— De miért, igazgató úr? Miért hihetné bárki is, hogy ilyen dologban hazudnánk?
— Kedves dr. Wendel, ne legyen olyan naiv. Több mint háromszáz éven át Albert Einsteint valóságos félistennek tartották, minta kozmológia atyját. Az emberek nemzedékről nemzedékre megszokták a fénysebesség mint abszolút határ elvét. És erről nem egykönnyen mondanak le. Most pedig látszólag még az oksági elv is sérelmet szenvedne, pedig mi lehetne annál alapvetőbb érv, mint hogy az ok megelőzi az okozatot? Vegye ehhez hozzá, dr. Wendel, hogy a telepek esetleg politikailag hasznosnak vélhetik, ha meggyőzik az embereiket, no meg a Földlakókat, hogy nem mondunk igazat. Mert ez zavart okozna nálunk, időpocsékoló vitákba rángatna bennünket, és így több időt nyernének a fölzárkózásra. Ezért még egyszer megkérdem: tud-e egyszerű bizonysággal szolgálni arról, hogy az a repülés, amelyet el fog végezni, valóban az-e, aminek állítja?
— Igazgató úr — jelentette ki Wendel jéghideg hangon, visszatérésünk után a tudósok megvizsgálhatják a hajónkat.
Mi pedig el fogjuk magyarázni az alkalmazott technikát…
— Ne, ne, ne! Kérem, ne folytassa! Ez csak a magához hasonló szakavatott tudósokat fogja meggyőzni.
— Akkor visszatérve hozunk magunkkal fényképfelvételeket az égboltról, amelyeken az ismert csillagok valamivel odébb fognak látszani. Az egymáshoz képest mért eltolódás mértékéből ki lehet számítani, mennyire távolodtunk el a Napunktól.
— Ez is csak a tudósoknak mond valamit, az átlagember számára semmit sem bizonyít.
— És ha közelről lefényképezünk egy ottani csillagot? Ez minden vonatkozásban el fog térni a mi Napunktól.
— Ilyesféle trükkökkel minden űrhajózással foglalkozó, átlagos holovíziós játékban találkozhat. Enélkül egyetlen tudományos-fantasztikus történet sem készül. Mennyivel lenne az több, mint a „Galaxis kapitány” sorozat újabb epizódja?
— Ebben az esetben — tárta szét a karját Wendel dühösen — nem tudok semmit tenni. Ezt a dolgot magának kell megoldania. Én csak egy tudós vagyok.
— Ugyan, ugyan, doktor. Nem kell mindjárt a falra mászni.
Amikor hét és fél évszázaddal ezelőtt Columbus visszatért első tengerentúli útjáról, senki sem vádolta meg csalással. Miért?
Azért, mert hozott magával bennszülötteket az Újvilágból.
— Nagyszerű, csakhogy nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy életre bukkanjunk és mintát hozzunk belőle.
— Hátha mégsem. Tudnivaló, hogy a Rotor a Távpróbájával fölfedezte a Szomszéd Csillagot, és ezt követően hamarosan elhagyta a Naprendszert. Minthogy azóta sem tértek vissza, könnyen lehet, hogy a Szomszéd Csillaghoz mentek és ott is maradtak, és az is lehet, hogy még mindig ott vannak.
— Ez volt Tanayama igazgató véleménye is. Csakhogy az út hiperrásegítővel több mint két évig tartott volna. Könnyen lehet, hogy baleset, számítási hiba vagy pszichikai nehézségek miatt nem jutottak el az úticéljukhoz. Ez is oka lehet annak, hogy nem tértek vissza.
— Mindazonáltal — kötötte az ebet a karóhoz Koropatsky csendes makacssággal — hátha mégis célhoz értek.
— Még ha célhoz értek is, valószínű, hogy egyszerűen pályára álltak a csillag körül, mert biztos, hogy nincs ott lakható világ.
Az elszigeteltségből fakadó lelki megpróbáltatások, ha megkímélték is őket útközben, ott aztán végeztek velük, és szinte biztos, hogy már csak egy kihalt telep rója örökkévaló útját a Szomszéd Csillag körül.
— Maga is belátja hát, hogy ez kell legyen az úticéljuk, mert ott megkeresik a Rotort, akár vannak rajta élők, akár nincsenek.
Mindenképpen hoznak róla valamilyen összetéveszthetetlenül rotori tárgyat, így aztán könnyű lesz bebizonyítaniuk, hogy megjárták a csillagok országútját. — Szélesen elmosolyodott. — Ez még engem is meggyőzne, és ezzel választ kapnék arra a kérdésemre, hogy valóban szuperluminális repülést végeztek-e. Tekintse hát ezt a küldetésének, és ne aggódjon, a Föld továbbra sem fogja megtagadni magától a pénzt, az anyagot és az embert.
Vacsora után pedig, ahol technikai témák szóba sem kerültek, Koropatsky a lehető legbarátibb hangon, amelyből azért jókora hidegség érződött, tudtára adta Wendelnek:
— Aztán ne feledje, hogy mindössze három éve van rá.
Maximum.
44
— Az én ravasz cselemet be sem kellett vetned — jegyezte meg Crile Fisher némi sajnálattal.
— Nem. A lemaradás fenyegetése nélkül is el voltak tökélve, hogy folytatják. Csupán egyetlen dolog izgatta őket, ami Tanayamának eszébe sem jutott, hogy miként hárítsák el a szemfényvesztés esetleges vádjait. Azt hiszem, Tanayamát egyéb sem érdekelte, mint a Rotor elpusztítása. Ha ezt eléri, akkor csak hadd üvöltözzön a világ a csalásról, ahogy a torkán kifér.
— Akkor sem üvöltöztek volna. Biztosan hozatott volna valamit a hajóval, ami bizonyíthatja, hogy a Rotort elintézték.
És ez a világnak is elég bizonyság lett volna. Miféle pasas az új igazgató?
— Tanayama tökéletes ellentéte. Puhának, már-már bocsánatkérőnek látszik, de van olyan érzésem, hogy a Globális Kongresszusnak előbb-utóbb ővele is meggyűlik a baja, mint Tanayamával. Csupán arról van szó, hogy neki még bele kell rázódnia.
— Abból, amit a társalgásotokból elmondtál, úgy tűnik, mintha nem volna olyan fafejű, mint Tanayama.
— Igen, de az a csalásügy még mindig nem megy ki a fejemből. Hogy juthat eszébe valakinek olyasmi, hogy az űrrepüléssel csalnak? Talán az van mögötte, hogy a földieknek nincs űrérzetük. Egy csipetnyi sem. Itt van nektek ez a végeláthatatlan világ, amelyet — egy-két jelentéktelen esetet leszámítva — sohasem hagytok el.
Fisher elnevette magát.
— Nos, itt vagyok neked én, az a jelentéktelen eset, aki elhagyta. Nem is egyszer. Te meg telepes vagy. Úgyhogy egyikünk sincs a bolygóhoz láncolva.
— Úgy van — vetett rá Wendel egy oldalpillantást. — Néha az az érzésem, hogy nem tartasz engem telepesnek.
— Hidd el, hogy sohasem feledkezem meg erről. Nem hajtogatom magamban reggeltől estig, hogy „Tessa egy telepes! Tessa egy telepes!”, de nincs olyan pillanat, hogy ne lennék ezzel tisztában.
— No és mások? — intett körbe kezével az asszony, mintegy átfogva egy jókora térséget. — Itt van ez a Hyper City, soha nem tapasztalt biztonsági felügyelet alatt, és miért? A telepesek ellen. Az egész dolog arra megy ki, hogy a telepesek orra előtt megszerezzük a gyakorlati szuperluminális repülést.
És ki irányítja az egész hadműveletet? Egy telepes.
— Öt éve dolgozol ezen a terven, és ez az első eset, hogy ez eszedbe jutott?
— Nem, de azért néha elgondolkodom. Egyszerűen nem értem a dolgot. Nem félnek megbízni bennem?
— Miért félnének? — nevetett Fisher. — Hiszen te tudós vagy.
— No és?
— A tudósokat olyan zsoldosoknak tartják, akiket semmi nem fűz egyetlen társadalomhoz sem. Adj a tudósnak egy érdekfeszítő problémát és hozzá minden szükséges pénzt, berendezést és segítséget, és a tudóst egy cseppet sem érdekli, honnan jön az a támogatás. Valld be: téged nem érdekel sem a Föld, sem az Adelia, sem a telepek összessége, de még az emberiség sem. Téged csak a szuperluminális repülés részleteinek a kidolgozása izgat, ezen túl semmiféle lojalitás nem köt.
Wendel elnevette magát.
— Ez klisé, és nem biztos, hogy illik minden tudósra. Talán énrám sem.