— A kapcsolat. Azt hihetné az ember, hogy ha létezik olyan szerkezet, amely képes a fénysebesség többszörösére fölgyorsítani egy hajót, akkor léteznie kell egy olyan szerkezetnek is, amely hullámokat vagy egyéb üzenethordozó közeget is képes a fénynél gyorsabb mozgásra serkenteni. Én azt gondolnám, hogy könnyebb elküldeni egy szuperluminális üzenetet, mint egy szuperluminális hajót.
— Én nem tudhatom, igazgató úr.
— Ezzel szemben dr. Wendel arról biztosít engem, hogy éppen fordítva áll a dolog, hogy legalábbis jelenleg még nincs semmilyen módszerünk a szuperluminális kommunikációra.
Egykor majd lesz, mondja ő, de nem most, és ó nem hajlandó kivárni az ilyen kommunikáció eljövetelét, mert ebbe szerinte sok idő beletelhet.
— Nekem sincs kedvem várni, igazgató úr.
— Igen, én is a szívemen viselem a haladás és a siker ügyét. Már így is éveket vártunk, és szeretném, ha minél előbb elindulna és visszajönne a hajó. De ennek azaz ára, hogy ha egyszer a hajó útnak indul, elveszítjük vele a kapcsolatot.
Elgondolkodva bólogatott, ezalatt Fisher diszkréten hallgatott. (Mi ez az egész? Mire akar kilyukadni ez a vén medve?) Koropatsky Fisherre emelte a tekintetét.
— Tudja, hogy a Szomszéd Csillag mifelénk tart?
— Tudom, igazgató úr. Én is hallottam erről, de elég általánosnak tetszik az a vélemény, hogy elég messze el fog kerülni bennünket, és semmi hatással sem lesz ránk.
— Teszünk róla, hogy az emberek ezt higgyék. Az igazság azonban az, Fisher, hogy a Szomszéd Csillag elég közel megy el mellettünk ahhoz, hogy jelentősen megzavarja a Föld keringő mozgását.
Fisher megdöbbent.
— És elpusztítja a bolygót?
— Fizikailag nem. De az éghajlat eléggé mostohára fordul ahhoz, hogy a Föld lakhatatlanná váljék.
— Ez biztos? — kérdezte Fisher hitetlenkedve.
— Én nem tudom, hogy a tudósok képesek-e valaha is biztos választ adni. De elég közel járnak a bizonyossághoz, hogy szükségét lássuk az intézkedésnek. Ötezer évünk van még, és már dolgozunk a szuperluminális repülésen — föltéve, hogy a hajó működni fog.
— Igazgató úr, ha dr. Wendel azt mondja, hogy működni fog, akkor én mérget veszek rá, hogy úgy is lesz.
— Bízzunk benne, hogy a maga meggyőződése nem megalapozatlan. Csakhogy hiába van a kezünkben a szuper-luminális űrrepülés, az ötezer év akkor is kevés. Legalább százharmincezer olyan telepet kell megépítenünk, mint a Rotor, ha el akarjuk szállítani a Föld nyolcmilliárd lakóját, plusz a megfelelő számú növényt és állatot, ha életképes világokat akarunk létrehozni. Ez annyi, mint huszonhat Noé bárkája évente, ha most mindjárt neki kezdünk. Ez is csak akkor, ha az elkövetkező ötezer évben egy fővel sem nő a Föld lakossága.
— Talán meg fogunk birkózni az évi huszonhattal — jegyezte meg Fisher óvatosan. Szaktudásunk csak nőhet az évszázadok során, a népességszabályozásunk pedig már évtizedek óta elég hatékony.
— Helyes. De mondja meg nekem a következőt: Ha a Föld meg a Hold meg a Mars meg a kisbolygók minden erőforrását fölhasználva megépítjük azt a százharmincezer telepet, fölrakjuk rájuk a Föld egész lakosságát, és itthagyjuk a Naprendszert a Szomszéd Csillag kényére-kedvére, hova az ördögbe megy ez az egész karaván?
— Fogalmam sincs, igazgató úr.
— Találnunk kell a Földhöz kellőképpen hasonlító bolygókat, amelyek szélsőséges terraformálási követelmények nélkül be tudják fogadni ezt a nagyszámú népességet. Erre is gondolnunk kell, méghozzá mármost és nem ötezer év múlva.
— Ha nem találunk megfelelő bolygókat, akkor pályára állíthatjuk a telepeket az alkalmas csillagok köré — mondta Fisher, és gépiesen körkörös mozgást végzett az ujjával.
— Kedves uram, ebből nem sülne ki semmi.
— Engedje meg, igazgató úr, hogy tisztelettel ellentmondjak.
Hiszen ez jól bevált éppen itt a Naprendszerben.
— Egyáltalán nem. Itt a Naprendszerben van egy bolygó, amelyen a telepek ellenére még ma is ott él az emberi faj kilencvenkilenc százaléka. Mi vagyunk az emberiség, és a telepek körülöttünk nem többek pihéknél. Kérdés, hogy ezek a pihék képesek-e önálló létezésre? Erre nincs semmi bizonyítékunk, és az én véleményem az, hogy nem képesek.
— Lehet, hogy igaza van, igazgató úr — bólintott Fisher.
— Azt mondja, lehet?
Szerintem itt nincs helye kételkedésnek — jelentette ki Koropatsky szenvedélyesen. — A telepesek szívesen megjátsszák, hogy lenéznek bennünket, ám a gondolataik csakis körülöttünk forognak. Mi vagyunk az ő történelmük. Mi vagyunk az ő példaképük. Mi vagyunk az a buzgó forrás, amelyhez újra meg újra visszatérnek, hogy új erőt merítsenek belőle. Magukra hagyatva elsorvadnának.
— Lehet, hogy igaza van, igazgató úr, csakhogy ezt még sohasem próbáltuk ki. Még sohasem adódott elő olyan helyzet, hogy egy telep a bolygója nélkül próbált volna megállni a lábán…
— Téved, mert volt már, legalábbis ehhez hasonló eset. A Föld korai történelme során az emberek megtelepedtek egy-egy félreeső szigeten. Az írek megtelepedtek Izlandon, a norvégok Grönlandon, a lázadók otthonra leltek Pitcairn szigetén, a polinézok megszállták a Húsvét-szigeteket. És mi lett az eredmény? A telepek sorvadásnak indultak, néha teljesen elenyésztek. Minden esetben stagnálás volt a sorsuk.
Minden civilizáció a nagy szárazföldeken fejlődött ki, esetleg a szárazföldhöz szorosan kapcsolódó szigeten. Az emberiségnek térségre van szüksége, nagyságra, változatosságra, horizontra, szűz területekre. Érti?
— Értem, igazgató úr. (Bizonyos határon túl mi értelme vitatkozni vele?) — Vagyis — mutatott Koropatsky tanárosan jobb mutatóujjával a bal tenyerébe — találnunk kell egy bolygót, legalább egyet elindulásul. És ezzel el is jutottunk a Rotorhoz.
— A Rotorhoz, igazgató úr? — vonta föl Fisher meglepetten a szemöldökét.
— Úgy van. Mi lett velük az alatt a tizennégy esztendő alatt, amióta eltávoztak innen?
— Dr. Wendel véleménye szerint nem biztos, hogy túlélték.
(A szíve összefacsarodott, ahogy ezt kimondta. Mindig összefacsarodik a szíve, valahányszor erről beszél.) — Ismerem a véleményét. Beszéltem vele erről, és vita nélkül elfogadtam, amit mondott. De szeretném hallani a maga véleményét is.
— Nekem nincs véleményem, igazgató úr. Én csak a szívem mélyéből kívánom, hogy bárcsak életben maradtak volna.
Nekem van egy kislányom a Rotoron.
— Talán még van. Gondolkozzon csak! Mi pusztíthatta volna el ott őket? Egy elromlott alkatrész? A Rotor nem űrhajó, hanem egy telep, amelyen ötven év alatt semmilyen komolyabb üzemzavar nem adódott. Innen az üres térségen keresztül tette meg az utat a Szomszéd Csillaghoz, és mi lehet ártalmatlanabb, mint az üres térség?
— Egy mini fekete lyuk, egy észrevétlen kisbolygó…
— Mi a bizonyíték rá? Ezek csak feltételezések, és a csillagászok szerint szinte a nullával egyenlő a valószínűségük. Vagy talán a hipertérnek van valami olyan belső sajátossága, amely a Rotor pusztulását okozhatta? Mi már évek óta kísérleteztünk a hipertérrel, de semmilyen vele járó veszélyt nem tudtunk kimutatni. Így hát nyugodtan föltételezhetjük, hogy a Rotor épségben elérte a Szomszéd Csillagot — ha egyáltalán oda tartott, de mindenki egyetérteni látszik abban, hogy semmi okunk föltételezni, hogy máshova ment volna.
— Én szeretném azt hinni, hogy épségben odaértek.