Marlene habozni látszott.
— Egy pillanat, Siever bácsi. — Majd esetlen öltözékébe bújtatott karjait kitárva Insignához lépett.
Insigna gyászos tekintettel bámult rá.
— Anyu — kérlelte a lány. — Még egyszer kérlek, nyugodj meg. Szeretlek téged, és pusztán a saját kedvemért nem tenném ezt, és nem okoznék neked ennyi aggodalmat. Csak azért csinálom, mert tudom, hogy nem lesz semmi bajom, és neked semmi okod az aggodalomra. És lefogadom, hogy te is szívesen belebújnál egy E-ruhába, hogy egy pillanatra se veszíts szem elől, de nem szabad.
— Miért nem szabad, Marlene? Hogy fogom megbocsátani magamnak, ha valami történik veled, és én nem vagyok ott, hogy segítsek?
— Csakhogy semmi sem fog történni velem. De még ha történne is — ami kizárt dolog —, mit tudnál tenni ellene?
Azonkívül téged olyannyira rettegéssel tölt el az Erythro, hogy az elméd bizonyára nyitva áll mindenféle abnormális behatás számára. Hátha éppen te lennél az, akit elkap a pestis, és nem én? Mit gondolsz, én hogy tudnám ezt elviselni?
— Igaza van, Eugenia — helyeselt Genarr. — Én is vele leszek odakint, és a legjobb, amit tehetsz, ha itt maradsz és megőrzöd a nyugalmadat. Minden E-ruha el van látva rádióval. Marlene és én beszélni tudunk egymással, és kapcsolatban leszünk a Kupolával is. Megígérem, hogy ha a viselkedésében a legkisebb rendellenességet is észlelem, sőt ha csak a gyanúja is fölmerül, hogy valami nincs rendjén, azonnal behozom őt a Kupolába. És ha magamon is észrevenném akár a legkisebb furcsaságot is, azonnal visszatérek, és Marlenét is magammal hozom.
De Insigna csak a fejét csóválta, és egyáltalán nem nyugodott meg, miközben figyelte, hogy előbb Marlene, aztán Genarr is magára ölti a sisakot.
A Kupola fő zsilipkamrájánál voltak, és Insigna figyelemmel kísérte az egész műveletet. Nagyon jól ismerte a zsilipelés procedúráját — enélkül el sem képzelhető a telepes élete.
Fontos a légnyomás pontos meghatározása, hogy a levegő szelíden és belülről kifelé áramoljon, és ne törjön be az Erythróról. A számítógép pillanatról pillanatra ellenőrizte, hogy nem szökik-e el valahol a levegő.
Ekkor föltárult a belső ajtó.
Genarr belépett a zsilipkamrába, és intett Marlenének, hogy kövesse. A kislány után becsukódott az ajtó. A két ember eltűnt Insigna szeme elől, s ő tisztán érezte, hogy a szíve kihagy egy ütemet.
Figyelte a műszereket, és pontosan tudta, mikor tárult föl és csukódott be ismét a külső ajtó. A holoképernyő életre kelt, és megmutatta a két védőruhás alakot, amint ott állnak az Erythro csupasz talaján.
Az egyik technikus egy apró fülhallgatót nyomott Insigna kezébe, aki bedugta azt a jobb fülébe. Egy hasonlóan kicsi mikrofont illesztettek a szája elé.
A fülében megszólalt egy hang: „rádiókapcsolat”, és nyomban utána meghallotta Marlene ismerős hangját:
— Hallasz engem, anya?
— Igen, kedvesem — válaszolta Insigna. Saját maga is élettelennek és szokatlannak hallotta a hangját.
— Idekint vagyunk, és csodálatos. Jobb nem is lehetne.
— Igen, kedvesem — ismételte meg Insigna, miközben üresnek és gyámoltalannak érezte magát, s azon töprengett, hogy vajon viszontlátja-e még valaha őt egészségesen.
57
Siever Genarr csaknem vidáman lépett ki az Erythro felszínére. A háta mögött ott magasodott a Kupola ferde fala, de igyekezett hátat fordítani neki, mivel egy ilyen mélységesen nem erythrói látvány megrontotta volna a feltáruló világ ízét.
Ízét? — Furcsa szó ez az Erythróra vonatkoztatva, amely ebben a pillanatban semmit sem mondhatott neki. A sisak védelme alatt a Kupola levegőjét szívta, vagy legalábbis azt a levegőt, amelyet a Kupola alatt tisztítottak meg és kondicionáltak. Ez a védőburok elzárta tőle a bolygó ízét és zamatát.
De mégis érezte azt, s ez különös boldogsággal árasztotta el. A csizmái alatt puhán csikorgott a talaj. Jóllehet az Erythro felszíne nem volt sziklás, hanem jócskán törmelékes, és az egyes kődarabok közét kitöltötte az a valami, amit csak talajként lehet jellemezni. Természetesen bőségesen volt rajta víz és levegő, amely elmállasztotta az eredeti felszíni kőzetet, és nyilván a mindenütt trillió-számra megtalálható egysejtű lények kitartó munkája is hozzájárult ehhez az évmilliárdok során.
A talajt puhának érezte a talpa alatt. Az előző napon esett, az Erythrónak vagy legalábbis a bolygó e részének kitartó és csendesen szitáló esője. A talaj még mindig nedvesnek látszott, és Genarr elképzelte, hogyan frissült fel és újult meg az egyéb talajrészecskék, a homok-, az agyag-és márgaszemcsék külsejét burkoló vékony vízhártya. Ezeken a hártyákon boldogan élnek a prokarióta sejtek, s a Nemezis energiájában fürödve az egyszerűekből bonyolult fehérjéket építenek föl, míg más prokarióták, amelyeket közömbösen hagy a fényenergia, azoknak az egysejtű lényeknek az energiáját használják föl, amelyek minden pillanatban trillió-számra fejezik be életüket.
Marlene ott állt mellette. Az eget kémlelte, de Genarr gyöngéden figyelmeztette:
— Ne bámulj a Nemezisbe, Marlene!
Marlene hangja természetesen csengett. Nem érződött benne semmi feszültség, sem aggodalom. Sőt mintha csendes öröm fűtené át.
— A felhőket bámulom, Siever bácsi.
Genarr fölnézett a sötét égre, ahol némi hunyorgás után észre lehetett venni egy halvány zöldessárga derengést. Előtte ott úsztak a jó időt jósoló tollszerű felhőfoszlányok, amelyek elkapták és narancsszín tündökléssé szórták szét a Nemezis sugarait.
Volt valami kísérteties az Erythro csendjében. Nincs rajta semmi, ami hangot adhatna. Egyetlen élőlény sem volt, amely énekelt, üvöltött, bőgött, bégetett, csicsergett, ciripelt vagy rikácsolt volna. Nem zizegtek levelek, nem zümmögtek rovarok. Ha nagy ritkán vihar kerekedett, megdördülhetett az ég, vagy ha elég erős volt a szél, elsusoghatott a ritka sziklákon. Az ilyen békés, csendes napokon azonban, mint a mostani, az is elpihent.
Genarr csak azért szólalt meg, hogy megbizonyosodjék róla: valóban csend van és nem ő süketült meg hirtelen. (Ami annál is inkább valószínűtlen volt, mert hallotta a saját szuszogását.) — Nincs semmi baj, Marlene?
— Nagyszerűen érzem magam. Amott látok egy patakot. — És botladozva futásnak eredt volna, ha E-ruhája nem akadályozza.
— Vigyázz, Marlene! — figyelmeztette. — El ne ess!
— Vigyázok. — A hangját természetesen nem halkította el a növekvő távolság, minthogy a rádióhullámok szárnyán repült tova.
Hirtelen Eugenia Insigna hangja ütötte meg Genarr fülét.
— Siever, miért fut Marlene?
Marlene nem vette magának a fáradságot, hogy válaszoljon, helyette Genarr magyarázta:
— Csak valamilyen vízfolyást akar megnézni odafönt, Eugenia.
— Jól van?
— Persze hogy jól van. Hátborzongatóan gyönyörű idekint.
Egy idő után már az sem tűnik föl, hogy kihalt, inkább valamilyen absztrakt festményre emlékeztet.
— Hagyd a műbírálatot, Siever. Inkább arra ügyelj, hogy ne kalandozzon el messzire tőled.
— Ne aggódj! Állandó kapcsolatban vagyok vele. Most is hallja, hogy mit beszélünk, és csak azért nem válaszol, mert nem akarja, hogy mellékes dolgok vonják el a figyelmét.
Nyugodj meg, Eugenia! Ne rontsd el a dolgot!