64
Hárman ültek együtt az Erythro Kupolában: az éber Siever Genarr, az aggodalommal teli Eugenia Insigna és a láthatóan türelmetlen Marlene Fisher.
— Ne feledd el, Marlene — intette a lányát Insigna —, hogy ne bámulj a Nemezisbe! Jól tudom, hogy figyelmeztettek már az infravörös fény veszélyeire, ám az is tény, hogy a Nemezisen ezenkívül még enyhe flértevékenység is megfigyelhető. Időnként robbanás történik a felszínén, amelyet fehér fényfellobbanás kísér. Mindez egy-két percig tart csupán, de ez is elég ahhoz, hogy megégesse az ideghártyát, és senki sem tudja megmondani, mikor következik be.
— A csillagászok sem tudják előre megjósolni? — érdeklődött Genarr.
— Ez idáig nem. Egyike ez a természet nagyszámú kaotikus jelenségeinek. Eddig még nem sikerült kidolgoznunk a csillagok turbulenciájának a szabályait, és vannak köztünk olyanok, akik szerint sohasem lehetséges ezeknek a szabályoknak a megállapítása. Annyira bonyolultak.
— Érdekes — tűnődött Genarr.
— Nem mintha nem lennénk hálásak a fléreknek. A Nemezisről az Erythróra jutó energia három százaléka ezeknek a fléreknek köszönhető.
— Nem hangzik valami soknak.
— Pedig az. A flérek nélkül az Erythro jeges világ volna, és sokkal nehezebben tudnánk meglenni rajta. A flérek okoznak némi problémát a Rotornak, mert minden flér esetén gyorsan igazítani kell a napsugárzás felhasználásán, és meg kell erősíteni a részecskeelnyelő pajzsot.
Marlene egyikükről a másikukra nézett, végül nem állhatta meg, hogy türelmetlenül közbe ne vágjon:
— Meddig akarjátok még húzni az időt? Csak azért, hogy én itt kuksoljak. Erre igazán nem nehéz rájönnöm.
Insigna sietve nekiszögezte a kérdést:
— Hová akarsz eljutni, miután kikerülsz oda?
— Csak ide, nem messze. Ahhoz a kis folyóhoz vagy patakhoz.
— Minek?
— Mert érdekes. Folyóvíz a szabadban, amelynek nem látja az ember a végét, s tudja, hogy nem pumpálják vissza a kezdetéhez.
— Pedig ez történik. A Nemezis hője teszi.
— Az nem számít. Fontos, hogy nem az emberek csinálják.
Azonkívül én csak szeretnék ott megállni és figyelni.
— Nehogy igyál belőle! — intette Insigna szigorúan.
— Eszemben sincs. Egy órát kibírok ivás nélkül. Ha megéhezem, megszomjazom, vagy valami más, akkor visszajövök. Kár ilyen semmiségek miatt ekkora hűhót csapnod.
Genarr elmosolyodott.
— Gondolom, mindent itt akarsz a Kupola alatt visszanyerni?
— Hát persze. Vagy nem ezt tenné mindenki más is az én helyemben?
Genarr arcán szélesre terült a mosoly.
— Tudod, Eugenia — tűnődött —, biztos vagyok benne, hogy a telepeken való élet örökre megváltoztatta az emberiséget. A visszanyerés szükséglete valósággal a vérünkké vált. A Földön az ember egyszerűen eldobált mindent, arra számítva, hogy a természet majd elvégzi a többit, de persze ez nem mindig történt így.
— Genarr — vitatkozott vele Insigna —, te álmodozó vagy.
Lehetséges, hogy az embereket a szükség ráviszi a jó szokásokra, ám ha enyhül a nyomás, a rossz szokások is nyomban újra életre kelnek. Lejtmenetben könnyebb, mint fölfelé. Ezt úgy hívják, hogy a termodinamika második törvénye, és ha egyszer majd meghódítjuk az Erythrót, fogadok, hogy pillanatok alatt elejétől végig azt is beszemeteljük.
— Nem, nem fogjuk — tiltakozott Marlene.
— És miért nem, kedves? — kérdezte Genarr gyöngéden.
— Nem fogjuk, és kész! — vágta rá Marlene türelmetlenül. — Mikor mehetek már ki?
— Akár ki is engedhetjük, Eugenia. Örökké úgysem tarthatjuk vissza. Azonkívül ér, amit ér, de Ranay D’Aubisson, aki épp hogy csak visszajött a Rotorról, elejétől fogva átbogarászta a leleteket, és tegnap azt mondta nekem, hogy Marlene agylelete olyannyira stabilnak látszik, hogy meggyőződése szerint semmi sem fog történni vele az Erythrón.
Marlene, aki már úton volt a légzsilip felé, egyszerre visszafordult.
— Várj, Siever bácsi, majdnem elfelejtettem. Légy óvatos dr. D’Aubissonnal!
— Miért? Ő kiváló neurofizikus.
— Nem erre gondolok. Elfogta őt az öröm, amikor te bajba kerültél odakint, és alaposan csalódott, hogy felépültél.
Insigna meglepődött, és önkéntelenül kicsúszott a száján:
— Honnan veszed ezt?
— Onnan, hogy tudom.
— De én nem értem. Siever, nem jöttök ki talán D’Aubissonnal?
— De igen. Nagyon is jól kijövünk. Soha egy rossz szó… Ám ha Marlene azt mondja…
— És ha Marlene téved?
— De nem tévedek! — vágta rá dacosan Marlene.
— Én biztos vagyok benne, hogy igazad van, Marlene. — Aztán Insigna felé: — D’Aubisson ambiciózus asszonyság. Ha velem történne valami, akkor logikusan ő lenne az utódom.
Jókora tapasztalatra tett szert idelent, és kívánni sem lehetne nála megfelelőbb embert, ha a pestis ismét felütné a fejét. S mi több, idősebb nálam, és úgy érezheti, hogy nincs sok vesztegetni való ideje. Nem rovom föl neki, ha utánam ő akarja átvenni a kormányrudat, és ha a szíve kissé élénkebben vert, amikor leestem a lábamról. Nagy a valószínűsége, hogy nincs is tudatában ezeknek az érzéseinek.
— De tudatában van — erősítette meg Marlene baljós hangon. — Nagyon is tudatában van. Légy résen, Siever bácsi!
— Jó, résen leszek. Készen vagy?
— Persze hogy készen vagyok.
— Akkor hadd kísérjelek el a légzsiliphez. Gyere, Eugenia, és próbálj kevésbé gyászos képet vágni.
Így esett, hogy Marlene először tette ki a lábát az Erythro felszínére egyedül és védőruha nélkül. Ekkor földi standard idő szerint 2237. január 15-e volt, este 9 óra 20 perc. Erythrói idő szerint még nem múlt el dél.
XXX. Az átmenet
65
Crile Fisher megpróbálta leküzdeni szorongását, megpróbálta felvenni azt a nyugodt arckifejezést, amit a többiek is magukra erőltettek. Fogalma sem volt arról, hogy Tessa Wendel hol tartózkodik ebben a pillanatban. Messze nem lehet, mivel a Superluminal elég kicsi — bár a belső tagoltsága lehetővé tette, hogy az ember valamelyik fülkében eltűnjön a többiek szeme elől.
A legénység másik három tagjában Fisher csupán szorgoskodó kezeket látott. Mindegyiknek megvolt a maga dolga, és odaadóan végezte azt. Egyedül Fishernek nem volt semmilyen határozott tennivalója, hacsak az nem, hogy ne lábatlankodjon a többiek útjában.
Lopva figyelte a másik hármat (két férfit és egy nőt).
Mindegyikükkel beszélő viszonyban volt, és gyakran szóba is elegyedett velük. Mind csupa fiatal. A legidősebb Chao Li Wu, a harmincnyolc éves hiperűrász. Aztán Henry Jarlow, harmincöt éves, és Merry Blankowitz, a csapat legifjabb tagja, a maga huszonhét évével, akinek még meg sem száradt a tinta a doktori diplomáján. Az ötvenöt esztendős Wendel hozzájuk képest vénségnek számított; ő volt az egész repülés értelmi szerzője, tervezője és félistene.
Egyedül Fisher lógott ki a társaságból. A legközelebbi születésnapján, amely már nincs is olyan messze, betölti az ötvenet, és semmiféle szakma nincs a kezében. Semmi joga ahhoz, hogy akár a kora, akár a tudása okán itt tébláboljon a hajón.