Az asszony elmosolyodott, de nem lett vidámabb az arca.
— Azt mondták, bejöhetek hozzád, Siever. Azt mondták, jól vagy.
Genarrt a megkönnyebbülés hulláma öntötte el. Ő tudja, hogy jól van, de azért jólesik, ha ezt más szájából is hallja.
— Persze hogy jól vagyok — jelentette ki hencegve. — Az agylelet normális álomban. Az agylelet normális ébren. Az agylelet normális mindörökre. De mi van Marlenével?
— Az ő agylelete is kifogástalan. — De ez sem tudta az asszonyt felvidítani.
— Amint látod — kérkedett Genarr —, ígéretem szerint én voltam Marlene kanárimadara. Bármi legyen is az, engem előbb elkapott, mint őt. — Aztán egyszerre hangnemet változtatott. Semmi helye itt az évődésnek.
— Eugenia, meg tudsz nekem valaha bocsátani? Először is azért, hogy nem figyeltem Marlenére, aztán meg teljesen megbénultam a rémülettől, hogy hogyan segítsek neki.
Teljesen csődöt mondtam, pedig a mellemet vertem, hogy vigyázni fogok rá. Őszintén megvallom, nem találok semmi mentséget.
Insigna a fejét ingatta.
— Ugyan, Siever. Egyáltalán nem a te hibád. Én úgy örülök, hogy behozott téged.
— Nem az én hibám? — ámult el Genarr. — Ki másnak a hibája lenne?
— Egyáltalán nem. Van valami, ami sokkal rosszabb, mint Marlene ostoba levetkőzése vagy a te bénultságod. Sokkal rosszabb.
Genarr úgy érezte, mintha jeges kéz markolná meg a szívét. Mi lehet az, ami sokkal rosszabb? — álmélkodott magában.
— Mit akarsz ezzel mondani? — ugrott ki hevesen az ágyból, ám amikor megpillantotta csupasz lábait és egyáltalán nem szalonképes hálóruháját, sietve magára tekerte a könnyű takarót.
— Ülj le és mondd el! — kérlelte az asszonyt. — Marlene igazán jól van? Nem titkolsz el valamit vele kapcsolatban?
Insigna helyet foglalt, és komor tekintettel nézett Genarr-ra.
— Azt mondják, nincs semmi baja. Az agylelete teljesen normális. Akik ismerik a pestist, azt állítják, hogy semmiféle tünet nem mutatkozik.
— Akkor miért ülsz itt úgy, mint ha a világ vége közeledne?
— Mert szerintem úgy is van. Ennek a világnak legalábbis vége.
— Mit jelentsen ez?
— Nem tudom megmagyarázni. Képtelen vagyok fölfogni.
Beszélned kell Marlenével, ha meg akarod érteni. Ő már teljesen a maga útját járja, Siever. Egyáltalán nem bánja, amit tett. Makacsul azt hajtogatja, hogy nem tudja igazán földeríteni — vagy ahogy ő mondja: megtapasztalni — az Erythrót, ha rajta van az E-ruha, ezért nem is hajlandó többet magára ölteni.
— Ebben az esetben nem mehet ki.
— Csakhogy Marlene erősködik, hogy ki fog menni. Egészen magabiztos. Amikor csak akar, azt mondja. És egyedül. Magát vádolja azzal, hogy téged is magával engedett. Ugyanis nem közömbös számára, ami veled történt. Igazán bántja őt. És örül, hogy még idejében odaért hozzád. Hidd el, könnyes szemmel beszélt róla, hogy mi történhetett volna veled, ha időben nem hoz be a Kupola alá.
— Ez sem ingatja meg az önbizalmát?
— Nem. Az egészben ez a legfurcsább. Abban bizonyos, hogy te veszélyben voltál, hogy bárkit veszély fenyegetett volna. Kivéve őt. Olyan meggyőződéssel hisz ebben, Siever, hogy én… — Megrázta a fejét, aztán így fejezte be: — Teljesen tanácstalan vagyok, mit tegyek.
— Ő természeténél fogva makacs kislány, Eugenia. Ezt énnálam jobban tudhatod.
— De nem ennyire. Mintha tudná, hogy úgysem állíthatjuk meg őt.
— Hátha mégis. Majd én beszélek a fejével, és ha előáll ezzel a „nem állíthattok meg” mesével, akkor fogom magam, és visszarendelem a Rotorra, méghozzá azonnal. Én az ő pártját fogtam, de az után, ami velem történt a Kupolán kívül, sajnos a sarkamra kell állnom.
— De nem fogsz.
— Miért nem? Talán Pitt miatt?
— Nem. Csak egyszerűen nem fogsz.
Genarr az asszonyra meredt, aztán feszélyezetten elnevette magát.
— Ugyan, annyira azért nem vagyok a varázsa alatt. Lehet, hogy a kedves nagybácsikájának tart engem, de azért, Eugenia, annyira kedves nem vagyok, hogy hagyjam őt a vesztébe rohanni. Mindennek van határa, és meg fogod látni, hogy én is tudom, meddig lehet elmenni. — Elhallgatott, aztán bánatosan hozzátette: — Úgy látszik, te meg én szerepet cseréltünk. Tegnap még te követelted, hogy állítsuk meg őt, és én hangoztattam, hogy ezt nem tehetjük. Ma pedig fordítva áll a dolog.
— Azért, mert a kinti eset megijesztett téged, engem pedig az azóta tapasztaltak rémítettek meg.
— Miféle tapasztalatok, Eugenia?
— Ahogy visszatért a Kupolába, megpróbáltam ráncba szedni. Azt mondtam neki, hogy „ne merészelj így beszélni velem, kisasszony, mert nemhogy a Kupolát, de a szobádat sem hagyhatod el. Be fogunk zárni, meg fogunk kötözni, ha kell, és az első rakétával visszamegyünk a Rotorra.” Vagyis láthatod, hogy a végsőkig elmentem a fenyegetőzésben.
— Mire ő? Kész vagyok bármiben fogadni, hogy nem tört ki könnyekben. Gyanítom, hogy dacosan összeszorította a fogát.
— Nem. Még a mondókám feléig se jutottam, amikor az én fogam kezdett el annyira vacogni, hogy képtelen voltam folytatni. És elfogott a hányinger.
— Csak nem azt akarod mondani — ráncolta a homlokát Genarr —, hogy Marlene valamilyen különös hipnotikus erővel meg tudja akadályozni, hogy szembeszegüljünk vele? De hiszen ez képtelenség. Vagy korábban is tapasztaltál ilyet vele kapcsolatban?
— Nem, persze hogy nem. Sőt, most sem látok nála ilyesmit. Neki ehhez semmi köze. Én nagyon rosszul lehettem, amikor megfenyegettem, és őt ez láthatóan megrémítette.
Látszott rajta az aggodalom. Lehetetlen, hogy így reagáljon rá, ha ő okozta volna. És amikor odakint voltatok a Kupolán kívül, és ő elkezdte lehántani magáról az E-ruháját, nem is látott téged. Háttal állt neked. Én tudom, mert figyeltem. Te mégis képtelennek mutatkoztál a közbeavatkozásra, és amikor ő rájött, hogy bajban vagy, odarohant hozzád, hogy segítsen. Ez a reakciója ebben az esetben is kizárja, hogy ő kötött volna gúzsba téged. Egy alkalommal beszélt az őrséged egyik tagjával — ezekbe lépten-nyomon belebotlik az ember.
— A Kupola elvileg katonai őrhely — dünnyögte Genarr. — Az őrség arra van, hogy rendet tartson, segítsen, ha kell…
— Igen, kétségkívül — szakította félbe Insigna kissé bosszúsan. — Janus Pitt így gondoskodik róla, hogy mindnyájatokat a kezében tartson és megfigyeljen, de mindegy. Marlene és az őr elég sokáig beszélgetett és láthatóan vitatkozott egymással. Marlene távozása után odamentem az őrhöz, és megkérdeztem, miről beszélgettek a kislányommal. Nem nagyon akarta elárulni, de én kipréseltem belőle. Közölte, hogy Marlene valamiféle engedélyt akart kikunyerálni tőle, amelynek birtokában szabadon kibe járhatna a Kupolából.
— Megkérdezted tőle, hogy ő mit válaszolt?
— Azt, hogy a parancsnoki hivatalban kell elintézni, de ő hajlandó ebben segíteni neki. Felháborodtam. Mit jelent az, hogy hajlandó segíteni neki? Hogy tehet ilyen ajánlatot? Mire az őr azt mondta, hogy kénytelen volt így tenni, mert valahányszor azt próbálta bizonygatni neki, hogy ez lehetetlen, elfogta a rosszullét.
Genarr kővé váltan hallgatta végig mindezt.
— Azt akarod mondani, hogy Marlene öntudatlanul teszi ezt, hogy mindenkit, aki ellent mer mondani neki, elfog a rosszullét, és ő még csak nem is sejti, hogy ebben ő a ludas?
— Nem, eszemben sincs. Azt sem értem, hogy tehetne ő egyáltalán bármit is. Ha ez valami tudtán kívüli képesség, akkor már a Rotoron is jelét adta volna, de ott egyszer sem fordult elő ilyesmi. És aztán nem akármilyen ellenkezés váltja ki. Tegnap este például a vacsoránál másodszor is venni akart a desszertből, mire én megfeledkezve egy pillanatra arról, hogy nem szabad ellentmondanom neki, élesen rászóltam, hogy „ne, Marlene!” Látszott, hogy majd szétrobban a dühtől, de aztán lecsillapodott, és mondhatom neked, nem éreztem semmi kellemetlenséget. Szerintem csak az Erythróval kapcsolatban nem szabad ellenkezni vele.