— Gondolod, hogy nem fog létezni?
— A jövőt nem láthatjuk előre, Eugenia.
— Egyelőre úgy tetszik, hogy élünk és virulunk.
— Ez igaz, de én a miatt a fényes csillag — a betolakodó — miatt aggódom. — A mi öreg Napunk. Mit árthat nekünk? Itt nem érhet el bennünket.
— De még mennyire, hogy elérhet. — Genarr a nyugati égboltot beragyogó fényes csillagra meredt. — Azok, akiket mi odahagytunk a Földön meg a telepeken, előbb-utóbb föl fogják fedezni a Nemezist. De lehet, hogy máris fölfedezték.
És talán már a hiperrásegítést is elsajátították. Az a véleményem, hogy a távozásunk után hamarosan kifejlesztették. A mi eltűnésünk nagy ösztönzést adhatott nekik.
— Mi már tizennégy esztendeje otthagytuk őket. Miért nem értek még ide?
— Talán berzenkednek a két évig tartó út gondolatától.
Tudják, hogy a Rotor nekivágott, azt azonban nem tudhatják:
sikerült-e nekünk. Talán azt hiszik, hogy a roncsainkkal van telehintve a Naptól a Nemezisig vezető út.
— Nekünk volt bátorságunk nekivágni.
— Úgy igaz. De mit gondolsz, a Rotor merte volna vállalni, ha nincs Pitt? Pitt hajszolt bele minket ebbe a kalandba, és kötve hiszem, hogy akad még egy Pitt a többi telepen vagy akár a Földön. Tudod, hogy én nem kedvelem Pittet. Nem értek egyet a módszereivel, az erkölcseivel vagy azok hiányával, a sandaságával, azzal, hogy képes hidegvérrel a pusztulásba küldeni egy olyan kislányt, mint Marlene, mégis, ha az eredményeket tekintjük, nagy emberként vonulhat be a történelembe.
— Nagy vezetőként — helyesbített Insigna. — Nagy ember te vagy, Siever. A kettő nem ugyanaz.
Ismét hallgattak, aztán Siever halkan megjegyezte:
— Egyre azt várom, hogy utánunk jöjjenek. Ez az én legnagyobb félelmem, és ezt csak megerősíti bennem az a betolakodó, ha látom ót leragyogni rám. Már tizennégy éve annak, hogy elhagytuk a Naprendszert. Vajon mivel töltötték ók ezt a tizennégy évet? Te még nem tetted föl magadban ezt a kérdést, Eugenia?
— Soha — felelte Insigna félálomban. — Engem sokkal közelebbi dolgok aggasztanak.
XXII. A kisbolygó
48
2235. augusztus 22-e! Nevezetes nap Crile Fisher számára, mert ma van Tessa Wendel születésnapja. Hogy pontosak legyünk, az ötvenharmadik születésnapja. Az asszony nem csinált ügyet a napból, talán azért, mert olyan büszke volt az Adelián fiatalos megjelenésére, vagy talán nagyon is tudatában volt Fisher ötévnyi előnyének.
Crile-t azonban nem izgatta a kettejük közötti korkülönbség.
Még ha nem vonzotta volna is Tessa intelligenciája és szexuális energiája, Fisher tisztában volt vele, hogy ő tartja kezében a Rotor kulcsát.
Tessa szemei körül már megjelentek ugyan a finom szarkalábak, és a felkarján is határozottan érződött a petyhüdtség, említés nélkül hagyott születésnapja mégis diadalünnep volt a számára, s az örömtől táncolva perdült be az évek múlásával egyre fényűzőbben berendezett lakásukba, és megelégedett mosollyal az arcán belevetette magát az erőtérfenekű zömök fotelba.
— Olyan simán ment, akár a csillagközi térség. Abszolút hibátlanul.
— Szerettem volna ott lenni — mondta Crile.
— Én is szerettem volna, Crile, csakhogy nagyon megválogatják, kiket avatnak be, és én már így is a kelleténél jóval többet elárultam neked. A cél Hyperminestra volt, ez az egyébként jelentéktelen kisbolygó, amely éppen megfelelő helyzetben volt — vagyis nem túl közel a többi kisbolygóhoz, és ami ennél is fontosabb: nem túl közel a Jupiterhez.
Azonkívül egyetlen telep sem tart rá igényt, és eddig nem is kereste föl senki. Ráadásul bármilyen triviálisan hangzik is, de a neve első két szótagja éppen megfelelő célponttá tette a hipertérben végrehajtott szuperluminális repülés számára.
— Úgy veszem ki, hogy sikerült épségben eljuttatnotok oda a hajót.
— Tízezer kilométerre tőle. Lehetett volna közelebb is, de nem akartuk kockáztatni, hogy megnöveljük a mégoly jelentéktelen gravitációs mezőjét. És természetesen vissza is tért az előre megállapított pontra. Onnan két közönséges hajó tereli be.
— Felteszem, hogy a telepek nyitva tartották a szemüket.
— Hát persze, egy dolog azonban, hogy látják a hajót egy szempillantás alatt eltűnni, és egészen más dolog megállapítani, hogy hová tűnt el; hogy a fény sebességével vagy ahhoz közel, avagy annak többszörösével repült-e; és ami a leglényegesebb: hogy érte el ezt a sebességet. Így nem jelent semmit, hogy mit látnak.
— Ugye, nekik nincs semmijük a Hyperminestra közelében?
— Sehonnan sem tudhatták meg, mi volt a cél, hacsak nem mondott csődöt a biztonság, ám ennek semmi jele. De mégha megtudták vagy legalább megsejtették volna is, azzal sem mennének sokra. Így hát, Crile, nagyon meg vagyok elégedve.
— Bizonyára hatalmas lépés előre.
— Még sok-sok hatalmas lépést kell megtennünk. Ez volt az első szuperluminális sebességre képes űrhajó, amelyben ember is helyet foglalhat, csakhogy — mint te is tudod — legénysége — ha ez a megfelelő szó — egyetlen robotból állott.
— No és a robot jól végezte a dolgát?
— Kifogástalanul, de ez nem is nagyon fontos, hacsak abból a szempontból nem, hogy bebizonyosodott: képesek vagyunk egy nagyobb tömeget — legalábbis makroméretekben — egészben eljuttatni oda meg vissza. Csak többhetes alapos vizsgálat után derül ki, hogy mikroméretekben sem esett-e rajta valamilyen veszélyes sérülés. És persze még vár ránk a nagyobb hajók megépítésének a feladata, amelyekbe jól működő életfenntartó rendszereket kell beépíteni, és meg kell sokszoroznunk a biztonsági berendezéseket. Egy robot könnyedén elvisel olyan terheléseket, amilyenekre az ember nem képes.
— És sikerül tartani a tervet?
— Eddig igen. Még egy, esetleg másfél év — ha semmilyen szerencsétlenség vagy váratlan baleset nem szól közbe —, és meglephetjük a rotoriakat, feltéve ha még életben vannak.
Fisher arca megrándult, mire Wendel meghunyászkodva mentegetőzni kezdett:
— Bocsáss meg! Mindig megfogadom, hogy nem mondok ilyesmit, mégis ki-kicsúszik a számon.
— Ne törődj vele — nyugtatta meg Fisher. — Végleg eldőlt már, hogy én is ott leszek az első rotori hajón?
— Ha egyáltalán lehetséges végleges döntés egy vagy több évvel az esemény előtt. Nincs semmi biztosíték arra, hogy hirtelen új szempontok nem kerülnek előtérbe.
— De addig még?
— Úgy látszik, Tanayama hagyott hátra egy följegyzést, miszerint neked megígért egy priccset a hajón — nem vártam volna tőle ennyi tisztességet. Koropatsky épp ma volt olyan kedves és közölte velem a följegyzés tényét, amikor a sikeres repülés után alkalmasnak ítéltem a helyzetet, hogy fölvessem neki a témát.
— Helyes! Tanayama szóban nekem is megígérte egyszer.
Örülök, hogy írásban is megerősítette.
— Elmondanád, hogy miért tett neked ilyen ígéretet?
Tanayamát mindig olyan embernek ismertem, aki ingyen nem ad semmit.
— Igazad van. Azzal a föltétellel kaptam meg ezt az utat, hogy elhozlak téged a Földre, hogy a szuperluminális sebesség problémáján dolgozz. Gondolom, nem felejtetted még el, hogy én ragyogóan teljesítettem ezt a feladatot.
— Kétlem — mondta Wendel —, hogy ez volt az egyetlen dolog, ami megindította a kormányt. Koropatsky elmondta, hogy rendesen nem érzi megkötve magát Tanayama ígéretei által, csakhogy te néhány évet eltöltöttél a Rotoron, és hasznát vehetjük ottani tapasztalataidnak. A magam részéről élek a gyanúperrel, hogy azokat a tapasztalatokat már megkoptathatta az azóta eltelt tizennégy esztendő, de nem adtam hangot ennek a gyanúmnak, ugyanis a sikeres próba utáni emelkedett hangulatban eluralkodott rajtam az az érzés, hogy szeretlek téged.