Wendel összekulcsolta a karját pazar keblein, és talányosan nézett a férfira. Fisher minden szót gondosan megrágva azt mondta:
— Csak ismételni tudom, hogy nem tudhatom, mi járt a fejükben azoknak, akik ideküldtek. A szerelem nem volt az utasításaim között, de távol állt az én szándékaimtól is, jóllehet nyugodtan elhiheted, hogy ha mégis sor kerülne rá, egyáltalán nem éreznék undort. Biztos voltam benne, hogy te a fizikus szemszögéből mérlegelni fogod az ajánlat előnyeit, és lealacsonyítónak tartottam volna rád nézve minden olyan föltételezést, hogy ezenkívül még valami másra is igényt tartanál.
— Mennyire tévedsz — jelentette ki Wendel. — Én mérlegelni tudom az előnyöket egy fizikus szemszögéből, és kész vagyok elfogadni az ajánlatot, hogy a lehetőség folyosóin át nyomába eredjek a hipertérutazás pillangójának, ám nem akarok lemondani arról sem, amit te még be tudsz vetni a rábeszélés vonalán. Ide nekem az egészet!
— De…
— Röviden, ha engem akarsz, fizess meg értem. Vesd be az összes csáberődet, mintha megmakacsoltam volna magam, különben nem megyek a Földre. Mit gondolsz, miért vagyunk itt ebben a szeparéban? Mit gondolsz, mire valók a szeparék?
Kitornáztuk magunkat, lezuhanyoztunk, ettünk-ittunk egy kicsit, beszélgettünk, miután mindezekben némi örömünket leltük, eljött az ideje, hogy mást is megpróbáljunk.
Ragaszkodom hozzá. Vegyél rá, hogy a Földre menjek!
És az asszony ujjának érintése nyomán csábítón elhalványult a szeparéban a fény.
XVII. Biztonságos-e?
35
Insigna kényelmetlenül feszengett.
Siever Genarr ragaszkodott ahhoz, hogy Marlenét kérdezzék meg az ügyben.
— Te az anyja vagy, Eugenia — érvelt —, és nem tehetsz róla, hogy még mindig kislánynak tartod ót. Időbe telik, mire egy anya rájön, hogy nem abszolút uralkodó, a lánya pedig nem a tulajdona.
Eugenia Insigna elkerülte a férfi gyengéd pillantását.
— Ne leckéztess engem, Siever — tiltakozott. — Neked nincsen gyermeked. Könnyű fölényesnek lenni mások gyermekével szemben.
— Fölényesen hangzott, amit mondtam? Bocsáss meg.
Mondjuk azt, hogy engem nem köt úgy érzelmileg a kisbaba emléke. Én nagyon kedvelem a kislányt, de az én tudatomban ő csak úgy él, mint egy ragyogó elmével megáldott bimbózó fiatal nő. Hidd el Eugenia, hogy nagyon fontos ember. Van egy olyan különös érzésem, hogy sokkal, de sokkal fontosabb, mint te vagy én. Ezért ót is meg kell kérdeznünk.
— Elsősorban a biztonságáról kell gondoskodnunk — ellenkezett Insigna.
— Egyetértek, de ót is meg kell kérdeznünk, hogyan vigyázhatunk legjobban a biztonságára. Ha fiatal is, ha tapasztalatlan is, de azért hátha jobban tudja nálunk, mit kell tenni. Beszéljük meg magunk között, mint három felnőtt.
Ígérd meg, Eugenia, hogy nem fogsz visszaélni az anyai tekintélyeddel!
— Hogyan ígérhetnék ilyesmit? — fakadt ki Insigna elkeseredetten. — De beszélni fogunk vele.
Így most mindhárman ott ültek együtt Genarr leárnyékolt irodájában, és Marlene összeszorított ajakkal gyors pillantást vetett a két felnőttre, s szomorúan így szólt hozzájuk: — Nekem ez nem tetszik.
— Attól tartok, rossz hírt kell közölnünk veled — mondta Insigna. — Tessék, kertelés nélkül. Fontolgatjuk a Rotorra való visszatérést.
Marlene megdöbbent.
— De hát a fontos munkád, anyám! Nem hagyhatod félbe.
De úgy látom, nincs is szándékodban. Akkor nem értem.
— Marlene — mondta Insigna lassan és nyomatékkal. — Azt fontolgatjuk, hogy te visszatérsz a Rotorra. Csakis te.
Néhány percig mindenki hallgatott, miközben Marlene az arcukat vizsgálta. Aztán szinte suttogva megállapította:
— Komolyan gondoljátok. Nem tudom elhinni. Én nem akarok visszamenni a Rotorra. Soha többé! Az Erythro az én világom. Itt akarok élni.
— Marlene! — kezdte Insigna éles hangon.
Genarr fölemelte a kezét Insigna felé és a fejét ingatta. Az asszony elhallgatott, és Genarr vette át a szót:
— Miért ragaszkodsz annyira ahhoz, Marlene, hogy itt maradj?
— Csak — jelentette ki Marlene kereken. — Mint ahogy néha az ember megéhezik valamilyen ételre. Maga sem tudja meg-magyarázni. Én is éhes vagyok az Erythróra. Nem tudom, miért, de kívánom. Itt fölösleges minden magyarázat.
— Hadd mondja el az édesanyád, amit tudunk.
Insigna megfogta Marlene hideg és élettelen kezét, és a lelkére beszélt:
— Emlékszel, kislányom, mit mondtál nekem, mielőtt ide indultunk volna, a Pitt főbiztossal való beszélgetésetekről…
— Mit?
— Azt mondtad, hogy amikor beleegyezését adta, hogy fölmehetünk az Erythróra, valamit elhallgatott. Te sem tudtad volna megmondani, hogy mit, csak annyit éreztél, hogy valami kellemetlen, sőt gonosz dolgot.
— Igen, emlékszem.
Insigna habozott, miközben Marlene nagy, átható szemei megkeményedtek. Mintha maga sem volna teljesen tisztában azzal, hogy a legbelső gondolatai törnek napvilágra, ajka azt suttogta: „A szeme a fejemre villan. Keze a halántékánál.
Elhúzódik.” A suttogás elhalt, de az ajka tovább mozgott.
Aztán szinte magánkívül hangosan kitört:
— Csak nem gondolod azt, hogy valami baj van az elmémmel?
— Dehogy! — vágta rá Insigna gyorsan. — Épp ellenkezőleg.
Kedvesem, tisztában vagyunk vele, hogy nagyszerű elmével vagy megáldva, és azt szeretnénk, hogy ez meg is maradjon.
Arról van szó, hogy…
Marlene a legmélyebb gyanakvás kifejezésével hallgatta végig az erythrói pestis történetét, és a végén csak annyit mondott:
— Látom, anyám, hogy hiszel abban, amit most elmondtál, de az is lehet, hogy valaki félrevezetett téged.
— Éntőlem hallotta — mondta Genarr —, és én a személyes tapasztalatom alapján megerősíthetem, hogy ez a színtiszta igazság. Most pedig halljuk, hogy én is az igazat mondom-e.
Marlene rábólintott, de nem adta meg magát egykönnyen.
— Miért fenyeget engem különös veszély? Miért vagyok én nagyobb veszélyben, mint te vagy anyu?
— Mint ahogy az édesanyád mondta, Marlene… a pestisről azt tartják, hogy előszeretettel sújtja azokat a személyeket, akiknek mozgékonyabb az észjárásuk, élénkebb a fantáziájuk.
Egyes bizonyítékok alapján sokan azt tartják, hogy a közönségestől eltérő elmék fogékonyabbak a pestis iránt, és mivel a te agyadnál különlegesebbel még nem találkoztam, ezért lehetségesnek tartom, hogy te veszélyesen fogékony vagy a kórra. A főbiztos olyan utasítást adott, hogy neked szabad kezet kell adni az Erythrón, hogy kedvedre vizsgálódhass mindenütt, sőt, ha úgy akarod, még a Kupolán kívülre is kimehess. Első hallásra ez nagy jóindulatról tanúskodik, de nem azért akar-e kitenni a külvilág hatásának, hogy hátha így könnyebben levesz a lábáról a pestis?
Marlene látszólag közömbösen mérlegelte magában Genarr szavait.
— Hát nem látod, Marlene? — vette át a szót Insigna. — A főbiztos nem akar megölni téged. Eszünkbe sem jut ilyennel megvádolni őt. Mindössze működésen kívül akarja helyezni az agyadat, amely kényelmetlen a számára. Mert te könnyedén belelátsz a lelkébe, és olyasmit is megtudsz róla meg a szándékairól, amit titkolni szeretne — és ez neki nem hiányzik.