És egy olyan intézményt, mint a Hyper City, nem lehet teljesen titokban tartani. A beruházott óriási összegeknek is kell, hogy nyomuk legyen valahol. Ezért minden telep elkezdi összekapargálni azokat a morzsákat, amelyekből remélhetőleg használható tudásra tehet szert. És minden morzsában találnak valamit, ami gyorsabb előrehaladásra készteti őket, mint amilyenre te képes voltál. Mindezt mondd el, Tessa, ha szóba hoznák a terv félbeszakítását. Ha megállunk, könnyen megelőzhetnek, és meg is előznek bennünket. Ez a rémkép ugyanúgy ösztökélni fogja az új embereket, mint Tanayamát ösztökélte, ráadásul még igaz is.
Wendel sokáig hallgatott, miközben Fisher le nem vette róla a tekintetét.
— Igazad van, kedves titokfürkészem — szólalt meg végre az asszony. — Hibát követtem el, amikor elhamarkodottan csak a szeretőt láttam benned és nem a tanácsadót.
— Miért kellene a kettőnek kizárnia egymást? — kérdezte Fisher.
— Ámbár azt is tudom — folytatta Wendel —, hogy neked megvannak a saját indokaid.
— Mit számít az — érvelt Fisher —, még ha igaz is, ha az én indokaim párhuzamosan futnak a tieiddel?
43
Egy napon aztán megérkezett egy kongresszusi delegáció, és magával hozta Igor Koropatskyt, a Földi Vizsgáló Iroda új igazgatóját. Már évek óta beosztottként dolgozott a Hivatalban, így nem volt teljesen ismeretlen Tessa Wendel számára.
Az új igazgató csendes, őszülő hajú, kopaszodó, krumpliorrú férfi volt, dupla tokájával, jól táplált alakjával joviális légkört árasztott magából. Neki is megvolt a magához való esze, viszont hiányzott belőle Tanayama szinte már beteges erőszakossága. Ezt már egy kilométerről észre lehetett venni.
A kongresszusi képviselők úgy fogták közre, mintha azt akarnák demonstrálni, hogy az ő tulajdonuk, akit ők tartanak kézben. Bizonyára abban reménykedtek, hogy ez így is fog maradni. Tanayama hosszú és keserves leckét adott nekik.
Senki sem javasolta, hogy a tervet föl kell adni.
Ellenkezőleg, azt szorgalmazták, hogy ha lehet, meg kell gyorsítani. Wendel óvatosan megpróbálta ugyan fölhívni a figyelmüket arra az eshetőségre, hogy a telepek megelőzhetik a Földet, vagy máris ott lihegnek a sarkában, a képviselők azonban szinte ügyet sem vetettek a szavaira, mintha azt akarták volna éreztetni, hogy ezt ők is nagyon jól tudják és számolnak vele.
Koropatsky, akinek megengedték, hogy ő legyen a szószóló és hogy magára vállalja a felelősséget, így kezdte:
— Dr. Wendel, nem tartok rá igényt, hogy hosszan végigkalauzoljon Hyper Cityn. Voltam már itt, és fontosabbnak tartom, hogy időmet a Hivatal átszervezésének szenteljem.
Korántsem akarom ezzel tiszteletre méltó elődömet lebecsülni, ám egy ilyen fontos irányító testület élén végrehajtott személyi változás mindig nagyfokú átszervezéssel jár, különösen ha az előd ilyen hosszú időt töltött el ezen a poszton. Én nem vagyok híve a formaságoknak. Ezért arra kérem, hogy mellőzzünk minden hivatalosságot, és remélem, hogy kérdéseimre olyan válaszokat kapok öntől, amelyeket szerény tudományos felkészültségemmel is minden nehézség nélkül megértek.
— Megteszek mindent, igazgató úr — bólintott Wendel.
— Nagyszerű. Mikorra tervezi az első szuperluminális űrhajó munkába állítását?
— Meg kell értenie, igazgató úr, hogy erre a kérdésre nem lehet pontos választ adni. Ki vagyunk téve az előre nem látható nehézségeknek és baleseteknek.
— Csupán ésszerű nehézségekkel kalkuláljon, és hagyja el a baleseteket!
— Ebben az esetben, minthogy a tudományos résszel végeztünk, és már csak a mérnöki része van hátra, ha szerencsénk van, akkor három éven belül meglesz a hajó.
— Más szóval 2236-ra elkészül.
— Semmi esetre sem előbb.
— Hány személy fér bele?
— Öt vagy talán hét.
— Milyen távolra képes eljutni?
— Amilyen távolra akarjuk, igazgató úr. Ebben van a szuperluminális sebesség szépsége. Minthogy a hipertérben fogunk utazni, ahol a fizika mindennapi törvényei nem érvényesülnek, még az energia-megmaradás elve sem, ezért nem kerül nagyobb erőfeszítésbe ezer fényévnyi, mint egyetlen fényévnyi távolságot berepülni.
Az igazgató nyugtalanul feszengett.
— Én nem vagyok fizikus, de nehezen tudok elfogadni egy olyan környezetet, ahol nincsenek korlátok. Semmi sincs ott, ami lefogná a kezét?
— Ott is vannak korlátok. Ahhoz, hogy a hipertérbe átmenjünk és vissza, vákuumra van szükségünk, és egy bizonyos határon aluli gravitációs intenzitása. Idővel bizonyára további korlátokba is beleütközünk, amelyekről csak a kísérleti repülések adhatnak pontos képet. Azok eredményétől függően esetleg további halasztás válhat szükségessé.
— Ha meglesz a hajó, hová tervezik az első utat?
— Talán bölcs dolognak tetszhet, ha az első út nem visz messzebbre, mint mondjuk a Plútó bolygó, ám az is lehet, hogy ezt felesleges időveszteségnek fogják tekinteni. Nagy lesz a kísértés, hogy ha egyszer műszakilag megvan a lehetőségünk a csillagközi utazásra, akkor miért ne vennénk célba rögtön egy igazi csillagot.
— Mint például a Szomszéd Csillagot?
— Ez lenne a logikus cél. Tanayama, a volt igazgató oda akart menni, de hadd hívjam föl a figyelmét, hogy vannak annál sokkal fontosabb csillagok is. A Sirius például mindössze négyszer olyan messze van innen, és ott lehetőségünk lenne közelről megfigyelni egy fehér törpét.
— Dr. Wendel, én úgy látom jónak, hogy a Szomszéd Csillag legyen a cél, bár nem egészen azért, amiért Tanayama szerette volna. Tegyük föl, hogy maga elrepül egy távoli csillaghoz — akármelyik csillaghoz — meg vissza. Hogy tudná igazolni, hogy valóban ott járt egy másik csillagnál?
Wendel meghökkent.
— Igazolni? Nem értem Önt.
— Vagyis hogy háríthatná el azokat a vádakat, hogy az állítólagos repülés csak szemfényvesztés volt?
— Szemfényvesztés? — pattant föl Wendel, akár egy fúria. — Sértegetni akar?
— Üljön le, dr. Wendel — szólt rá Koropatsky egyszerre parancsolóvá váló hangon. Senki sem vádolja önt semmivel.
Én csupán egy lehetséges szituációra szeretném felkészíteni önt. Csaknem három évszázada annak, hogy az emberiség kitette a lábát az űrbe. A történelem nem feledkezett meg egészen erről az epizódról, és különösen jól emlékszik rá az én földi részlegem. Amikor a Földhöz kötöttségnek azokban a sivár napjaiban az első szputnyikok felröppentek az égre, akadtak olyanok, akik váltig azt erősítgették, hogy minden, amit azok a műholdak felmutatnak, hamisítvány. A Hold túlsó felét bemutató első fényképfelvételekről is azt állították, hogy hamisítványok. Még a Földről készült első űrbéli felvételeket sem átallotta szemfényvesztésnek tartani az a néhány ember, aki még mindig azt hitte, hogy a Föld lapos. És most a szuper-lumináls űrrepüléssel kapcsolatban hasonló nehézséggel találhatjuk szembe magunkat.