47
Valóban így van. A csillagászok nem nézik a csillagokat.
Semmi szükségük rá. A számítógép utasítja a távcsöveket, a kamerákat, a spektroszkópokat, az ember dolga csak az, hogy beprogramozza a számítógépet.
A műszerek aztán elvégeznek mindent, az elemzést, a grafikus szimulációt. A csillagászok csak felteszik a kérdést, aztán tanulmányozzák a választ. Ehhez nem szükséges a csillagokra nézni.
Meg aztán — gondolta az asszony —, hogy bámulhat az ember csak úgy céltalanul a csillagokra? Megteheti ezt egy csillagász? Hiszen a lelke mélyén bizonyára ott motoszkál a nyugtalanság. Várja a munka, kérdéseket kell föltennie, rejtélyeket megoldania, és egy idő után biztosan visszasiet a műszereihez, figyelemelterelésül pedig inkább egy regény olvasásába vagy egy holovíziós film nézésébe merül.
Mindezt eldünnyögte Siever Genarrnak, miközben az az irodájában sürgött-forgott, hogy ne hagyjon hátra semmilyen félbemaradt ügyet. (Megrögzött pedáns, emlékezett rá Insigna azokból a réges-régi időkből, amikor még fiatalok voltak.
Akkor ez bosszantotta, holott talán csodálnia kellett volna.
Siever tele volt jó tulajdonságokkal — gondolta —, Crile ellenben…) Kíméletlenül más irányba terelte a gondolatait.
— Valójában én sem gyakran megyek föl a megfigyelőtoronyba — magyarázta közben Genarr. — Mindig akad valami tennivaló. És amikor mégis feljutok, szinte mindig be kell érnem a saját társaságommal. Jól fog esni, hogy végre nem leszek egyedül. Egy kisebb felvonóhoz irányította a lépteit. Insigna először utazott a Kupola alatt felvonóban, és egy röpke pillanatra az volt az érzése, mintha odahaza volna a Rotoron — leszámítva azt, hogy nem érezte az álgravitáció változását, és a Coriolis-erő sem nyomta oda gyöngéden az egyik falhoz, mint a Rotoron.
— Meg is érkeztünk — tessékelte ki Genarr Insignát. A nő engedelmesen kilépett a liftből, be a furcsán üres kamrába, ám egyszerre visszahőkölt.
— Csak nem vagyunk csupaszon?
— Csupaszon? — ismételte Genarr értetlenül. — Ó, úgy érted, hogy ki vagyunk téve az erythrói légkörnek? Nem, dehogy.
Ettől nem kell tartanod. Be vagyunk zárva egy gyémánt bevonatú üvegburába, amelyet semmi sem képes megkarcolni. Egy meteorit persze be tudná zúzni, az Erythro ege azonban gyakorlatilag mentes a meteoritoktól. A Rotoron is van ilyen üveg, de — tette hozzá büszkén — nem egészen ilyen minőségű és méretű.
— Elkényeztetnek benneteket idelent — érintette meg Insigna az üveget gyengéden, hogy még egyszer megbizonyosodjék a létezéséről.
— Kénytelenek, különben nem jönnének ide az emberek. — Aztán visszatérve a burához, így folytatta: — Előfordul, hogy esik az eső, de olyankor amúgy is felhős az ég. Ha kitisztul, ez is gyorsan megszárad. A hátra maradt lepedéket különleges mosószerkeverékkel távolítják cl az üvegburáról. Foglalj helyet, Eugenia.
Insigna leült egy puha és kényelmes fotelba, amely szinte magától hátradőlt alatta, úgy, hogy nem kellett erőltetnie a nyakát. Hallotta, hogy a közelében Genarr súlya alatt is lágyan fülsóhajt a hátrahajló szék. Ekkor a kis éjjeli lámpák, amelyek éppen csak annyi fényt adtak, hogy neki ne ütközzenek a helyiségben lévő székeknek és asztalkáknak, kialudtak. Az ember nem lakta világ bársonyfekete, felhőtlen egén egyszerre milliónyi szikra ragyogott föl.
Insignának elállt a lélegzete. Elméletben tudta ő, hogy milyen az ég. Elégszer látta térképeken és szimulátorokon meg fényképeken, ezer és ezer alakban, csak a valóságban nem. Azon kapta magát, hogy a szeme nem keresi az érdekes objektumokat, a különös jelenségeket, a megoldásra váró rejtélyeket, amelyek sürgősen a műszereihez parancsolnák.
Nem az egyes égitesteket nézte, hanem az általuk kirajzolt alakzatokat.
A ködös, történelem előtti időkben — gondolta — nem a csillagok, hanem az alakzatok, a csillagképek tanulmányozása vetette meg az őskori csillagászat alapjait.
Genarrnak igaza volt. A béke, mint valami érzékelhetetlen pókháló, beszőtte egész lényét.
Kis idő múlva szinte félálomban suttogta:
— Köszönöm, Genarr.
— Mit?
— Azt, hogy fölajánlottad: elkíséred Marlenét. Hogy kockára teszed az elmédet a kislányomért.
— Én nem kockáztatom az elmémet. Egyikünknek sem lesz semmi baja. Azonkívül én… atyai érzéseket táplálok iránta.
Elvégre is, Eugenia, te meg én elég régóta ismerjük egymást és én… most is, mint mindig… nagyra becsüllek téged.
— Tudom — mondta Insigna, s érezte, hogy megmoccan benne a bűntudat. Mindig is tisztában volt Genarr érzéseivel, aki sohasem volt képes elleplezni azokat. Ezt megadással vette tudomásul, amíg nem találkozott Crile-lal, attól kezdve viszont inkább bosszúsággal.
— Igazán sajnálom, Siever — mentegetőzött —, ha valaha is megbántottalak az érzéseidben.
— Hagyjad csak — mondta Genarr lágyan, és hosszú hallgatás telepedett közéjük, eközben Insigna egyre mélyebbre merült a békességbe, és szívből kívánta, hogy senki se lépjen be ide, nehogy megszakítsa az egész lényét elöntő ünnepélyes hangulat különös varázsát.
Végül Genarr törte meg a csendet.
— Van egy elméletem, hogy miért nem jönnek föl ide a megfigyelőtoronyba az emberek. Sem itt, sem a Rotoron.
Észrevetted, hogy a Rotoron sem nagyon használják a megfigyelőtornyot?
— Marlene szeretett fölmenni oda hébe-hóba — felelte Insigna. — Elmondta, hogy rendszerint egyedül volt ott. Az utóbbi évben azt is mondta, hogy szerette nézni az Erythrót.
Jobban oda kellett volna figyelnem rá.
— Marlene kivétel. Szerintem annak, hogy nem járnak ide az emberek, az az oka…
— Mi? — kérdezte Insigna.
— Az, ni — mutatott a férfi valahova az égre, a sötétben nem lehetett pontosan látni, hová. — Az a fényes csillag; az égbolt legfényesebb csillaga.
— Vagyis a Nap, a mi Napunk, a Naprendszer Napja?
— Úgy van. Az a betolakodó. Ha az a fényes csillag nem ragyogna ott, az ég nem sokban különbözne attól, amilyennek a Földről látszik. Az Alfa Centauri eléggé odébb tolódott, és a Sirius is elmozdult kissé, ezt azonban aligha vennénk észre.
Ha ezeket figyelmen kívül hagyjuk, az égbolt ugyanolyan, amilyennek ötezer évvel ezelőtt a sumérok látták. Kivéve a Napot.
— És úgy véled, hogy a Nap tartja távol az embereket a megfigyelőtoronytól?
— Igen, talán csak tudat alatt, de a látványa nyugtalanságot ébreszt bennük. Az emberek hajlamosak úgy gondolni a Napra, mint egy messzi, távoli, elérhetetlen világra, mint egy teljesen más világmindenség részére. És lám, mégis ott ragyog az égen, magához láncolja a tekintetünket, és fölcsiholja bennünk a bűntudatot amiatt, hogy elfutottunk tőle.
— Akkor miért nem látogatják a megfigyelőtornyot a kamaszok meg a gyerekek sem? Hiszen ők nagyon keveset vagy semmit sem tudnak a Naprendszerről.
— Mi, felnőttek, rossz példával járunk elöl. Majd ha mi mind elköltözünk az árnyékvilágból, majd ha egyetlen ember sem marad a Rotoron, akinek számára a Naprendszer több volt puszta frázisnál, akkor szerintem a rotoriak ismét magukénak fogják érezni az égboltot, és ez a hely — ha még létezik — zsúfolva lesz emberekkel.