— Mondjuk, minden úgy van, ahogy maga mondja. Akkor mi van? Egy parányi gömböcske. Egy pingponglabda, amelyik megtesz néhány ezer kilométert. Ez minden, három esztendő után?
— Aminek ön a tanúja volt, több, mint amit bárki is joggal elvárhatott. Lehet, hogy amit ön látott, az nem nagyobb egy pingponglabdánál, és ez csak háromezer kilométert tett meg, de ez ugyanolyan valódi szuper luminális repülés volt, mintha egy űrhajó szállt volna innen a fénysebesség százszorosával az Arcturushoz. Amit ön látott, azaz emberiség történetének első nyilvános szuperluminális repülése. De én az űrhajót akarom látni.
— Erre még várnia kell.
— Nekem nincs időm. Nekem nincs időm — hörögte Tanayama reszelős, suttogó hangján. Ismét erőt vett rajta a köhögési roham.
Wendel pedig odasúgta neki, hogy csak ő hallhatta:
— Még az ön akarata is kevés ahhoz, hogy kimozdítsa sarkaiból a világegyetemet.
39
A hivatalos személyiségeknek szentelt három nap nagy nehezen eltelt a nem hivatalosan Hyper Citynek nevezett intézményben, és a siserehad végre eltávozott.
— Még így is rámegy vagy további két-három nap — panaszkodott Tessa Wendel Crile Fishernek —, mire visszazökkenünk a rendes kerékvágásba, és teljes erőbevetéssel dolgozni tudunk. Micsoda gonosz vénember — tette hozzá keserves sóhajjal.
Fishernek nem volt nehéz Tanayamára vonatkoztatnia a kirohanást.
— Beteg öregember — próbálta mentegetni.
Wendel dühös pillantást lövellt feléje.
— Csak nem akarod megvédelmezni?
— Csak megállapítom a tényt, Tessa.
Az asszony feddőn fölemelte az ujját.
— Egész biztos, hogy ez a nyomorult vén porhüvely már akkor is ugyanolyan esztelen bolond volt, amikor még nem volt beteg vagy nem volt vén. Mióta is vezeti a Hivatalt?
— Régi bútordarab. Több mint harminc éve. Azt megelőzően pedig legalább annyi ideig ő volt az első helyettes és mint ilyen, legalább három vagy négy névleges igazgató mögött a tényleges hatalom. És akármilyen beteg vagy öreg is lesz, a halála napjáig ő marad az igazgató — vagy még három napig utána is, amíg az emberek meg nem győződnek róla, hogy többé nem támad föl.
— Azt hiszed, hogy ez tréfadolog.
— Nem én, de hát mi mást tehet az ember, mint hogy nevet, látván, hogy egy ember, akinek még hivatalos hatalmi pozíciója sincs, sőt az emberek többsége még azt sem sejti, hogy a világon van, csaknem fél évszázadon át félelemben és függőségben tartott a kormányban mindenkit csak azzal, hogy mindenkiről ismert valamilyen szennyes titkot, amelyet kész volt gondolkodás nélkül föl is használni ellene.
— És eltűrik őt?
— Hát persze. Nincs olyan ember a kormányban, aki kockáztatni merné a karrierjét azzal, hogy megpróbál gáncsot vetni Tanayamának.
— Még most sem, amikor már kicsúszóban van a gyeplő a kezéből?
— Ebben tévedsz. Lehet, hogy a halál majd kiüti a kezéből a gyeplőt, de az utolsó leheletéig makacsul markolni fogja. Még akkor is, amikor a szíve már megszűnt dobogni.
— Mi hajtja az ilyen embereket? — tűnődött Wendel fintorogva. — Miért nem vonulnak vissza még idejében, hogy békésen átadhassák lelküket a halálnak?
— Tanayama aztán nem! Soha. Nem mondhatnám, hogy bizalmas viszonyban vagyok vele, de az elmúlt tizenöt évben egyszer-másszor összehozott vele a sors, és mindannyiszor alaposan megégettem magam. Ismertem őt, amikor még buzgott benne az életerő, de mindig tudtam, hogy sohasem fogja leállítani magát. Hogy feleljek az előbbi kérdésedre, minden embert más-más dolog hajt, egy azonban biztos:
Tanayamát a gyűlölet mozgatja.
— Ebben van valami — bólintott Wendel. — Ez lerí róla. Egy ilyen gyűlöletes ember csak gyűlölni képes. De mit gyűlöl annyira Tanayama?
— A telepeket.
— Igazán? — Úgy látszik, Wendelnek eszébe jutott, hogy ő maga is egy telepes az Adeliáról. — Én arra sem emlékszem, hogy bármelyik telepesnek lett volna egyetlen j6 szava is a Földről. És te is jól tudod, milyen véleménnyel vagyok egy olyan helyről, ahol mindig egyforma a nehézségi erő.
— Én, Tessa, nem az ellenszenvről vagy az undorról, vagy a megvetésről beszélek. Hanem a vörösen izzó vak gyűlöletről.
Csaknem minden Földlakó ellenszenvet érez a telepek iránt.
Mert el vannak látva minden földi jóval. Csendesek, nem zsúfoltak, kényelmesek, középosztály jellegűek. Bővelkednek élelemben, bőven jut idő pihenésre, nincs viszont rossz időjárás, szegénység. Vannak robotjaik, amelyeket illendően elrejtenek szem elől. Csak természetes, hogy azok az emberek, akik kisemmizettnek érzik magukat, ellenszenvet táplálnak azok iránt, akiknek láthatóan megvan mindenük.
Tanayama esetében azonban aktív, sistergő gyűlöletről van szó. Meg vagyok győződve róla, hogy a legszívesebben egytől egyig elpusztítaná a telepeket.
— De miért, Crile?
— Szerintem nem azok a dolgok bántják a csőrét, amelyeket az előbb fölsoroltam. Ami igazán elviselhetetlen számára, az a telepek kulturális egyöntetűsége. Érted, mit akarok mondani?
— Nem én.
— A telepek maguk válogatják össze lakóikat. Csupa magukhoz hasonlót. Minden telepen azonos a kultúra, sőt bizonyos mértékig még az emberek külső megjelenése is.
Ezzel szemben a Föld mindig is a különféle kultúrák vad keveréke volt, amelyek mind kölcsönösen gazdagítják egymást, versenyeznek egymással, gyanakszanak egymásra.
Tanayama sok más Földlakóval egyetemben — mint például én is — ebben a sokféleségben az erő forrását látja, és úgy véli, hogy a telepek kulturális egyöntetűsége meggyengíti őket, és hosszú távon megrövidíti az életüket.
— De hát miért gyűlöli valaki a telepeket olyasmiért, amit hátrányosnak tart a számukra? Tanayama azért gyűlölne bennünket, mert jobb sorban élünk és mert rosszabb sors vár ránk? Ennek se füle, se farka.
— Miért is lenne? Ki az, aki gyűlöletre adná a fejét, ha mindent be lehetne világítani az értelem fényével? Az is lehet — de csak lehet —, hogy Tanayama attól fél, a telepek túlságosan jól sikerülnek, és bebizonyítják, hogy a kulturális egyöntetűség végül is jó dolog. Vagy talán úgy véli, hogy a telepek ugyanolyan ádázul fenekednek a Földre, mint amilyen ádázul ő a telepek pusztulására tör. A Szomszéd Csillag mélységesen feldühítette.
— Az a tény, hogy a Rotor fölfedezte a Szomszéd Csillagot, és bennünket nem értesített róla?
— Ennél is rosszabb. Eszükbe sem jutott figyelmeztetni bennünket, hogy az a Naprendszer felé száguld.
— És ha ők sem tudták?
— Tanayama ezt sohase hinné el. Szerintem meg van győződve arról, hogy ők tudták, de szándékosan elmulasztották a figyelmeztetésünket abban a reményben, hogy a felkészületlen Föld vagy legalábbis a földi civilizáció megsemmisül.
— Kiderült már, hogy a Szomszéd Csillag eléggé megközelít bennünket ahhoz, hogy kárt okozzon? Ilyesmit én nem hallottam. Úgy tudom, hogy a legtöbb csillagász szerint eléggé messze fog elhaladni tőlünk, és alig lesz ránk hatással. Vagy te másként tudod?
Fisher megvonta a vállát.
— Nem én, de szerintem Tanayama gyűlöletét csak tovább táplálja, hogy azt hiszi, veszély fenyeget bennünket. És innen csak egy lépés logikailag, hogy mindenáron szert kell tennünk a szuperluminális repülésre, ha találni akarunk valahol egy, a Földhöz hasonló bolygót. És akkor szükség esetén a lehető legtöbb embert át tudjuk telepíteni arra a másik világra. El kell ismerned, hogy az elgondolás nem rossz.