— Engem nem rémít meg, Marlene, ugyanis én már beletörődtem. Egyszerűen tudomásul vettem, hogy számodra üvegből vagyok. Igazából még pihentető is. Mert ha belegondolunk, a hazudozás kemény munka. Ha az emberek igazán restek lennének, sohasem hazudnának.
— Ezért kedvelsz engem? — mosolyodott el Marlene. — Mert én lehetővé teszem számodra a lustaságot?
— Magadtól nem jöttél rá, miért?
— Nem én. Azt meg tudom állapítani, hogy kedvelsz engem, de azt nem, hogy miért. A magatartásodon látszik, hogy kedvelsz, az oka azonban rejtve marad a lelked mélyén, és én csak homályos sejtésekig jutok el. Nem látok bele a lelked mélyébe. — Majd kis gondolkodás után: — Pedig néha szeretnék.
— Örülj neki, hogy nem tudsz. A lélek piszkos, nyirkos, kellemetlen egy zug.
— Miért mondod ezt, Siever bácsi?
— Tapasztalásból. Nekem nincs meg a te istenadta képességed, én azonban sokkal többet mozogtam az emberek között, mint te. Te talán szereted azt, ami a saját lelkedben lakozik, Marlene?
Marlene meghökkent.
— Fogalmam sincs. Miért ne szeretném?
— Szeretsz mindent, amit elgondolsz? Mindent, amit elképzelsz? Minden indíttatásodat? Légy őszinte! Még akkor is, ha én nem tudok olvasni benned.
— Hát, néha buta gondolatok jutnak az eszembe, vagy csúnya dolgok. Néha elfog a harag, és gondolatban olyasmire ragadtatom magam, amit igazából nem szívesen tennék meg.
De ez nem túl gyakran fordul elő.
— Nem gyakran? Ne feledd el, hogy te már megszoktad a saját lelkivilágodat. Szinte tudomást sem veszel róla. Mint a ruháról, amely a testedet fedi. Valósággal észre sem veszed, hogy ott van, annyira megszoktad az érintését. A hajad is ott kunkorodik a nyakadban, de meg sem érzed. Míg ha valaki másnak a haja csiklandozná meg a nyakadat, nehezen tudnád elviselni. Könnyen lehet, hogy valaki másnak az elméjében a tiédnél nem rosszabb gondolatok fogannak meg, de azért, mert valaki másnak a gondolatai, te viszolyogni fogsz tőlük.
Például nem biztos, hogy szívesen vennéd, hogy én kedvellek téged — ha megtudnád, hogy miért kedvellek. Sokkal jobb és békésebb dolog tehát, ha egyszerűen tudomásul veszed, hogy kedvellek téged, mintha magyarázatok után kutatva föltúrnád a lelkemet.
De Marlene elkerülhetetlenül föltette a kérdést:
— Miért? Mi a magyarázata?
— Nos, hát azért kedvellek, mert valaha én is olyan voltam, mint te.
— Hogy érted ezt?
— No nem úgy, hogy én is gyönyörű szemmel és a megérzés képességével megáldott fiatal hölgy lettem volna.
Hanem hogy fiatal koromban én is szürke veréb voltam, és úgy éreztem, hogy ezért mindenki utál engem. És tudtam, hogy intelligens vagyok, és nem értettem, hogy miért nem szeretett senki azért, mert intelligens vagyok.
Igazságtalannak tartottam, hogy egy rossz tulajdonság miatt lenézzenek, amikor a jó tulajdonságomról meg nem vesznek tudomást.
Dühös voltam, Marlene, és megbántott, és eltökéltem magamban, hogy én sohasem fogok úgy bánni az emberekkel, ahogy azok bántak énvelem, csakhogy nem sok alkalmam nyílt, hogy ezt az üdvös elhatározást gyakorlatra váltsam.
Akkor megjelentél te, és összebarátkoztunk. Te távolról sem vagy annyira szürke, mint én voltam, és sokkal de sokkal intelligensebb vagy, mint amilyen én valaha is voltam, de ez engem egyáltalán nem zavar. — Szélesen elmosolyodott. — Olyan ez, mintha előnyösebb helyzetből indulva még egy lehetőséget adnék magamnak. De hagyjuk, nem hiszem, hogy ezért jöttél hozzám. Ha hiányzik is belőlem a te ráérző képességed, ennyit azért én is meg tudok állapítani.
— Az anyám.
— Nos? — kérdezte Genarr, és maga sem tudta leplezni hirtelen feltörő érdeklődését. — Mi van vele?
— Nagyjából befejezte itt a teendőit. És ha visszatér a Rotorra, akkor nyilván engem is magával akar vinni. Muszáj?
— Azt hiszem, igen. Nem akarsz vele menni?
— Nem, nem akarok, Siever bácsi. Úgy érzem, fontos, hogy itt maradjak. Ezért azt szeretném, ha te közölnéd Pitt főbiztossal, hogy szeretnél itt tartani bennünket. Találj ki valami jó ürügyet. Biztosra veszem, hogy a főbiztos készségesen hozzájárul, különösen, ha azt is közlöd vele, hogy anyám szerint a Nemezis tényleg el fogja pusztítani a Földet.
— Mondta ezt neked, Marlene?
— Nem, nem mondta, de nem is volt szükség erre.
Megmagyarázhatod a főbiztosnak, hogy az anyám bizonyára nem fog lemondani arról, hogy figyelmeztesse a Naprendszert.
— Az nem jutott eszedbe, hogy a főbiztos aligha foga kedvemben járni? Ha megsejti, hogy én szeretnélek itt tartani benneteket az Erythro Kupolában, akkor csak azért is visszarendel titeket, hogy nekem borsot törjön az orrom alá.
— Én viszont meg vagyok győződve arról — ellenkezett Marlene higgadtan —, hogy a főbiztos sokkal szívesebben szerez örömet magának azzal, hogy bennünket itt tart, mint azzal, hogy a te bosszantásodra visszarendel bennünket.
Azonkívül te is azt szeretnéd, ha az anyám itt maradna, mert… mert te belé vagy bolondulva.
— Nagyon. Egész életemben. Anyád azonban nem szeret engem. Épp te figyelmeztettél már jó ideje arra, hogy az apád még mindig lefoglalja a gondolatait.
— De ő egyre jobban kedvel téged, Siever bácsi. Nagyon is kedvel.
— Kedvelni nem ugyanaz, mint szeretni, Marlene. Biztos vagyok benne, hogy erre már te is rájöttél.
Marlene elvörösödött.
— Én az idős emberekről beszélek.
— Akárcsak én — nevette el magát Genarr hátrahajtva a fejét. Aztán így folytatta: — Bocsáss meg, Marlene. Csupán arról van szó, hogy az öregek szerint a fiatalok még nem nagyon ismerték meg a szerelmet, míg viszont a fiatalok azt hiszik, hogy az öregek már elfelejtették, mi a szerelem, és mondhatom, mindketten tévedésben vannak. És miért tartod fontosnak, Marlene, hogy az Erythro Kupolában maradj?
Bizonyára nemcsak azért, mert kedvelsz engem.
— Persze hogy kedvellek — erősítette meg Marlene teljes komolysággal. — Méghozzá nagyon. De itt maradni azért akarok, mert szeretem az Erythrót.
— Már elmagyaráztam, hogy ez veszedelmes világ.
— De nem az én számomra.
— Még mindig biztos vagy benne, hogy téged nem támad meg a pestis?
— Persze hogy biztos vagyok benne.
— De hát honnan tudhatod?
— Egyszerűen csak tudom. Mindig is tudtam, már akkor is, amikor a Rotoron éltem. Semmi okom nem volt rá, hogy féljek tőle.
— Ez igaz. De azután, hogy beszéltünk neked a pestisről?
— Ettől semmi sem változott meg. Én itt teljes biztonságban érzem magam. Sokkal inkább, mint a Rotoron.
Genarr megcsóválta a fejét.
— Meg kell vallanom, hogy semmit sem értek. — Figyelmesen vizsgálgatta a kislány ünnepélyes arcát, a pompás szempillák alatt félig elrejtett fekete szemeket. — De hadd olvassak most én a te mimikádból, Marlene, ha tudok.
Te eltökélted, hogy bármibe kerüljön is, keresztülviszed az akaratodat, és itt maradsz az Erythrón.
— Igen — jelentette ki Marlene kereken. — És elvárom tőled, hogy segíts nekem.
41
Eugenia Insigna szinte sistergett a dühtől Nem kiabált, de a hangja szenvedélytől izzott.
— Nem teheti ezt, Siever.
— Már hogyne tehetné, Eugenia — mondta Genarr higgadtan. — Hisz ö a főbiztos.
— De nem abszolút uralkodó. Nekem megvannak a polgári jogaim, és ezek közé tartozik a helyváltoztatás joga.