Ha bajba jutna, elesne, vagy bármilyen baj érné, a segítségére siethetnek.
Ha eltalálná egy meteor — nos, akkor lőttek. Akkor hiába tartanák szemmel a Kupolából, senki sem tehetne semmit.
Még a meteorok nyugtalanító lehetősége sem volt képes megzavarni az Erythro csodálatos békéjét. A Rotoron egy perc nyugalma sincs az embernek a zajtól. Akárhová megy, a levegő szünet nélkül remeg és rázkódik, s a fáradt fülnek nincs menekvése a hanghullámok ostromától. Még ennél is rosszabb lehet a Földön, a nyolcmilliárdnyi emberével, sok billió állatával, égiháborúival és az égi és földi vizek féktelen háborgásával. Egyszer belehallgatott „A Föld zajai” című fölvételbe, ám hamar megtelt vele és fintorogva kikapcsolta.
Itt az Erythrón azonban csodálatos csend honol.
Marlene odaért a patakhoz, a víz lágy, bugyborékoló hangot hallatva csörgedezett tova a lábai előtt. Fölemelt egy csorba kavicsot, bedobta a vízbe, ahol az apró csobbanással elmerült.
Az Erythrón nem volt tilos a hang; csak éppen, mint valami ritka élményt, nagyon szűkmarkúan osztogatták, hogy általa még drágábbá varázsolják az uralkodó csendet.
Talpával dobbantott a patakpart lágy agyagán. Fülét megütötte a tompa huppanás, szeme meglátta talpának elmosódó lenyomatát. Leguggolt, tenyerével kimerített egy kis vizet, és a lába előtt a földre löttyintette. Az átnedvesedett talaj foltokban megsötétedett — bíbor színe kirítt a rózsaszín háttérből. Folytatta a locsolást, majd jobb lábával a sötétebb foltra nehezedett. Cipője az előbbinél mélyebb lenyomatot hagyott a talajon.
A patak medrében heverő sziklatömbökön lépegetve átlábolt a túloldalra. Marlene kezeit lóbálva, nagyokat szippantva a levegőből, erőteljes léptekkel folytatta útját.
Nagyon jól tudta, hogy a levegő oxigéntartalma valamivel alacsonyabb, mint a Rotoron. Ha futásnak eredne, gyorsan elfáradna, de semmi sem ösztökélte, hogy szaladjon. A futással csak gyorsabban felélné a világát.
Mindent alaposan szemügyre akart venni!
Hátranézett, és jól látta a mögötte magasodó Kupolát s külön azt a buborékot, amely a csillagászati műszereket rejtette. Ez bosszúsággal töltötte el. Olyan messze akarta tudni magát tőle, hogy ha körbefordul, akkor csak a látóhatár teljes — ha nem is tökéletes — körvonalát lássa maga körül, amelyet (rajta kívül) sehol semmilyen emberi alkotás nem zavar meg.
(Nem kellene felhívnia a Kupolát? Nem kellene közölnie az anyjával, hogy rövid időre eltűnik a látókörükből? Á, csak vitatkoznának.
Elégedjenek meg a leadójával!
Ebből megállapíthatják, hogy él, jól van és itt kószál. Eltökélte, hogy ha fölhívnák, nem válaszolna. Igazán! Hagyják őt békében!) Szeme kezdett alkalmazkodni a Nemezis és körös-körül a táj rózsaszínéhez. Nem is egyöntetű rózsaszín volt ez, hanem hol sötétebb, hol világosabb árnyalatok váltakozása, a bíbortól a narancson keresztül egyes helyeken csaknem a sárgáig.
Idővel kifinomult látása a színeknek egészen új palettáját fogja érzékelni, amely legalább olyan változatos lesz, mint a Rotoron, csak sokkal megnyugtatóbb.
Mi lesz akkor, ha majd az emberek betelepítik az Erythrót, meghonosítják itt az életet, városokat emelnek? El fogják rontani vajon? Vagy tanulnak majd a Föld példájából és más útra térnek, s a szívük vágya szerinti új világot építenek ezen az érintetlen bolygón?
De kinek a szíve vágya szerint?
Ez a bökkenő. A különböző emberek különböző eszméket dédelgetnek, marakodni fognak egymással, és összebékíthetetlen célokat kergetnek. Nem volna jobb mégis meghagyni az Erythrót olyan üresnek, amilyen most?
Helyes volna ez, amikor az emberek örömüket lelhetnék benne? Marlene egyben biztos volt, hogy ő nem akar elmenni innen. A világ melegséggel töltötte el. Maga sem tudta, miért, de itt inkább otthon érezte magát, mint a Rotoron valaha is.
Talán a Föld atavisztikus emléke munkál benne ködösen? A génjeiben talán ott él a nagy és végtelen világ érzete; olyan vágy, amit egy apró, mesterséges, űrben forgó város képtelen kielégíteni? Hogy lehetséges ez? A Föld, a nagyságát kivéve, minden lehetséges ismérvét tekintve különbözik az Erythrótól.
És ha ő ott őrzi a génjeiben a Földet, akkor miért nincs ez így másokkal is?
Valamilyen magyarázatnak lennie kell. Marlene megrázta a fejét, mintha ki akarná űzni belőle a ködöt, és mint aki a végtelen űr közepében érzi magát, pörgettyűként forogni kezdett, és csak forgott a tengelye körül. Különös, hogy az Erythrót nem érezte pusztának. A Rotoron ott láthatja az ember a zöld és borostyánszín párában fürdő gabonaföldeket és gyümölcsöskerteket, meg az emberkéz alkotta építmények mértani összevisszaságát. Itt az Erythrón azonban csak a hullámzó tájat látni, amelyen — mintha egy óriás kéz szórta volna szét — rendetlenül mindenféle nagyságú szikladarabok hevernek szerteszét, és e méla árnyak között és körül keskeny patakocskák kanyarognak. És életnek semmi nyoma, hacsak nem számítjuk azt a miriádnyi apró, baktériumszerű véglényt, amely a Nemezis vörös fénysugárzását energiaforrásként fölhasználva gondoskodik a levegő oxigén-utánpótlásáról.
És a Nemezis, mint minden vörös törpe, legalább kétszázmilliárd esztendőn keresztül árasztani fogja fukarul kimért energiáját, és gondoskodik róla, hogy az Erythro és rajta a parányi prokarióták mind ez idő alatt ne szűkölködjenek melegben és kényelemben. A Föld Napja már rég meghal, és az ezután születő sok fényes csillag is hasonló sorsra jut, ám a Nemezis még mindig változatlanul ragyogni fog, és az Erythro is változatlanul ott fog keringeni a Megas körül, és a prokarióták is születni fognak és meghalni, de lényegében minden változás nélkül élni fognak rajta.
Nincs joga az embernek, hogy idejöjjön és változást hozzon ebbe a változatlan világba. Ám ha csak ő volna itt egyedül az Erythrón, szüksége volna élelemre — és társaságra.
Időnként vissza-visszatérhetne a Kupolába, hogy ellássa magát, vagy kielégítse társasági igényeit, ám annyi biztos, hogy ideje nagy részét itt kint töltené az Erythróval kettesben.
És ha mások is követik őt? Hogy akadályozhatná meg ezt? És ha mások is jönnek, akármilyen kevesen is, ez nem jelentené-e óhatatlanul a Paradicsom végét? Nem ő maga okozza-e a pusztulását azzal, hogy betette a lábát — ő egyedül! — a Paradicsomba?
— Nem! — kiáltott föl egyszerre hangosan, a kíváncsiságtól űzve, hogy képes-e egymagában rákényszeríteni ezt az idegen légkört, hogy megrezegtesse a hangjával és rábírja, hogy a füléhez szállítsa a hangját.
Meghallotta a saját kiáltását, de a lapos terepen nem volt semmi, ami visszhangot kelthetett volna. A hangja, amint megszületett, nyomban el is enyészett.
Újból körbefordult. A Kupola már csak vékony árnyékként ült a látóhatár szélén. Akár tudomást sem kell vennie róla. De még mindig ott van. Azt akarta, hogy teljesen eltűnjön a szeme elől. Azt akarta, hogy semmi se zavarja az együttlétet az Erythróval.
Hallotta a szél halk susogását, ebből sejtette, hogy megerősödött. A testén még nem érezte az erejét, és a hőmérséklet sem esett vissza, és nem volt kellemetlen.
Akár egy elhaló sóhajtás: Ah-h-h-h-h.
Marlene kíváncsian az égre pillantott. Az időjárás-jelentés tiszta időt ígért a mai napra. Lehetséges volna, hogy az Erythrón hirtelen és váratlan vihar kerekedik? Megerősödhet a szét, és elsöpri a jó érzését? Felhők száguldják be az eget, és eső korbácsolja a testét, mielőtt visszajutna a Kupolába?