Ám egyszer már lakott a Rotoron, és ez sokat számított. És Wendel azt akarta, hogy ott legyen mellette, és ez még annál is többet számított. A legtöbbet azonban Tanayama és Koropatsky akarata számított, akik szintén a hajón kívánták 6t látni.
A hajó nehézkesen tört utat magának az űrben. Fisher ezt annak ellenére is meg tudta állapítani, hogy semmiféle fizikai jel sem utalt rá. Megérezte a zsigereivel. Ezek együttvéve sem voltak annyiszor, annyi hajón és olyan sokáig az űrben, mint ő, gondolta ádázul. — Ők nem, de én érzésre meg tudom mondani, hogy semmi kecsesség nincs ebben a hajóban.
De a Superluminalnak nincs is rá szüksége, hogy kecses legyen. Az űrhajókat mozgató szokásos erőforrásokat a lehető legkisebb helyre zsúfolták össze benne. Ez elkerülhetetlen volt, mivel a hajótér java részét a hipertéri motorok foglalták el.
Ezért olyan volt, akár egy vízimadár, amelynek a víz az eleme, és csak ügyetlenül totyog a szárazföldön.
Egyszer csak fölbukkant Wendel. A haja kissé zilált volt, és a homlokán apró izzadságcseppek fénylettek.
— Minden rendben van, Tessa? — fogadta Fisher.
— Ó, igen, tökéletesen. — Hátát az egyik falmélyedésbe támasztotta (ezek jó szolgálatot tettek, tekintettel a hajón fönntartott enyhe álgravitációra). — Semmi probléma.
— Mikor lépünk át a hipertérbe?
— Néhány óra múlva. Előbb el kell érnünk a megfelelő koordinátákat, ahol az összes gravitációs források pontosan az előre kiszámított mértékben torzítják el a teret.
— Hogy pontosan be tudjuk kalkulálni?
— Úgy van.
— Nem hangzik úgy, mintha a hiperűrrepülés nagyon praktikus volna — jegyezte meg Fisher. — Mi van akkor, ha nem ismerjük az összes égitest helyét? Mi van, ha sürgős a dolgunk és nem érünk rá, hogy minden egyes gravitációs torzulást kiszámítsunk?
Wendel Fisherre emelte a tekintetét, és váratlanul elmosolyodott.
— Eddig még sohasem kérdeztél ilyeneket. Mi jött rád, hogy most egyszerre érdeklődni kezdesz?
— Eddig még nemigen vettem részt hiperűrrepülésben.
Tudod, a körülmények valahogy felszínre vetik a kérdéseket is.
— Engem már évek óta nem hagy nyugodni számtalan ilyen és ehhez hasonló kérdés. Isten hozott a klubban…
— De nem válaszoltál a kérdésemre.
— Szívesen megteszem. Először is, vannak műszereink, a-melyek az űr minden adott pontján, függetlenül attól, hogy ismerjük-e a környezetet vagy sem, skaláris és tenzorális szempontból egyaránt állandóan mérik a gravitáció intenzitását. A végeredmény ily módon kevésbé pontos, mintha fáradságosan külön-külön megmérnénk minden egyes gravitációs forrást, és aztán az eredményeket összeadnánk, ám ez is megteszi, ha drága az időnk. És ha még jobban szorongat az idő, és bízunk a jó szerencsénkben, hogy a gravitáció nem számottevő, s csak kismértékű lesz az eltérés, és képletesen szólva megnyomjuk a hipertéri gombot, akkor az átmenetet valami olyasmi fogja kísérni, amit nagyjából zökkenőnek lehet nevezni — mint amikor átlépsz egy küszöbön, és a cipőd sarka beleakad. Ha ezt ki tudjuk kerülni, jó, de az sem végzetes, ha nem. Természetesen az első átmenetünket — ha másért nem, hát a lelki békénk kedvéért — a lehető legsimábban akarjuk végrehajtani.
— Mi van akkor, ha sürget az idő, és úgy érzed, hogy a gravitáció elhanyagolható, ám kiderül, hogy mégsem az?
— Reménykedjünk, hogy ez nem történik meg.
— Beszéltél az átmenetet kísérő feszültségekről. Vagyis hogy akár már az első átmenetünk is végzetes lehet, még ha számításba vesszük is a gravitációt.
— Lehet, csakhogy az egyes átmenetekre jutó végzetes balesetek eshetősége mérhetetlenül kicsi.
— Még ha nem végzetes is, akkor is lehet kellemetlen?
— Ezt nehéz megmondani, mert szubjektív ítélet dolga. Azt kell megérteni, hogy itt a gyorsulás nem játszik szerepet. A hiperrásegítés esetén a hajónak föl kell küzdenie magát a fénysebességre, sőt időközönként kissé azon túlra is, és mindezt egy kis energiájú hipertérmező segítségével. A hatékonyság alacsony, a sebesség magas, a kockázat nagy, és őszintén megvallva, fogalmam sincs, jár-e és milyen kényelmetlenséggel.
Ebben a szuperluminális repülésben, amilyen a miénk, nagy energiájú hipertérmezőt alkalmazunk, és az átmenetet normális sebességgel végezzük el. Lehet, hogy az egyik pillanatban a sebességünk ezer kilométer másodpercenként, a következő pillanatban pedig minden gyorsulás nélkül egymilliárd kilométerre ugrik. És minthogy nincs gyorsulás, mi semmit sem érzünk meg ebből.
— Hogy lehetséges az, hogy nincs gyorsulás, amikor egy pillanat alatt milliószorosára ugrik a sebességünk?
— Úgy, hogy az átmenet a gyorsulás matematikai megfelelője. Csakhogy a testünk a gyorsulásra reagál, az átmenetre viszont nem.
— Ezt honnan lehet tudni?
— Onnan, hogy a hipertéren át állatokat juttatunk el egyik helyről a másikra. Ezek csupán az ezredmásodperc tört részéig tartózkodnak a hipertérben. Minket a rendes tér és a hipertér közötti átmenet aggaszt, ilyenre pedig még a hipertérben megtett legrövidebb utazás alkalmával is mindkét irányban sor kerül.
— És kísérleteztetek állatokkal?
— Hát persze. Amikor megérkeztek a fogadóállomásra, elmondani ugyan nem tudták, mit éltek át, de ott álltak nyugodtan, és egy szőrük szála sem görbült meg. Látszott rajtuk, hogy semmi bántódásuk nem esett. Vagy tucatnyi mindenféle állattal próbát tettünk. Még majmokat is bevetettünk, és mindegyikük megúszta — kivéve egyetlen esetet.
— Miért, mi történt abban az egy esetben?
— Az állat csúnyán megcsonkítva, döglötten érkezett meg, de ennek egy programozási hiba volt az okozója. És egyáltalán nem az átmenet. És valami ilyesmi velünk is megtörténhet. Nem valószínű, de megtörténhet. Mintha beakadna a cipőd a küszöbbe, megbotlanál, elesnél és kitörnéd a nyakadat. Ilyesmi megesett, ám nem kell attól tartanunk, hogy mindenkor megesik, valahányszor átlépünk egy küszöböt. Rendben?
— Azt hiszem, nincs más választásom — felelte Fisher komoran. — Rendben.
Két órával és huszonhét perccel később a hajó épségben átlépett a hipertérbe anélkül, hogy az utasai közül bárki is észrevett volna valamit, és megtörtént a fény sebességét messze túlszárnyaló első szuperluminális űrrepülés.
Az átmenetre földi standard idő szerint 2237. január 15-én, este 9 óra 20 perckor került sor.
XXXI. A név
66
Csend!
Marlene élvezte a csendet, annál is inkább, mert ha úgy tartja kedve, bármikor megszakíthatja. Lehajolt, fölemelt egy kavicsot és egy sziklához vágta. Az tompa koppanással a földre hullott, aztán megint csend lett.
Nem volt rajta több ruha, mint amit a Rotoron is viselne, tökéletesen szabadnak érezte hát magát.
A Kupolát elhagyva egyenesen a patak felé indult el, ügyet sem vetve rá, hogy megjegyezze magának az utat.
Még ott csengett a fülében anyja eléggé erőtlen könyörgése: „Kérlek, Marlene, ne feledkezz meg az ígéretedről, hogy nem mégy a Kupola látótávolságán túl.” De ő csak kurtán elmosolyodott, és elengedte a füle mellett anyja szavait. Lehet, hogy megfogadja, lehet, hogy nem.
Eszében sincs, hogy korlátozza magát, akármilyen ígéretet tett is kénytelen-kelletlen a békesség kedvéért. Végtére is van nála egy hullámkibocsátó. Bármikor meg lehet állapítani a tartózkodási helyét. Ha vételre kapcsolja, ő maga is figyelemmel kísérheti a Kupola leadójának az irányát.