— De az is lehet, Tessa, hogy ők is osztják a véleményemet, ezért reggeltől estig rajtad tartják a szemüket. Legközelebbi munkatársaid egyike-másika bizonyára fontos feladatul kapta, hogy szüntelenül figyelje a munkádat és folyamatosan tájékoztassa a kormányt.
— Remélem, nem magadról beszélsz.
— Ne mondd, hogy egyszer sem gondoltál arra, hogy én kizárólag a titkok kiédesgetőjének a szerepét töltöm be melletted.
— Hát, ami azt illeti, egyszer-másszor megfordult a fejemben ilyen gondolat.
— Csakhogy nem ez a feladatom. Gyanítom, hogy bennem sem bíznak, mert túl közel vagyok hozzád. Egész biztos, hogy rólam is mennek föl jelentések, és alaposan mérlegelik minden lépésemet. Mindaddig, amíg boldoggá teszlek…
— Gonosz vagy, Crile. Hogy tudsz ilyesmivel viccelődni?
— Nem viccelődöm. Csak megpróbálok realista lenni. Ha te megunsz, én elveszítem a munkámat. Egy boldogtalan Tessától nem várható teljesítmény, ezért én egyszerre mehetek a csudába, és megnyílik az út az utódom előtt.
Utóvégre a te megelégedettséged nagyobb súllyal esik latba számukra, mint az enyém, ezért józanul belátom, hogy így kell lennie. Mit szólsz a realizmusomhoz?
Wendel kinyújtotta a kezét és megsimogatta Crile arcát.
— Ne aggódj! Azt hiszem, túlságosan megszoktalak ahhoz, hogy hirtelen megunnálak. Forróvérű ifjú lányként még ráunhattam a férfiakra és eldobhattam őket, de most már…
— Túl zűrös az ügy, mi?
— Ha neked úgy tetszik. De az is lehet, hogy végre én is szerelmes lettem — a magam módján.
— Értem, mit akarsz mondani. A józan szerelemnek lehet egyfajta pihentető hatása. De szerintem ez nem a legalkalmasabb pillanat a bebizonyítására. Előbb alaposan meg kell rágnod ezt a Koropatskyval történt eszmecserét, és közömbösítened kell a csalás vádjával beléd fecskendezett mérget.
— Majd csak túlteszem rajta magam valahogy. De van itt más dolog is. Említettem neked az imént, hogy a Földlakókból hiányzik az űrérzék.
— Igen, emlékszem.
— Nos, itt van rá egy példa. Koropatskynak semmi érzéke — az égvilágon semmi érzéke nincs az űr puszta méretei iránt.
Arról beszélt, hogy menjünk el a Szomszéd Csillaghoz, és keressük meg a Rotort. Hogy az ördögbe gondolja ezt?
Gyakorta megpillantunk egy-egy aszteroidát, aztán el is veszítjük szem elől, mielőtt még kiszámíthatnánk a pályáját.
El tudod képzelni, mennyi időbe telik, még a mostani modern műszerekkel is, mire újból sikerül megtalálni azt az elveszett kisbolygót? Néha több évbe. Az űr hatalmas, még egy csillag közelében is az, a Rotor pedig kicsi.
— Az igaz, csakhogy százezer között akarunk megtalálni egyetlen kisbolygót. A Rotor ellenben az egyetlen ilyen objektum lenne a Szomszéd Csillag közelében.
— Ki mondta ezt neked? Még ha a Szomszéd Csillagnak nincs is olyan bolygórendszere, mint amilyet mi ismerünk, fölöttébb valószínűtlen, hogy ne lenne körülvéve valamiféle hulladékkal.
— Csakhogy az élettelen hulladék volna, akárcsak ami élettelen kisbolygóink. A Rotor viszont egy működő telep, és mint ilyen, széles skálájú sugárzást fog kibocsátani, amit könnyű fölfedezni.
— Ha a Rotor egy működő telep. De mi van akkor, ha nem az? Akkor semmiben sem különbözik a többi kisbolygótól, és hallatlanul nehéz feladat lenne a megtalálása. Belátható időn belül talán nem is sikerülne.
Fisher képtelen volt megakadályozni, hogy az arcára kiüljön a kétségbeesés fintora. Wendel vigasztalóan közel húzódott hozzá, és karjával átölelte a férfi érzéketlen vállát.
— Ó, kedvesem, látom, tisztában vagy a helyzettel. Nem szabad hiú reményeket táplálnod.
— Tudom — nyögte ki Fisher nagy nehezen. — De hátha mégis túlélték? Ez nem lehetséges?
— De lehetséges — felelte Wendel némi erőltetett árnyalattal a hangjában —, és ha igen, akkor annyival könnyebb lesz a mi dolgunk is. Mint helyesen rámutattál, el fogja árulni őket a kibocsátott sugárzásuk. És ami több…
— Nos?
— Koropatsky azt akarja, hogy hozzunk vissza magunkkal valami olyasmit, ami azt bizonyítaná, hogy megtaláltuk a Rotort, úgy gondolván, hogy ez lenne a legjobb bizonysága annak, hogy néhány hónap alatt (és ez a legtöbb) valóban több fényévnyi távolságra megjártuk a világűrt. Csakhogy — mi az ördögöt hozhatnánk olyat, ami valóban meggyőző lehetne? Tegyük föl, hogy fölszedünk valamilyen sodródó fém vagy betondarabot. Egy vasdarabról, ha nincs rajta semmi azonosító jelzés, könnyen azt mondhatnák, hogy innen vittük magunkkal. De még ha találunk is valami jellegzetesen rotori tárgyat — mondjuk egy, a telepeken előforduló műtárgyat —, arra is ráfoghatnák, hogy hamisítvány.
Ha viszont a Rotor egy élő, működő telep volna, rábeszélhetnénk egy rotorit, hogy jöjjön vissza velünk. Az cáfolhatatlan bizonyíték volna, ha a többi telepről vagy a Földről fölismeri valaki az illető rotorit, akit visszahoztunk.
Koropatsky nyomatékosan célzott rá, hogy ezt kell csinálnunk.
Utalt rá, hogy Columbus is újvilági bennszülöttekkel tért vissza az első útjáról.
Wendel mélyet sóhajtott, aztán így folytatta:
— Persze megvan a határa, mennyi élő és élettelen tárgyat hozhatunk magunkkal. Valamikor talán lesznek akkora űrhajóink is, akár egy telep, biztos vagyok benne azonban, hogy az első egy kicsi és a legújabb követelményekhez képest primitív alkotmány lesz. Valószínűleg csupán egyetlen rotorit hozhatunk magunkkal, egynél többel már nemigen tudnánk megbirkózni, ezért fontos, hogy a megfelelő személyt válasszuk ki.
— A lányomat, Marlenét! — csapott le rá Fisher.
— És ha nem akar jönni? Csak olyasvalakit választhatunk, aki hajlandó visszajönni. Sok ezer ember közül lehet, hogy éppen ő lenne az egyetlen megfelelő, de ha nem akar jönni…
— Marlene velünk fog jönni. Majd én beszélek vele.
Valahogy rá fogom venni.
— És ha az anyja nem hajlandó elengedni?
— Majd valahogy rábeszélem — erősködött Fisher. — Valahogy majd megoldom.
Wendel ismét felsóhajtott.
— Nem hagyhatom, hogy beleéld magad, Crile. Hát nem látod be, hogy akkor sem hozhatnánk magunkkal a lányodat, ha hajlandó volna velünk jönni?
— De miért nem? Miért?
— Mert csak egyéves volt, amikor elment. Semmi emléke sincs a Naprendszerről. Nincs senki a Naprendszerben, aki azonosíthatná őt. Az is valószínűtlen, hogy valahol lenne valamilyen anyag róla. Nem, nekünk legalábbis középkorú személyre van szükségünk, olyanra, aki járt a többi telepen, de még jobb, ha a Földön.
Elhallgatott, aztán feszesen így folytatta:
— A feleséged megfelelő lenne. Nem te mondtad egyszer, hogy tanulmányai egy részét a Földön végezte? Ennek bizonyára nyoma van, és ezért könnyű lenne őt azonosítani.
Ámbár őszintén megvallom, én szívesebben vennék valaki mást.
Fisher nem szólt egy szót sem.
Wendel csaknem meghunyászkodva folytatta:
— Sajnálom, Crile. Én nem tehetek róla.
— Csak életben legyen az én Marleném! — fakadt ki Fisher. — Akkor majd meglátjuk, mit tehetünk.
XXI. Agyvizsgálat
45
— Elnézést kérek — nézett le Siever Genarr hosszú orra mentén az anyára és a lányára olyan tekintettel, amely szavak nélkül is bocsánatukért esedezett.