— Igen, miért ne? Közismert, hogy sohasem lelkesedtem az Erythro meghódításáért. Mindig is azt vallottam, hogy meg kell őriznünk az emberiség mozgékonyságát, és nem szabad megengednünk, hogy ismét egy nagy bolygóhoz láncolt rabszolga legyen. Ezzel szemben azt tartanám okosnak, ha a bolygót gyarmatosítanánk ugyan, de nem mint lakóhelyet, hanem mint hatalmas energiaforrást — valahogy úgy, mint ahogy a Holdat kezeltük a Naprendszerben. Erre azonban gondolni sem lehet, ugye, ha a fejünk fölött ott függ a pestis.
— Ez igaz, főbiztos úr.
— Ezért mindenekelőtt ezt a problémát kell megoldanunk.
Ettől azonban még távol vagyunk. A pestis visszavonult, és mi ebbe belenyugodtunk — ez a legutóbbi incidens azonban arról tanúskodik, hogy a veszély még korántsem múlt el. Akár a pestis érintette meg az ujjával Genarrt, akár más, mindenképpen átesett valamin, és én azt akarom, hogy ennek az ügynek elsőrendű figyelmet szenteljenek. És maga látszik a kézenfekvő személynek, hogy ezt a dolgot a kezébe vegye.
— Én örömmel vállalom a felelősséget. Akkor is csak ugyanazt csinálnám, amit most is próbálok csinálni, csak nagyobb lenne a hatásköröm. Merjem föltételezni, hogy én leszek az Erythro Kupola parancsnoka?
— Amint mondta, ezt nekem kell eldöntenem. Fölfoghatom úgy, hogy nem utasítaná vissza, ha fölajánlanám magának ezt a posztot?
— Igen, főbiztos úr. Nagy megtiszteltetésnek tartanám.
— Én is azt hiszem — jegyezte meg Pitt szárazon. — És mi történt a kislánnyal? D’Aubissont egy pillanatra megzavarta a hirtelen témaváltoztatás. Szinte dadogva ismételte meg a kérdést.
— A kislánnyal?
— Igen, a kislánnyal, aki odakint volt Genarr-ral, azzal, aki ledobta magáról a védőruhát.
— Marlene Fisherrel?
— Igen, így hívják. Vele mi történt?
— Hát… semmi, főbiztos úr — felelte D’Aubisson habozva.
— Ez áll a jelentésben. De most feleljen! Valóban semmi?
— Sem az agyvizsgálat, sem más nem mutatott ki semmit.
— Azt állítja, hogy miközben Genarr, aki E-ruhát viselt, leesett a lábáról, ez a lány, ez a Marlene Fisher, E-ruha nélkül is megúszta minden baj nélkül?
D’Aubisson megvonta a vállát.
— Úgy van, legalábbis amennyire meg tudjuk állapítani.
— Maga nem tartja ezt rendkívülinek?
— Ő egy rendkívüli fiatal nő. Az agylelete…
— Ismerem az agyleletét. Azt is tudom, hogy furcsa képességekkel bír. Maga észrevette ezt?
— Ó, igen. De még mennyire!
— És hogy nevezné az ó képességeit? Gondolatolvasásnak talán?
— Nem, főbiztos úr. Ez szóba sem jöhet. A telepátia csak puszta fantazmagória. Ami azt illeti, én nem bánnám, ha gondolatolvasás volna, mivel az nem olyan veszélyes. A gondolatokon lehet uralkodni.
— És mi az, ami ennél veszélyesebb?
— A jelek szerint ó a test nyelvéből olvas, márpedig azt nem lehet elleplezni. Minden rezzenés mond valamit — tette hozzá az asszony némi keserűséggel, ami nem kerülte el Pitt figyelmét.
— Személyes tapasztalatból beszél? — kérdezte.
— Hát persze — felelte D’Aubisson komoran. — Lehetetlenség annak a fiatal nőnek úgy a közelében tartózkodni, hogy az ember ne tapasztalná megérző-képességének minden kényelmetlenségét.
— Igen, de mi történt?
— Semmi földrengető, de elég bosszantó volt. — D’Aubisson elpirult, és egy pillanatra összezárta az ajkát, mintha dacolni akarna vallatójával. Ám gyorsan erőt vett magán. Szinte suttogva válaszolt: — Miután megvizsgáltam Genarr Kupola parancsnokot, Marlene megkérdezte tőlem, hogy van. Azt feleltem, hogy nincs komolyabb baja, és minden remény megvan rá, hogy teljesen felépüljön.
Mire ó azt kérdezte tőlem: „Miért okoz ez magának csalódást?” Én majd hanyatt estem, és tiltakoztam, hogy nem érzek csalódást, ellenkezőleg, örülök neki.
Ő azonban csak erősködött: „Pedig csalódást érez. Ez lerí magáról. A türelmetlenség.” Ez volt az első eset, hogy közvetlenül szembetalálkoztam ezzel a dologgal, bár másoktól már hallottam róla, és más nem jutott eszembe, mint hogy kihívóan visszakérdezzek:
„Miért lennék türelmetlen? Mi végre?” De ő csak rám nézett azzal a nagy, fekete, vesékig ható tekintetével, és azt mondta: „Úgy látom, Siever bácsi miatt.” — Siever bácsi? — szakította félbe Pitt. — Rokona talán?
— Dehogy. Szerintem szeretetből hívja így. Szóval azt mondta, hogy „úgy látom, Siever bácsi miatt, és mintha szeretné elfoglalni a helyét a Kupola parancsnoki székben”.
Mire én csak hátat fordítottam neki és odébbálltam.
— Mit érzett, amikor ezt hallotta a lány szájából?
— Dühös voltam. Ez csak természetes. — Azért, mert megrágalmazta magát? Vagy azért, mert rátapintott az igazságra?
— Hát, hogy úgy mondjam…
— Ugyan, doktornő, ne kerteljen! Eltalálta az igazat vagy nem? Elég nagy csalódást érzett Genarr felépülése miatt ahhoz, hogy az a lány észrevegye, vagy az egész csak az ó fejében született meg?
D’Aubisson megvonta a vállát.
A szavak szinte maguktól törtek elő D’Aubisson szájábóclass="underline"
— Olyasmire érzett rá, ami valóban ott volt. — Dacos tekintetet vetett Pittre. — Én is csak ember vagyok, és nekem is megvannak a magam ambíciói. És ön éppen az imént célzott rá, hogy megfelelőnek tart arra a posztra.
— Biztos vagyok benne, hogy ha tény szerint nem is, de lélekben azért megbántva érzi magát — jegyezte meg Pitt a humor minden jele nélkül. — És most figyeljen ide… Ott van az a fura fiatal nő, aki mind az agylelete, mind a viselkedése alapján nagyon különös teremtésnek mondható, és akin ráadásul nem fog a pestis sem. Biztos, hogy van valami kapcsolat az idegrendszeri jellegzetessége és a pestissel szembeni ellenálló képessége között.
Nem tartaná hasznosnak, ha fölhasználná 6t a pestis tanulmányozásában?
— Ki tudja? Szerintem elképzelhető.
— Nem kellene próbát tennie?
— Talán, de hogyan?
— Amennyire csak lehet, tegye ki ót az Erythro hatásának — jelentette ki Pitt szenvtelenül.
— Ő is éppen ezt akarja — mondta D’Aubisson elgondolkodva —, és Genarr parancsnok, úgy látszik, hajlandó engedni neki.
— Helyes. Maga pedig gondoskodik az orvosi háttérről.
— Értem. És ha a fiatal nő megkapja a pestist?
— Tartsuk szem előtt, hogy a probléma megoldása előbbre való, mint egyetlen személy jóléte. Egy világ megnyerése a tét, és ez megéri a mégoly szomorú, ám elkerülhetetlen árat is.
— És ha Marlene pusztulása sem segít hozzá a pestis megértéséhez és leküzdéséhez?
— Ezt a kockázatot is vállalnunk kell. Elvégre az is megtörténhet, hogy a kislány érintetlen marad, és ha gondos vizsgálat alá vesszük ezt az immunitást, esetleg áttörést érhetünk el a pestis megértésében. Ebben az esetben veszteség nélküli győzelmet aratunk.
Csak miután D’Aubisson hazament rotori lakására, Pitt csak akkor vetkezte le kissé a magára erőltetett vaskövetkezetesség páncélját, és gondolt magára úgy, mint Marlene Fisher esküdt ellenségére. Az igazi győzelem az lenne számára, ha Marlene elpusztulna, ugyanakkor a pestis rejtélye is megoldatlan maradna. Akkor egy csapásra megszabadulna egy kényelmetlen leányzótól, aki egykor talán magához hasonló utódoknak adna életet, és egy kényelmetlen világtól, amely egykor talán ugyanolyan nemkívánatos, bolygóhoz láncolt és mozdulatlan népességet hozna létre, mint a Föld lakói voltak.