Te nem szereted őt.
— Egyáltalán nem idegen a számomra, és igenis, szeretem.
Sőt mi több: csodálom. A szeretet nem ruházna föl azzal a mély bizalommal, hogy belemenjek a kockázatba, a csodálat azonban igen. Gondolkozz el ezen!
És csak ültek ott, egymásra meredve.
XX. A bizonyosság
42
Kattimoro Tanayama szokásos makacsságával végigélte a számára engedélyezett egy esztendőt, és már jócskán benne járt a másodikban is, amikor a hosszú küzdelem véget ért.
Amikor ütött az órája, egyetlen szó vagy jel nélkül hagyta el a csatateret, úgy, hogy a műszerek már régen jelezték a halál beálltát, mielőtt a jelenlévők erről megbizonyosodhattak volna.
A hír nem vert föl nagy port a Földön és még annyit sem a telepeken, ugyanis az Öreg sohasem sütkérezett a közfigyelemben, és éppen ez tette öt még erősebbé. Hatalmát csak azok ismerték, akiknek dolguk akadt vele, és leginkább azok lélegeztek föl megkönnyebbülten, amikor meghalt, akik a legjobban függtek az erejétől és a tevékenységétől.
A hír hamar eljutott Tessa Wendel fülébe azon a speciális csatornán, amelyet a főhadiszállása és a főváros között berendeztek. Az eseményre már hónapok óta számítani lehetett, de most mégis megrendült.
Mi lesz most? Ki fog Tanayama örökébe lépni, és milyen változtatásokat fog utódja bevezetni? Régóta foglalkoztatták ezek a kérdések, amelyek azonban csak most teltek meg reális tartalommal. Úgy látszik, Wendel (és talán az összes érintett személy) nem nagyon akarta elhinni, hogy az Öreg meg fog halni.
Crile Fishernél keresett vigasztalást. Wendelben volt elég józanság, hogy ne higgye azt: a most már letagadhatatlanul középkorú teste (hihetetlen, de alig két hónap múlva átlépi az ötvenet) bilincseli hozzá Fishert. A férfi is elmúlt már negyvenhárom, ő sem volt immár ifjúsága virágjában, csakhogy egy férfinál ez valahogy nem olyan szembeötlő. Elég az hozzá, hogy még mindig kötődött hozzá, és az asszony változatlanul megengedhette magának azt az illúziót, hogy ő az, aki képletesen is magához láncolja, pláne, amikor a szó szoros értelmében is a karjaiban tartja öt.
— Most mi lesz? — lepte meg a kérdéssel Fishert.
— Nem jött váratlanul, Tessa. Már régen esedékes volt.
— Lehet, de most történt meg. Az ő vak eltökéltsége hajtotta az egész tervet. És ezután?
— Amíg élt, azt kívántad, hogy meghaljon — korholta Fisher.
— Most pedig aggódsz. De nem hinném, hogy okod lenne rá. A terv megy tovább a maga útján. Egy ekkora valaminek megvan a saját élete, és semmi sem állhat az útjába.
— Megpróbáltad valaha is kiszámítani, Crile, hogy mennyibe került ez? A Földi Vizsgáló Irodának új igazgatója lesz, és a Globális Kongresszus nyilván olyasvalakit szemel ki, akit a kezében tud tartani. Nem lesz egy új Tanayama, aki előtt mindenki kénytelen meghunyászkodni — legalábbis belátható időn belül nem. Aztán elő fogják venni a költségvetést, amelyet nem takargat többé Tanayama bütykös keze, és felfedezvén a kolosszális hiányt, alaposan meg fogják nyirbálni.
— Hogyan tehetnék? Miután már annyit elköltöttek? Valamit csak föl kell mutatniuk ezért a pénzért! Az ellenkezője lenne csak az igazi botrány.
— Mindent rákenhetnek Tanayamára. Megvádolhatják, hogy örült volt, megszállott egomániás — ami, mint tudjuk, nagyrészt igaz is —, és most ők, az ártatlanok, visszavezetik a Földet a józan megfontolás útjára, és fölhagynak azzal, amit a bolygó igazából nem engedhet meg magának.
Fisher elmosolyodott.
— Tessa, szerelmem, te nemcsak első osztályú hiperűrász zseni vagy, hanem legalább olyan jól eligazodsz a politikusok észjárásában is. A Hivatal igazgatója elvileg és a közvélemény szemében egy korlátolt hatalommal felruházott közhivatalnok, aki állítólag az Egyetemes Elnök és a Globális Kongresszus szoros ellenőrzése alatt tevékenykedik. Ezek az állítólag nagyhatalmú választott tisztviselők aligha mernék beismerni, hogy Tanayama az ujja köré csavarta őket, és ők egytől egyig hétrét görnyedtek előtte, és még levegőt is csak az ő engedélyével mertek venni. Ezzel elárulnák magukról, hogy gyáva és tehetetlen bábok, és a legközelebbi választásokon a kutya sem szavazna rájuk. Ezért kénytelenek szabad utat engedni a tervnek. Mindössze néhány kozmetikai módosítást végeznek majd rajta.
— Honnan tudod ezt ilyen biztosan? — dünnyögte Wendel.
— Hosszú ideje van alkalmam megfigyelni a választott tisztviselőket, Tessa. Azonkívül, ha megállunk félúton, akkor az annyi, mintha fölszólítanánk az összes telepet, hogy előzzenek meg bennünket és hagyjanak faképnél, mint ahogy a Rotor tette.
— Ó! És hogy csinálnák ezt?
— Nem gondolod, hogy a hiperrásegítés birtokában szükségszerűen el fognak jutni a szuperluminális repüléshez is?
— Crile, szerelmem — jegyezte meg Wendel epésen —, te nem csupán első osztályú titokkiédesgető vagy, hanem legalább olyan jól eligazodsz a hiperűrász mesterségben is.
Ennyire becsülöd az én munkámat? Hogy ez szükségszerű következménye a hiperrásegítésnek? Az már meghaladja a felfogóképességedet, hogy a hiperrásegítés természetes folyománya a relativisztikus gondolkodásnak? Vagyis még mindig elképzelhetetlennek tartja a fény sebességénél gyorsabb utazást. A szuperluminális sebességek tartománya igazi ugrást követel mind az elméletben, mind a gyakorlatban.
Itt egyáltalán nincs szó természetes fejleményről, mint ahogy én ezt számtalanszor kifejtettem a különféle hivatalos személyeknek, akik folyton a szememre hányták a lassúságot meg a költségeket, és én kénytelen voltam a nehézségekre hivatkozni. Most ez mind eszükbe fog jutni, és nem fognak visszariadni a terv leállításától. Nem sarkallhatom őket hirtelen azzal a rémképpel, hogy megelőzhetnek bennünket.
Fisher tagadólag rázta a fejét.
— Már hogyne festhetnéd előttük a falra az ördögöt. És ők el is fogják hinni, mert igaz. Mert könnyedén megelőzhetnek bennünket.
— Hát nem figyeltél oda, hogy mit mondtam?
— De igen, csakhogy te elfelejtesz valamit. Engedj meg egy kis józan érvet, különösen annak a részéről, akit te épp az imént első osztályú titokkiédesgetőnek neveztél.
— Hova akarsz kilyukadni, Crile?
— Ez a hatalmas ugrás a hiperrásegítéstől a szuperluminális repüléshez csak akkor számít hatalmas ugrásnak, ha valaki mindent a legelejénél kezd, mint te. A telepeknek azonban már nem kell elölről kezdeniük. Csak nem gondolod, hogy nekik sejtelmük sincs a mi tervünkről, a Hyper Cityről? Csak nem gondolod, hogy én meg az én földi kollégáim az egyetlen titokkiédesgetők a Naprendszerben? A telepeseknek is megvannak a maguk fürkészei, akik ugyanolyan keményen és nem kevésbé eredményesen ügyködnek, mint mi. Hogy csak egyet említsek, szinte már a megérkezésed napjától tudják, hogy itt vagy a Földön.
— És akkor mi van?
— Csak az, hogy nekik is vannak számítógépeik, amelyekből megtudhatják, mit publikáltál ebben a témában. Azt hiszed, ők nem férhetnek hozzá azokhoz a tanulmányokhoz? Azt hiszed, ők nem olvasták el őket töviről hegyire, és nem jöttek rá, hogy te elméletileg lehetségesnek tartod a szuperluminális repülést?
Wendel az ajkát harapdálta.
— Hát…
— Igen, gondolkozz csak! Amikor te kifejtetted a szuper-luminális sebességről a gondolataidat, az nem volt több puszta spekulációnál. Jószerivel te voltál az egyetlen, aki lehetségesnek tartotta. Senki sem vette komolyan. Aztán egyszer csak idejössz a Földre, és itt is ragadsz. Egyszerre eltűnsz, és nem térsz vissza az Adeliára. Lehet, hogy nem ismerik a munkád minden részletét, hiszen Tanayama titkolózási mániája a lehető legnagyobb homályba burkolta az egész tervet. Az eltűnésed ténye azonban eléggé sokat sejtető, és publikációid fényében aligha lehet kétséges, hogy min dolgozol.