— Igen, csakhogy nem kell mindjárt a pusztulásra gondolni, Crile. Mert csak természetes, hogy ha az égvilágon semmi sem fenyegeti a Földet, az emberiségnek akkor is el kell kezdenie a terjeszkedést. A telepeket már létrehoztuk, és az ésszerűség azt diktálja, hogy következő lépésként a csillagok jönnek sorra, és ehhez a lépéshez nélkülözhetetlen a szuperluminális utazás.
— Elismerem, de Tanayamát ez hidegen hagyja. Biztos vagyok benne, hogy a Galaxis betelepítését készségesen rábízza a jövendő nemzedékekre. Ő a maga számára abban keres elégtételt, hogy megtalálja a Rotort és megbüntesse azért, mert az emberiség egészére való tekintet nélkül cserbenhagyta a Naprendszert. Ez tartja őt életben, és ez az oka, hogy szüntelenül hajszol téged, Tessa.
— Hajszoljon csak, amennyit akar, de ezzel nem ér el semmit. Hiszen fél lábbal már a sírban van.
— Ne hidd. A modern orvostudomány csodákra képes, és biztos, hogy az orvosok mindent megtesznek Tanayamáért.
— A modern orvostudománynak is megvannak a határai. Én megkérdeztem az orvosokat.
— És ők hajlandók voltak válaszolni? Azt hihetné az ember, hogy Tanayama egészségi állapota államtitok.
— De nem énelőttem, Crile. Fölkerestem azokat az orvosokat, akik itt kezelték az öreget, és elmondtam nekik, hogy olyan hajón dolgozom, amely embereket képes a csillagokhoz szállítani, és szeretném befejezni a munkát, még mielőtt Tanayama meghal. Nyíltan megkérdeztem, mennyi időm van addig.
— No és mit mondtak?
— Hogy van egy évem. Ezt mondták. A legjobb esetben. És hogy siessek.
— És meg tudod csinálni egy év alatt?
— Még hogy egy év alatt? Ugyan, dehogy, Crile. És én örülök ennek. Gyönyörűséggel tölt el, hogy az a méregkeverő nem fogja megérni. Miért vágsz ilyen képet, Crile? Csak nem bánt, hogy ilyen kegyetlen vagyok hozzá?
— Ez mindenesetre kicsinyesség tőled, Tessa. Akármilyen méregkeverő is az a vénember, ezt az egészet ő hozta létre.
Őnélküle nem épül meg a Hyper City.
— Ez igaz, de ő a saját céljait tartotta szem előtt és nem az enyémet. Sem nem a Földét vagy az emberiségét. És én is lehetek egyszer kicsinyes. Biztos vagyok benne, hogy Tanayama igazgató úr sohasem érezte a legkisebb sajnálatot sem azok iránt, akiket az ellenségének tartott, és egy fikarcnyit sem engedett a szorításból az ellensége torkán. És, gondolom, ő sem vár sajnálatot vagy kegyelmet senkitől sem.
Biztos, hogy nyámnyila senkiházinak tartaná azt, aki ilyesmire vetemedne.
Fishert azonban nem sikerült kiengesztelnie.
— Mégis, mennyi időre van szükséged, Tessa? — érdeklődött.
— Ki tudná megmondani? Az is lehet, hogy sohasem lesz kész. De még ha minden úgy megy is, mint a karikacsapás, akkor sem látom be, hogyan tudnám öt évnél rövidebb idő alatt nyélbe ütni.
— De hát miért nem? Hiszen már megvan a szuperluminális repülés.
Wendel kihúzta magát.
— Ugyan, Crile. Ne légy naiv. Az csak egy laboratóriumi demonstráció volt. Meg tudom tenni, hogy egy könnyű kis tárgyat — egy pingponglabdát, amelynek a tömege kilencven százalékát a hiperatommotor teszi ki — szuperluminális sebességre késztessek. Egy hajó azonban, emberekkel a fedélzetén egészen más dolog. Biztosra kell mennünk, és ehhez az öt esztendő még túlságosan is derűlátó jóslat. Meg kell hagyni, hogy a modern számítógépek és a segítségükkel megvalósítható szimulációk nélkül az öt esztendő a hiú álmok birodalmába tartozott volna. Sőt az is lehet, hogy még ötven esztendő is.
Crile Fisher csak a fejét csóválta.
Tessa Wendel elgondolkodva vizsgálgatta őt, aztán csaknem gorombán megkérdezte:
— Téged meg mi lelt? Neked miért olyan sürgős?
Fisher csillapítólag megjegyezte:
— Biztos vagyok benne, hogy te legalább úgy hajtod magad, mint bárki más, nekem azonban létkérdés, hogy minél előbb megvalósuljon a működőképes hiperűrhajó.
— Még hogy neked, mindenki másnál jobban?
— Igen, nekem.
— De miért?
— Mert szeretnék eljutni a Szomszéd Csillaghoz.
Az asszony szeme tágra nyílt.
— Minek? Csak nem abban reménykedsz, hogy a karjaidba ölelheted a feleségedet, akit faképnél hagytál?
Fisher sohasem beszélt részletesen Tessa Wendel előtt Eugeniáról, és most sem hagyta magát berángatni ebbe az utcába.
— Nekem egy lányom van odakint. Gondolom, ezt meg tudod érteni, Tessa. Neked is van egy fiad.
— Valóban. A fiú épp hogy elmúlt húszéves, az adeliai egyetemre járt, és időnként megeresztett egy-egy levelet az anyjának.
Wendel arca meglágyult.
— Crile, nem szabad, hogy hiú reményekbe ringasd magad ebben a dologban. Arról kezeskedhetem, hogy mivel tudtak a Szomszéd Csillagról, hát oda mentek. Puszta hiperrásegítővel azonban az útjuk több mint két évig tartott. Abban viszont nem lehetünk biztosak, hogy a Rotor túlélte ezt az utazást. De még ha túlélte volna is, szinte a nullával egyenlő annak az esélye, hogy a vörös törpe csillag körül egy lakható bolygóra leljenek. Ezért, ha odáig épségben eljutottak, akkor valószínűleg meg sem álltak egy következő alkalmas bolygóig.
De hol találnak ilyet? És mi hogy bukkanunk rájuk?
— Gondolom, ők is tisztában voltak azzal, hogy a Szomszéd Csillag körül hiába is keresnek megfelelő bolygót. Ezért nem képzelhető el az, hogy fogják a Rotort, és megfelelő pályára állítják a csillag körül?
— Tegyük fel, hogy túlélték az utat, és pályára álltak a csillag körül — micsoda steril élet várna ott rájuk, és meddig folytathatnák ezt a civilizáltnak egyáltalán nem nevezhető életet? Készülj fel a legrosszabbra, Crile. Mert mi van, ha sikerül megszerveznünk a Szomszéd Csillaghoz az expedíciót, és ott nem találunk semmit vagy legfeljebb csak a Rotor üres héját?
— Ebben az esetben nem tehetnénk semmit. De hátha mégis van rá remény, hogy túlélték az utat?
— És te megtalálod a gyermekedet? Kedves Crile, érdemes-e ebben reménykedned? Még ha a Rotor megmaradt volna is, és a gyermeked is életben van, mindössze egyéves volt, amikor otthagytad, és az 22-ben volt. Ha most találnál rá, tízéves volna, és ha a gyakorlatilag lehetséges legkorábbi időben útra kelnénk a Szomszéd Csillaghoz, addigra már a tizenötödik évet is betöltené. Meg sem ismerne téged. De ami azt illeti, te sem ismernéd meg őt.
— Tízéves vagy tizenöt, de akár ötven. Ha meglátom őt, Tessa, meg fogom ismerni — jelentette ki Fisher.
XIX. Ottmaradás
40
Marlene tétován Siever Genarr-ra mosolygott.
Már megszokta, hogy bármikor rátörhet az irodájában.
— Nem zavarlak meg a sürgős munkádban, Siever bácsi?
— Nem, kedvesem, ez nem olyan hajtós hivatal. Direkt arra kreálták, hogy Pitt megszabadulhasson tőlem, én pedig elfogadtam és megtartottam, hogy megszabaduljak Pitt-től.
Ezt persze senkinek sem merném beismerni, de neked kénytelen vagyok elárulni, mert te úgyis mindig fülön csíped a hazugságot.
— Ez téged nem rémít, Siever bácsi? Mert Pitt főbiztosnak rémisztő volt, és Aurinel is megijedt volna, ha hagyom, hogy rájöjjön, mire vagyok képes.