„Azt hiszed, ugye, Siever bácsi, hogy ha engem visszatartasz, akkor egy kicsit sikerül visszanyerned az anyám kegyeit? Mert semmi sem mutatja, hogy a legkisebb jelentőséget is tulajdonítanád az új esztendő beköszöntésének.” — Ilyen pimaszul durva volt hozzád, Siever?
— Csak pimaszul igaz, Eugenia. Ami talán egyre megy.
Insigna elfordította a tekintetét.
— Az én kegyeimet? Mit mondhatnék…
— Ne mondj semmit — vágott a szavába Genarr. — Már mondtam neked, hogy régebben szerelmes voltam beléd, és ezen az öregség — vagy az öregedés — sem változtat semmit.
De ez az én bajom. Te sohasem voltál igazságtalan velem szemben. Sohasem fűtötted a reményeimet. És ha én elég ostoba vagyok, hogy képtelen legyek belenyugodni a visszautasításba, mit érdekelhet az téged?
— De az engem is érdekel, ha valami miatt boldogtalan vagy.
— Ez nekem rengeteget számít — mondta Genarr erőltetett mosollyal. — Ez is sokkal több a semminél.
Insigna elfordította a tekintetét, majd nem titkolt szándékossággal visszatért Marlene témájához.
— De hát, Siever, ha Marlene így átlátott a szitán, akkor miért ment bele a halasztásba?
— Nem fogsz örülni neki, de jobb, ha megmondom az igazat. Marlene azt mondta: „Megvárom az újévet Siever bácsi, mert ez talán kedvére lesz anyámnak, de én a te oldaladon állok.” — Ezt mondta?
— Kérlek, ne ródd fel neki. Úgy látszik, sikerült elbűvölnöm őt az eszemmel meg a bájaimmal, és azt hiszi, hogy jó szolgálatot tesz neked.
— A kis kerítő — mondta Insigna félig haragosan, félig tréfásan.
— Az én fejemben is megfordult olyasmi, hogy ha neked sikerülne érdeklődést mutatnod irántam, ezt talán föl tudnánk használni arra, hogy rábeszéljük őt olyasmire, amiről úgy véli, hogy tovább mélyíti ezt az érdeklődést — föltéve, ha valódi, különben át fog látni a szitán. És ha valódi, akkor nem érezné úgy, hogy olyasmit kell áldozatok árán előmozdítania, ami már amúgy is megvan. Megértetted?
— Megértettem, hogy ha nincs Marlenének ez a megérző képessége, te határozottan machiavellista módon közelítenél hozzám.
— Te engem érzéketlenné tettél az iránt, mi helyénvaló, Eugenia.
— Akkor miért nem teszed azt, ami kézenfekvő? Zárd be, és aztán zsuppold vissza a rakétával a Rotorra.
— Kezét-lábát gúzsba kötve, gondolom. Azon túl, hogy aligha tehetnénk meg ilyesmit, énrám is rám ragadt Marlene víziója. Én is kezdem azon törni a fejem, hogyan hódíthatnánk meg az Erythrót, amely itt fekszik előttünk kitárulkozva.
— Hogy belélegezzük, megegyük és megigyuk az idegen baktériumait? — fintorította el arcát az undortól Insigna.
— No és aztán? Hiszen bizonyos mértékig most is azt tesszük. Képtelenség teljesen távol tartani őket a Kupolától.
De a Rotoron is vannak baktériumok, amelyeket belélegzünk, megeszünk és megiszunk.
— Az igaz, csakhogy mi már alkalmazkodtunk a rotori élethez. Ezek viszont idegen életformát képviselnek.
— Annál biztonságosabbak. Ha mi nem alkalmazkodtunk hozzájuk, akkor ők sem mihozzánk. Semmi jele annak, hogy képesek lennének élősködni rajtunk. Nem többek ártalmatlan porszemeknél.
— No és a pestis?
— Ez valóban probléma, még az olyan egyszerű kérdés eldöntése szempontjából is, hogy kiengedjük-e Marlenét a Kupolából. Természetesen megtesszük az óvintézkedéseket.
— Miféle óvintézkedéseket?
— Egyrészt védőruhát fog viselni. Másrészt én is vele megyek. Én leszek az ő kanárimadara.
— Hogy érted azt, hogy „kanárimadara”?
— Néhány évszázaddal ezelőtt a Földön alkalmaztak ilyesmit. A bányászok kanárikat — kis sárga madarakat — vittek le magukkal a bányába. Ha a levegő mérgezővé vált, a madarak elpusztultak, mielőtt még az emberek megérezték volna, innen tudták, hogy baj van, és elhagyták a bányát. Más szóval, hogyha én elkezdek furcsán viselkedni, egykettőre behoznak mindkettőnket.
— De mi van akkor, ha előbb hat rá, mint terád?
— Alig hiszem. Marlene immunisnak érzi magát. Olyan sokszor elmondta ezt, hogy már magam is kezdem elhinni.
55
Eugenia Insigna még sohasem leste ilyen fájdalmas várakozással a naptárt, mint most, az újév közeledtével.
Eddig semmi oka sem volt rá. A naptár különben is afféle csökevényes szervmaradványnak számított, méghozzá kétszeresen.
A Földön az esztendő kezdete az évszakokhoz igazodott, és az ünnepek is az évszakokhoz kapcsolódtak — nyárközép, télközép, vetés, aratás, illetve az ezeknek megfelelő elnevezések szerint.
Insigna még emlékszik rá, hogy annak idején Crile beavatta a naptár rejtelmeibe, amelyekkel ő a maga komor és ünnepélyes módján szívesen elszórakozott, mint mindennel, ami a Földre emlékeztette. Az asszony balsejtelmekkel vegyes odaadással hallgatta őt; odaadással, mert osztozni akart az érdeklődésében, hátha ez közelebb hozza őket egymáshoz; és balsejtelemmel, mivel attól tartott — mint ahogy ez később be is igazolódott —, hogy a férfi Föld iránti vonzódása el fogja szakítani tőle.
Különös, hogy még mindig sajog a seb, ha nem is olyan hevesen, mint korábban. Már Crile arca is kezd elmosódni, úgy érezte, hogy már csupán az egykori emlékkép dereng föl előtte. Lehet, hogy már csak ez az elmosódó emlékkép áll közte és Siever Genarr között?
Ám a Rotort is csak a régi emlékek kötik a naptárhoz. A Rotoron sohasem voltak évszakok. Megvolt persze az esztendő, minthogy a Föld-Hold rendszer többi telepéhez hasonlóan a Rotor is elkísérte a Földet a Nap körüli pályáján (rajtuk kívül csak néhány telep keringett a Mars körül vagy épült meg a kisbolygóövezetben.) Évszakok nélkül viszont az esztendőnek sem volt semmi jelentősége. Mégis megtartották, a hónapokra és hetekre való felosztással együtt.
A Rotornak megvolt a napja is, amelyet mesterségesen huszonnégy órára osztottak föl, és az egyik felében beengedték, a másik felében pedig kirekesztették a napfényt.
A nap hosszát persze tetszés szerinti időtartamban szabhatták volna meg, mégis megtartották a Földön megszokott huszonnégy órás — hatvanperces — hatvan másodperces időbeosztást. (De a nappalok és az éjszakák egyformán tizenkét óra hosszúak voltak.) Időnként föl-föléledt a telepeken a törekvés, hogy az időszámítást tízes alapra helyezzék, és napokban, dekanapokban, hektónapokban, kilónapokban, illetve az ellenkező irányban decinapokban, centinapokban és millinapokban számoljanak, ennek azonban nem volt semmi realitása.
Az egyes telepek nem vezethettek be saját időszámítási rendszert sem, mert ezzel zűrzavarba döntötték volna a kereskedelmet és a kommunikációt.
De egyetemes rendszerként is csak földi időszámítás jöhetett számításba, hisz még mindig ott lakott az emberiség kilencvenkilenc százaléka, és a maradék egy százalékot is oda fűzték a hagyományok erős kötelékei. Az emlékek olyan naptárt hagyományoztak a Rotorra meg a többi telepre is, amely lényegét tekintve teljességgel értelmetlen volt a számukra.
A Rotor azonban odahagyta a Naprendszert, és elszigetelt, magányos világként élte életét. Földi értelemben sem nap, sem hónap, sem év nem létezett rajta. Még a nappalát sem a napfény különböztette meg az éjszakájától, ugyanis tizenkét órán át mesterséges fényben fürdött, míg a másik tizenkét órában homályos derengésbe burkolózott.