III. Az anya
6
Eljött a vacsora ideje, és Insigna olyan hangulatban volt, amikor egy kicsit tartott a tulajdon lányától.
Az utóbbi időben, maga sem tudta, miért, egyre gyakrabban úrrá lett rajta az ilyen hangulat. Az lehet talán a magyarázata, hogy Marlene mind jobban magába vonult, hallgataggá vált, mintha képtelen volna szavakba foglalni a fejében kavargó mély gondolatokat.
És Insignának ez a feszengő félelme néha bűntudattal társult: bűntudattal, mert hiányzik belőle a lánya iránti anyai türelem; bűntudattal, mert a kelleténél jobban odafigyel a kislánya előnytelen külsejére. Tény, hogy Marlene nem örökölte az anyja szokványos csinosságát vagy az apja nem éppen szokványos jóképűségét.
Marlene alacsony volt — és nyers. Ez volt az egyetlen szó, amely Insigna szerint pontosan illett szegény Marlenére.
No és persze a szegény. Mert magában szinte mindig ezt a jelzőt alkalmazta vele kapcsolatban, és alig tudta tartóztatni magát, hogy hangosan is ki ne csússzon a száján.
Alacsony. Nyers. Zömök, anélkül hogy kövér lenne. Ez volt Marlene. Hiányzott belőle minden báj. A haja sötétbarna, jó hosszú és elég egyenes. Az orra kissé krumpliorr, a szája két végénél kicsit lefittyed, az álla kicsi, a lány egész magatartása passzív és befelé forduló.
Ott volt azonban a szeme, a nagy, fényesen csillogó fekete szempár, a fölötte ívelő pompás fekete szemöldök, a szinte mesterségesnek ható hosszú szempillák. Csakhogy az önfeledt pillanatokban mégoly elragadó szemek önmagukban mégsem pótolhatják minden másnak a hiányát.
Insigna már Marlene ötéves kora óta tisztában volt vele, hogy a kislánya sohasem fog csupán fizikai vonzerejével magához láncolni egy férfit, és az évek során ez még csak szembeszökőbbé vált.
Tízéves kora előtt, nyilvánvalóan koravén intelligenciájával és szikrázó értelmével magára vonta Aurinel lanyha érdeklődését. Marlene félénk tartózkodással élvezte a fiú társaságát, mint aki homályosan sejti, bár pontosan maga sem tudja, mi az, ami megbizsergeti a vérét egy fiú nevezetű lénynek a jelenlétében.
Insigna úgy látta, hogy Marlene az utóbbi két év során végre tisztázta magában a „fiú” jelentőségét. Ebben kétségkívül segített neki, hogy szinte válogatás nélkül falta azokat a könyveket és filmeket, amelyekhez szellemileg ugyan felnőtt már, de testileg még nem, csakhogy Aurinel is fölserdült, és ahogy a hormonok dolgozni kezdtek a testében, ő is többre vágyott a gyerekes évődésnél.
Azon az estén Insigna megkérdezte a vacsoránáclass="underline"
— Milyen napod volt ma, kicsikém?
— Elég csendes. Aurinel keresett, de gondolom, erről ő is beszámolt neked. Sajnálom, hogy úgy kell vadásznod rám.
Insigna fölsóhajtott.
— De hát, Marlene, nem tehetek róla, néha az az érzésem, hogy boldogtalan vagy, és csak természetes, hogy aggódom miattad? Túl sokat vagy egyedül.
— Szeretek egyedül lenni.
— Én nem úgy látom. Semmi jel sem mutatja, hogy olyan boldog lennél egyedül. Sokan vannak, akik szeretnének barátkozni veled, és te is boldogabb lehetnél, ha a közeledbe engednéd őket. Aurinel a barátod.
— Volt. Mostanában másokkal van elfoglalva. Ma kibújt a szög a zsákból. Dühítő volt. Csak láttad volna, hogy ette a fene Dolorette-ért.
— Nem hibáztathatod csak Aurinelt — intette Insigna. — Hiszen Dolorette egyívású vele.
— Testileg — biggyesztette le a száját Marlene. — Micsoda üres hólyag.
— A fiú korában sokat számít a testi fejlettség.
— Ezt nem is titkolja. Ezért ő is ugyanolyan hólyag. Minél többet legyeskedik Dolorette körül, annál üresebb lesz a feje.
Én csak tudom.
— Csakhogy ő is idősödik, Marlene, és ha benő a feje lágya, maga is rájön, mi a fontos az életben. Aztán te is idősebb leszel…
Marlene talányosan vizsgálgatta Insignát. Aztán csak legyintett.
— Ugyan, anyu. Magad sem hiszed, amire célzol. Nem hiszed egy pillanatig sem.
Insigna elpirult. Hirtelen rádöbbent, hogy Marlene nem találomra beszél. Hanem tudja — de honnan? Insigna mindent megtett, hogy őszintének hasson, amit mond, sőt igyekezett át is érezni. Marlene azonban könnyedén átlátott rajta. És ez már nem az első eset. Insigna kezdte megérteni, hogy Marlene mérlegeli a hangsúlyokat, az egyes szavak közötti megtorpanásokat, a mimikát, és mindig rájön arra, amit az ember titkolni akar előtte. Bizonyára ez az a képessége, ami egyre jobban elrettenti Insignát Marlenétől. Mert ki is akar átlátszó üveg lenni a másik korholó pillantása előtt?
Mi olyat mondhatott például Insigna, amiből Marlene azt a következtetést vonta le, hogy a Föld pusztulásra van ítélve?
Nem ártana ezt tisztázni vele.
Insignán egyszerre csüggedtség vett erőt.
Minek próbálkozzon, ha egyszer úgysem tudja becsapni Marlenét?
— Beszéljünk hát nyíltan, kedvesem — adta meg magát. — Mit szeretnél?
— Látom, hogy valóban szeretnéd tudni — mondta Marlene — ezért elárulom neked. Szeretnék elmenni innen.
— Elmenni? — ismételte Insigna döbbenten, mintha képtelen volna fölfogni a mindennapi szó értelmét. — És hova akarnál elmenni?
— A Rotor nem az egész világ, anyu.
— Persze hogy nem. De több mint két fényéven belül ez az egyetlen.
— Dehogyis, anya, ez nem így van. Még kétezer kilométer sincs, és ott van az Erythro.
— Az alig jöhet tekintetbe. Ott nem lehet élni.
— De hiszen ott is élnek emberek.
— Az igaz, csakhogy kupola van a fejük fölött. Tudósok meg mérnökök egy csoportja végez ott tudományos munkát. Az a kupola sokkal kisebb, mint a Rotor. Ha itt szorongsz, akkor ott mit éreznél?
— A kupolán kívül egy egész világ van az Erythrón. Egyszer majd az emberek kirajzanak és az egész bolygót benépesítik.
— Meglehet. De ez még távolról sem olyan biztos.
— De én biztos vagyok benne.
— Még ha úgy lesz is, évszázadok telhetnek el addig.
— Egyszer el kell kezdeni. Miért ne lehetnék én is az elkezdők között?
— Ne nevettesd ki magad, Marlene. Hiszen itt van egy minden kényelmet megadó otthonod. Mikor kezdődött ez az egész?
Marlene összeszorította a száját, aztán annyit mondott:
— Nem tudom biztosan. Pár hónapja talán, de egyre rosszabb. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni ezt a Rotort.
Insigna összevont szemöldökkel vizsgálgatta a lányát.
Magában azt gondolta, hogy a kislánya úgy érzi, elvesztette Aurinelt, aki örökre összetörte a szívét, ezért ő most eltűnik, és ezzel bünteti a fiút. Száműzetésbe vonul egy puszta világra, és ő majd sajnálni fogja…
Igen, ez teljességgel elképzelhető. Visszaemlékezett rá, amikor ő volt tizenöt éves. A szív akkor még olyan törékeny, hogy elég egy kis ütés, és megreped. A tizenévesek gyorsan meggyógyulnak, nincs viszont az a tizenöt éves, aki ezt akkor hajlandó vagy képes lenne elhinni magáról. Tizenöt év!
Később, később jön az, amikor… De hagyjuk ezt!
— Mi az, ami úgy vonz téged az Erythróra, Marlene?
— Magam sem tudom. Hiszen olyan nagy világ. Miért ne lenne természetes, hogy valaki egy nagy világra vágyik, mint, mondjuk — az utolsó szót csak némi tétovázás után tudta kipréselni magából —, mint, mondjuk, a Föld?