők óriási többsége elméletileg eleve reménytelennek tart.
— És ez téged nem aggaszt? — hajolt előre az asztal fölött Fisher.
— Persze hogy aggaszt. Hiszen fizikus vagyok, és szeretném bebizonyítani, hogy a világról vallott felfogásom helyes. De el kell fogadnom, hogy a lehetőségeknek is vannak határai.
Óriási összegekre volna szükségem, de a telepek egy fityinget sem adnak.
— De Tessa, ha a telepek közönyösek is, a Földet érdekli a dolog — bármennyibe kerüljön is.
— Igazán? — kérdezte Tessa bágyadt mosollyal, és lassan, érzékien simogatni kezdte Fisher haját. — Tudtam, hogy a végén leszállunk a Földre.
34
Fisher megragadta Wendel kezét, és gyengéden elhúzta a hajáról.
— Ugye, nem ugrattál, amikor elmondtad a véleményedet a hipertéri utazásról?
— Eszemben sem volt.
— Akkor a Földnek szüksége van rád.
— Miért?
— Mert a Föld szert akar tenni a hipertéri utazásra, és te vagy az egyetlen jó nevű fizikus, aki azt lehetségesnek tartja.
— Ha te tudtad ezt, Crile, akkor mire kellett az egész hercehurca?
— Addig nem tudtam, amíg te el nem árultad. Az egyetlen dolog, amivel engem útnak indítottak, hogy te vagy a legragyogóbb élő fizikus.
— Persze, persze — csúfolódott Wendel. — És téged azért küldtek, hogy engem megszerezz?
— Engem azért küldtek, hogy rábeszéljelek.
— Rábeszélj, mire? Hogy a Földre menjek? Arra a túlzsúfolt, mocskos, nyomorgó, fékezhetetlen időjárás sújtotta bolygóra?
Micsoda csábító lehetőség!
— Hallgass rám, Tessa! A Föld nem mindenütt egyforma.
Lehet, hogy megvannak mindazok a bajok, de vannak rajta gyönyörű és békés részek is, és te csak ezeket fogod látni. Te nem is tudod igazán, milyen is az a Föld. Hiszen még sohasem jártál ott, nem igaz?
— Soha. Én az Adelián születtem és itt nőttem föl. Más telepeken már jártam, de a Földön még, hál’Istennek, soha.
— Akkor hát honnan is tudhatnád, milyen a Föld? Mit tudhatod te, milyen egy nagy világ? Egy igazi világ. Itt élsz bezárva, egy játékdobozban, néhány négyzetkilométeres felületen, egy maroknyi emberrel együtt. Itt élsz egy parányban, amit már régen föléltél, és ami már semmit sem kínálhat neked. Ezzel szemben a Föld több mint hatszázmillió négyzetkilométer felület.
Nyolcmilliárdnyi emberi lény.
Végtelen változatosság közülük sok nagyon rossz. Sok viszont nagyon jó.
— És egytől egyig nagyon szegény. És nincs tudományotok.
— Mert a tudósok és velük együtt a tudomány kivonultak a telepekre. Ezért van szükségünk rád és a többiekre. Gyere velem a Földre!
— Még most sem látom be, minek.
— Mert nekünk vannak céljaink, ambícióink, vágyaink. A telepeknek csak önteltségük van.
— Mire jók azok a célok és ambíciók és vágyak? A fizika drága szórakozás. Elismerem, hogy a Földön az egy főre jutó jövedelem alacsony. Egyenként lehet, hogy szegények vagyunk, nyolcmilliárdnyi ember azonban a szegénységéből is képes hatalmas összeget összeadni. Az erőforrásaink a pocsékolás ellenére is még mindig hatalmasak, és több pénzt és több munkaerőt tudunk mozgósítani, mint a± összes telepek együttvéve — ha olyasmire kell, aminek belátjuk a feltétlen szükségességét. Gyere a Földre, Tessa, és úgy fogunk bánni veled, hogy méltó legyen a legritkább erőforráshoz, ahhoz a ragyogó szellemhez, amelyre olyan nagy szükségünk van, és amelyet egyedül képtelenek vagyunk előteremteni.
— Nem vagyok Olyan biztos benne — húzódozott Wendel, hogy az Adelia el fog bocsátani. Lehet, hogy önelégült telep, de azért jól ismeri az agyvelő értékét is.
— Azt nem tilthatják meg, hogy részt vegyél a Földön egy tudományos tanácskozáson.
— Úgy érted, hogy ha egyszer ott vagyok, nem muszáj visszatérnem?
— A bánásmódra semmi panaszod nem lesz. Sokkal jobb körülmények között fogsz élni ott, mint itt. Minden óhajod, minden kívánságod… De mindennél fontosabb: te vezetheted a hipertértervet, és korlátlan eszközökkel rendelkezhetsz a kísérletekre, a tesztekre, a megfigyelésekre…
— Micsoda királyi csalétket vetsz elém!
— Mit kívánhatnál még ennél is többet? — kérdezte Fisher komolyan.
— Kíváncsi vagyok — tűnődött Wendel, miért küldtek ide téged? Egy vonzó férfit. Azt várták talán, hogy egy éltes fizikus asszonyságot vonj a horgodra, egy könnyen elcsábítható, kiéhezett nőszemélyt, akit úgy vonz a tested, akár a halat a horog?
— Nem tudhatom, Tessa, mi járt a fejükben azoknak, akik ide küldtek, de nekem nem ez, annyi biztos. Elég volt egy pillantást vetnem rád. Magad is jól tudod, hogy nem vagy éltes. És egy percig sem hiszem el, hogy könnyen elcsábítható vagy kiéhezett lennél. A Föld azt ajánlja föl neked, amiről egy fizikus csak álmodhat. Ennek semmi köze ahhoz, hogy férfi vagy-e vagy nő, ifjú vagy-e vagy öreg.
— Milyen kár! És mi van akkor, ha megmakacsolom magam, és nem vagyok hajlandó a Földre költözni? Mit vetnél be akkor mint utolsó érvet a meggyőzésemre? Leküzdenéd az undorodat, és a magadévá tennél?