— Ám akkor adódik a kérdés: ha a Rotor biztonságban van a Szomszéd Csillag körül, mit csinál ott?
— Éli világát — mondta vagy inkább kérdezte Fisher.
— De hogyan? A Szomszéd Csillag körül keringve? Egyetlen telepként róva magányos, örök útját egy vörös törpe körül?
Nem tudom elhinni. El fognak sorvadni, és nem sok idő kell hozzá, hogy ezt maguk is belássák. Biztos vagyok benne, hogy hamar sorvadásnak indulnak.
— És elpusztulnak? Ez az ön végkövetkeztetése, igazgató úr?
— Nem. Hanem föladják és visszatérnek. Beismerik a kudarcukat, és visszajönnek a biztonságba. Csakhogy nem így tettek, és tudja, mire gondolok? Arra gondolok, hogy a Szomszéd Csillag körül találtak egy lakható bolygót.
— Csakhogy, igazgató úr, egy vörös törpe körül nem létezhet lakható bolygó. A sugárzási energia szűkössége miatt; ha viszont túl közel mennek a csillaghoz, akkor meg a megnövekvő ár-apály erők miatt. — Elhallgatott, aztán restelkedve azt dörmögte: — Dr. Wendel megmagyarázta.
— Igen, a csillagászok nekem is ezt magyarázták. Viszont — rázta meg a fejét — a tapasztalat arra tanított meg, hogy bármilyen biztosak legyenek is a tudósok a maguk következtetéseiben, a természet gyakran megtréfálja őket. No mindegy. Tudja, hogy miért engedjük el magát erre az útra?
— Tudom, igazgató úr. Az ön elődje megígérte jutalmul a szolgálataimért.
— Nekem ennél jobb indítékom van. Én nagy embernek tartom és csodálom az elődömet, csakhogy ó beteg öregemberként végezte. Az ellenségei egyenesen paranoiával vádolták. Meg volt győződve róla, hogy a Rotor tudott a Földet fenyegető veszélyről, és azért nem figyelmeztetett bennünket, mert a Föld pusztulását akarta, tehát ezért a Rotort meg kell büntetni. Ő azonban már nincs, és én ülök a helyén. Én nem vagyok sem öreg, sem beteg, sem paranoiás. Ha a Rotor biztonságban van, és ott kering a Szomszéd Csillag körül, nincs szándékunkban kárt okozni benne.
— Örömmel hallom ezt, igazgató úr, ám nem kellene ezt inkább dr. Wendellel megbeszélnie? Elvégre ő lesz a hajó kapitánya.
— Dr. Wendel telepes. Maga pedig egy lojális Földlakó.
— Dr. Wendel is sok éven át hűségesen dolgozott a szuperluminális terven.
— A tervhez való lojalitásához kétség sem férhet. Ám ugyanolyan lojális-e vajon a Föld iránt is? Számíthatunk-e arra, hogy maradéktalanul magáénak vallja a Földnek a Rotorral szembeni szándékait?
— Megengedi, hogy megkérdezzem, igazgató úr, hogy mik a Föld szándékai a Rotorral szemben? Azt értem, hogy többé nem akarjuk megbüntetni azért, mert elmulasztott figyelmeztetni bennünket.
— Így igaz. Mi most együttműködést, emberi testvériséget akarunk, csakis a legbarátságosabb érzések vezérelnek bennünket. Ha létrejön a barátság, a feladat az, hogy a lehető legtöbb információval térjenek vissza a Rotorról és a bolygójáról.
— Biztosra veszem, hogy ha ezt elmondják dr. Wendelnek, ha ezt neki is így elmagyarázzák, akkor ő is készségesen el fogja vállalni.
Koropatsky kurtán fölnevetett.
— Igen, azt hihetné az ember, de tudja, hogy van az?
Mégiscsak egy asszony, aki már elhullatta az ifjúság virágát.
Egy derék asszony, én nem találok benne semmi kivetnivalót, de mégiscsak már az ötvenes éveiben jár.
— No és aztán? — sértődött meg Fisher akaratlanul.
— Neki tisztában kell lennie azzal, hogy ha egy sikeres szuperluminális repülés létfontosságú tapasztalatával a tarsolyában visszatér hozzánk, minden korábbinál értékesebb lesz a számunkra; szükségünk lesz rá, hogy újabb, jobb és fejlettebb szuperluminális hajókat tervezzen nekünk; hogy fiatal szuperluminális pilótákat képezzen ki. Nem lesz kétsége aziránt, hogy még egyszer nem engedjük meg neki, hogy kiruccanjon a hipertérbe, mert túlságosan is értékes lesz ahhoz, hogysem kockáztathatnánk az életét. Ezért könnyen elképzelhető, hogy mielőtt visszatérne, csábítást fog érezni további kalandok iránt. Nem biztos, hogy hajlandó lesz lemondani az új csillagok és új távlatok földerítésének izgalmáról. Számunkra azonban elég nagy kockázat az is, ha utoléri a Rotort, és visszatér a megszerzett információval. No meg az időveszteséget sem engedhetjük meg. Megérti ezt? — fejezte be keménnyé vált hangon.
Fisher nyelt egyet.
— Biztosíthatom róla, hogy nincs semmi oka…
— Minden okom megvan rá. Dr. Wendelnek, mint a telepekről származó embernek, mindig is kényes volt a helyzete itt a Földön. Remélem, megérti. Nincs még egy ember a Földön, akitől jobban függnénk, mint őtőle, ó pedig egy telepes. Mint ilyen, óhatatlanul tüzetes pszichológiai vizsgálódás tárgya kellett hogy legyen. Tudtával és tudtán kívül alapos tanulmányozásnak vetettük alá, és ennek eredményeként semmi kétségünk sem maradt aziránt, hogy ha alkalma nyílik rá, nekivág a világűr felderítésének. És még csak kapcsolatot sem tudunk tartani vele. Azt sem fogjuk tudni, hol van és mit csinál. Sőt hogy egyáltalán életben van-e még.
— És miért mondja el nekem mindezt, igazgató úr?
— Mert tisztában vagyunk vele, hogy maga nagy befolyással van rá. Maga képes őt irányítani — ha keményen a sarkára áll.
— Az a gyanúm, igazgató úr, hogy ön túlbecsüli a képességeimet.
— Biztos vagyok benne, hogy nem. Magát is alaposan tanulmányoztuk, és tudjuk, mennyire kötődik magához a jó doktornő — talán jobban is, mint maga gondolja. Továbbá azt is tudjuk, hogy maga a Föld odaadó gyermeke. Megtehette volna, hogy odébbáll a Rotorral, ottmarad a feleségével meg a kislányával, maga azonban inkább vállalta, hogy elveszíti őket, és visszatért a Földre. Tette ezt abban a tudatban, hogy az elődöm, Tanayama igazgató kudarcként fogja értékelni, hogy nem sikerült információt beszereznie a hiperrásegítésről, és hogy talán a karrierjének is befellegzett. Mindez meggyőz engem arról, hogy számíthatok magára: szorosan kézben fogja tartani dr. Wendelt, és mielőbb vissza fogja őt hozni, s ezúttal — ezúttal magával fogja hozni a szükséges információt is.
— Megteszek mindent, igazgató úr.
— Nem valami meggyőzően mondja ezt — csapott le rá Koropatsky. — Kérem, értse meg, mennyire fontos, amire kérem önt. Tudnunk kell, mit csinálnak, milyen erősek és milyen az a bolygó. Ha mindezt megtudjuk, azt is tudni fogjuk, hogy nekünk mit kell tennünk, hogy nekünk milyen erőseknek kell lennünk, és hogy miféle életre kell felkészülnünk. Mert, Fisher, nekünk szükségünk van egy bolygóra, méghozzá haladéktalanul. És más választásunk nincs, mint hogy rátegyük a kezünket a Rotor bolygójára.
— Ha egyáltalán létezik — vetette közbe Fisher rekedten.
— Ajánlom neki, hogy létezzen — jelentette ki Koropatsky. — A Föld sorsa múlik rajta.
XXVII. Élet
59
Siever Genarr lassan fölnyitotta szemét, és hunyorogva nézett a fénybe. Eleinte csak elmosódott árnyakat látott, és képtelen volt azonosítani a látványt.
Ám fokozatosan kitisztult a kép, és Genarr fölismerte Ranay D’Aubissont, a Kupola fő neurofizikusát.
— Marlene? — kérdezte Genarr erőltetett hangon.
— Ő látszólag jól van — felelte D’Aubisson komor arccal. — Most ön okoz nekünk aggodalmat.
Genarr bensőjén végigfutott a balsejtelem, de megpróbálta akasztófahumorral elütni — Úgy látszik, nagyobb a bajom, mint gondoltam, ha a Pestis Angyalát is itt látom. Aztán, amikor D’Aubisson nem szólt semmit, élesen megkérdezte: