— Csakhogy, Eugenia, a sikeres kolónia mindig újabb telepeseket vonz magához. Egy életadó csillag, egy kellemes bolygó mindig tömegesen magához csalogatja az embereket, mint a méz a legyeket.
— Gondolom, igen.
— De ha egy olyan csillagot választunk, amely alig két fényévnyire van tőlünk, feleannyira, mint az Alfa Centauri, és amelyről rajtunk kívül senki sem tud, akkor ki fog követni bennünket?
— Senki, amíg tudomást nem szereznek a Szomszéd Csillagról.
— Addig azonban jókora idő eltelhet. Közben mindenki az Alfa Centaurihoz vagy még néhány közeli csillaghoz fog özönleni. S eközben észre sem vesznek egy vörös törpe csillagot, amely ott van a küszöbük előtt, vagy ha észreveszik is, elsiklanak fölötte, mint amely alkalmatlan az emberi életre — hacsak nem tudják, hogy egyes emberek máris szemet vetettek rá.
Insigna bizonytalanul nézett Pittre.
— De végül is hova akarsz kilyukadni? Mondjuk, elmegyünk a Szomszéd Csillaghoz, és erről nem fog tudni senki. Mit nyerünk ezzel?
— Azt, hogy benépesíthetjük a világot. Ha van ott egy lakható bolygó…
— Aligha. Egy vörös törpe csillag körül.
— Akkor az ott föllelhető nyersanyagból tetszés szerinti szá-mú telepet építhetünk.
— Vagyis több hely marad a számunkra.
— Úgy van. Sokkal több, mint ha özönleni kezdenének a nyomunkban.
— De így is csak egy kis időt nyernénk, Janus. Idővel akkor is benépesítenénk a Szomszéd Csillag környezetét, ha magunkra hagynának bennünket. Mondjuk, kétszáz év helyett ötszáz év alatt. Mi a különbség?
— Óriási a különbség, Eugenia. Sokasodjanak csak a telepesek kedvük szerint, és hozzák csak létre ezernyi eltérő kultúrájukat, amelyekben csak a Föld nyomorúságos történelméből átöröklött milliónyi gyűlölet és acsarkodás a közös. Hagyjanak itt magunkra bennünket, és adjanak nekünk időt, hogy egységes kultúrájú és azonos ökológiájú telepek egész rendszerét építhessük föl. Mennyivel jobb lesz így, kevésbé zűrzavaros, kevésbé anarchikus.
— Kevésbé érdekes. Kevésbé változatos. Kevésbé életszerű.
— Egyáltalán nem. Biztos vagyok abban, hogy helyet kap a változatosság. Az egyes telepek idővel különbözni fognak egymástól, de legalább lesz egy közös talaj, amelyből ezek a különbözőségek kihajtanak. Mennyivel jobb lesz így a telepek összessége is. De még ha tévednék is, beláthatod, hogy érdemes belevágni ebbe a kísérletbe. Talán megérné, hogy egy csillagon kipróbáljuk ezt az ésszerű fejlődést, és lássuk, mire megyünk. Talán megérné, hogy rászánjunk erre egy vörös törpét, egy korcs csillagot, amely senkinek sem kell, és megpróbáljunk fölépíteni rajta egy újfajta és lehetőleg jobb társadalmat.
— Lássuk, mire megyünk — folytatta —, ha a haszontalan kulturális különbségek nem szipolyozzák ki folyton és nem törik meg az erőnket, ha a biológiánkat nem torzítják el egyre-másra az idegen ökológiai beütések.
Insigna érezte, hogy Pitt érvei visszhangra találnak benne.
Mert még ha nem sikerül is, az emberiség akkor is megtanul belőle valamit — azt, hogy ez nem sikerülhet. De mi van, ha mégis sikerül? De aztán megrázta a fejét.
— Ez csak meddő ábrándozás. A Szomszéd Csillagot előbb-utóbb mások is fölfedezik, akárhogy próbáljuk is eltitkolni.
— No és a te fölfedezésedben, Eugenia, mennyi volt a véletlen? Valld csak be. Úgy esett, hogy észrevetted a csillagot. Úgy esett, hogy összevetetted egy másik térképpel.
Vagy nem eshetett volna meg, hogy elkerüli a figyelmedet? És mások figyelmét is hasonló körülmények között?
Insigna nem válaszolt, arckifejezése azonban elégedettséggel töltötte el Pittet. A férfi hangja lággyá, csaknem hipnotikussá enyhült.
— És ha csak száz év haladékot kapunk! Ha csak száz évet kapunk arra, hogy fölépítsük az új társadalmat, akkor elég nagyok és elég erősek leszünk ahhoz, hogy megvédjük magunkat és rákényszerítsük a hívatlan látogatókat, hogy hagyjanak bennünket békében és keressenek maguknak másutt lakóhelyet. Ennél tovább nem kell rejtőzködnünk.
Insigna most sem válaszolt.
— Sikerült meggyőznöm téged? — firtatta Pitt.
— Nem teljesen — rázta meg a fejét az asszony.
— Akkor gondolkozz el rajta, és én csak egy dologra kérlek.
Amíg gondolkozol, ne szólj senkinek egy szót sem a Szomszéd Csillagról, és add át nekem megőrzésre az összes rá vonatkozó adatot. Nem fogom megsemmisíteni. Megígérem.
Szükségünk lesz rájuk, ha útra kelünk a Szomszéd Csillagra.
Ennyit kérhetek tőled, Eugenia?
— Igen — mondta végre az asszony szinte suttogva. De aztán hirtelen föllángolt.
— Egy dologhoz viszont ragaszkodom — jelentette ki szenvedélyesen. — Szeretném magam elnevezni a csillagot. Ha én adok neki nevet, akkor az én csillagom lesz.
Pitt elmosolyodott.
— Hogy akarod nevezni? Insigna Csillaga? Eugenia Csillaga?
— Dehogy. Ennyire azért nem vagyok ostoba. A neve legyen Nemezis.
— N — E—M — E—Z — I—S?
— Igen.
— De hát miért?
— Még a huszadik század vége felé rövid időre lábra kapott az az elképzelés, hogy a Napnak esetleg van egy szomszédos csillaga. Akkoriban ez annyiban is maradt. Nem sikerült fölfedezni a szomszédos csillagot, amelyet az akkori írásokban Nemezisként emlegettek.
Én azoknak a merész gondolkodóknak az emléke előtt szeretnék tisztelegni.
— Nemezis? Nem volt egy ilyen nevű görög istennő?
Méghozzá, ha nem tévedek, egy elég kellemetlen nőszemély.
— A Megtorlás, a Jogos Bosszú, a Büntetés istennője. A nyelvben aztán köznévként honosodott meg.
Amikor utánanéztem, a számítógép „archaikus” szóként jellemezte.
— És azok a régiek miért választották éppen a „Nemezis” szót?
— Úgy tudom, az üstökösfelhő miatt. A Nemezis a Nap körüli keringése során minden huszonötmillió évben áthaladt ezen a felhőn, és olyan kozmikus katasztrófákat okozott, amelyek a Föld élővilágának jelentős részét elpusztították.
— Valóban? — hökkent meg Pitt.
— Nem, ez csak feltevés, amely nem bizonyosodott be. Én azonban mégis megmaradnék e név mellett. És ahhoz is ragaszkodom, hogy engem őrizzenek meg névadóként.
— Ezt megígérhetem, Eugenia. Te fedezted föl, s ez így is fog szerepelni. Majd ha az emberiség többi része is fölfedezi a Nemezis tájékát — ugye, így kell helyesen mondani? — , akkor azt is meg fogják tudni, hogy kit illet az első fölfedezés dicsősége. A te csillagod, a Nemezis lesz a Nap mellett az első csillag, amely be fog ragyogni egy emberi civilizációt, ő lesz a legeslegelső, amely olyan emberi civilizáció fölött fog ragyogni, amely nem a Földön keletkezett.
Pitt elkísérte a tekintetével az asszonyt, és egészében véve nyugodt volt. Eugenia tartani fogja magát a vonalhoz. Kitűnő húzás volt az a saját csillag. Biztos, hogy a saját csillagához el akar menni. Biztos, hogy rabul ejti az a lehetőség, hogy a saját csillaga körül fölépüljön egy ésszerű és rendezett civilizáció, amely szülőanyja lehet a Galaxis minden civilizációjának.
Ám ekkor, amikor már-már beleringatta magát a fényes jövő ígéretébe, hirtelen beléhasított egy számára teljesen idegen rettenet balsejtelme.
— Miért éppen Nemezis? Hogy jutott eszébe éppen a Megtorlás istennőjének a neve? Nem sok hiányzott hozzá, hogy engedjen a rátörő gyengeségnek, és baljós előjelet lásson ebben.