Butaság, akár a meteorok. Szokott persze esni az eső az Erythrón, de most csak néhány apró, rózsaszín felhőpamacs tarkállik odafönt. Lustán úsznak a sötét és üres égbolton.
Viharnak nem látszik semmi jele.
— Ah-h-h-h-h — susogta a szél. — A-a-a-a-é-é-é.
A hang megduplázódott, és Marlene a homlokát ráncolta. Mi okozhatja ezt a hangot? Tény, hogy a szél magában nem adhat ilyen hangot. Ahhoz, hogy ilyen fütyölő hangot adjon, valamilyen akadálynak kell lennie az útjában. Ilyesmit azonban sehol sem látott a közelben.
— A-a-a-a-é-é-é-é-é-e-e-e-e.
Íme, ez meg már hármas hang, és a hangsúly a középsőn.
Marlene fürkészőn körülnézett. Nem tudott rájönni, honnan jöhet a hang. Valaminek vibrálnia kell, hogy azt gerjessze, de nem látott, nem érzékelt ilyesmit. Az Erythro minden kétséget kizáróan üresnek és némának tetszik.
— A-a-a-a-é-é-é-e-e-e.
Újból. Tisztább, mint az imént. Mintha a saját fejében hallaná a hangot, és a szíve nagyot dobbant, és egész testében megremegett erre a gondolatra. Érezte, hogy a karja libabőrös lesz.
Semmi baj sincs a fejével! Semmi!
Várt, hogy felhangzik-e még egyszer a hang, s az nem sokat váratott magára. Még hangosabban. Még tisztábban.
Hirtelen tekintélyt parancsoló csengést vélt kihallani belőle, mintha a gyakorlás egyre magabiztosabbá tette volna.
— A gyakorlás? De mit gyakorol?
Aztán önkéntelenül, teljesen akarattalanul a fejébe ötlött a gondolat:
Mintha valaki, aki nem tudja kiejteni a mássalhangzókat, az én nevemet próbálná kimondani.
És mintha csak erre a jelre várt volna, vagy mintha a gondolata újabb energiát szabadított volna föl, vagy megélesítette a képzeletét, tisztán hallotta:
— Mah-h-h-lé-é-é-ne-e-e.
Gépiesen, anélkül hogy tudatában lett volna, mit cselekszik, fölemelte a kezét és befogta a fülét.
Marlene — ismételte meg hangtalan gondolatként.
Aztán hallotta az utánzó hangot:
— Mahr-lé-ne.
Majd könnyedén, szinte természetes könnyedséggeclass="underline"
— Marlene.
A lány összerezzent, mert fölismerte a hangot. Aurinel volt, a Rotorról, akit azóta sem látott, hogy még ott, a Rotoron megmondta neki: a Föld el fog pusztulni. Azóta nem is igen gondolt rá, ám ha mégis, akkor mindig fájdalommal. Miért hallja az ő hangját ott, ahol nincs jelen — vagy miért hall egyáltalán hangot ott, ahol senki sincsen?
— Marlene.
Ekkor föladta. Ez már az erythrói pestis, amelyről olyan biztosan állította, hogy nem fogja őt megérinteni.
Vakon, vaktában futni kezdett a Kupola felé, meg sem bizonyosodva róla, hogy merre van tőle.
Azt sem vette észre, hogy torkaszakadtából sikoltozik.
67
Behozták az épületbe.
Észrevették, hogy hirtelen megiramodik. Két őr E-ruhában és sisakban azonnal eléje sietett, és meghallotta a sikoltását.
A sikoltozás azonban abbamaradt, még mielőtt odaértek volna hozzá. Rohanása is lelassult, majd megállt; mindez még azelőtt, hogy észrevette volna az őrök közeledését. Amikor odaértek hozzá, nyugodtan rájuk nézett, és meglepetésükre azt kérdezte tőlük:
— Mi a baj?
Senki sem válaszolt. Egy segítő kéz nyúlt a lány karjáért, ő azonban ellökte magától.
— Ne nyúljatok hozzám! — kiáltotta. — Bemegyek a Kupolába, ha azt akarjátok, de magam is tudok járni.
És némán követte őket. Tökéletesen ura volt önmagának.
68
Eugenia Insigna, bár ajka száraz és falfehér volt, igyekezett uralkodni magán.
— Mi történt odakint, Marlene?
— Semmi. Az égvilágon semmi — felelte a kislány. Tágra nyílt fekete szeme akár a feneketlen kút.
— No ne mondd! Akkor miért rohantál és sikoltoztál?
— Lehet, hogy egy kis ideig, de igazán csak egy kis ideig.
Akkora csend volt ott, mély, síri csend, hogy egy idő után elfogott a rémület, hogy megsüketültem. Csak a némaság.
Ezért dobogni kezdtem a lábammal és futottam, hogy halljam a hangját, és sikoltottam.
— Hogy halljad a hangját? — ráncolta a homlokát Insigna.
— Igen, anyám.
— Azt akarod, hogy elhiggyem ezt, Marlene? Hiába is fáradsz. Mi ugyanis szintén hallottuk a sikolyt, és ez nem olyan sikoly volt, mintha csak a hangodat próbálnád, hanem az iszonyat sikolya. Valamitől megrémültél.
— Már mondtam. A némaság. Az a gyanú, hogy megsüketültem.
Insigna D’Aubissonhoz fordult.
— Lehet az, doktornő, hogy ha az ember semmit sem hall, egy árva hangot sem, s ha ahhoz szokott, hogy állandóan hangokkal van körülvéve, akkora füle csak azért, hogy az épségét bizonyítsa, azt képzeli, hogy hall valamit?
D’Aubisson mereven elmosolyodott.
— Elég színesen írta körül, de valóban lehetséges, hogy az ingerhiány hallucinációt okozzon.
— Szerintem engem is ez zavart meg. De amikor meghallottam a saját hangomat és a lábdobogásomat, megnyugodtam. Kérdezd csak meg azt a két őrt, aki kijött értem! Amikor odaértek hozzám, teljesen nyugodt voltam, és engedelmesen követtem őket a Kupolába. Kérdezd csak meg őket, Siever bácsi!
— Ők is ugyanezt mondták — bólintott Genarr. — Azonkívül szemtanúi is voltunk az esetnek. Akkor hát minden rendben.
Tegyünk pontot a végére!
— Már hogy tennénk pontot a végére? — tiltakozott Insigna, akinek még mindig falfehér volt az arca az ijedségtől vagy a dühtől — vagy mindkettőtől. — Többet nem fog oda kimenni. A kísérlet be van fejezve.
— Nem, anyám! — kelt ki magából Marlene.
D’Aubisson fölemelte a hangját, hogy elejét vegye az anya és lánya közötti újabb szóváltásnak.
— A kísérlet nincs befejezve, dr. Insigna. Az mellékes, hogy ki fog-e még menni vagy nem. De még vizsgálat tárgyává kell tennünk a történtek következményeit.
— Mit akar ezzel mondani? — hökkent meg Insigna.
— Azt, hogy előfordul, hogy valaki hangokat vél hallani, mert a füle nincs szokva a csendhez, de a képzelt hangoknak bizonyos fokú mentális instabilitás is az okozója lehet.
Insignát mintha fejbe verték volna.
Marlene emelt hangon megkérdezte:
— Az erythrói pestisre gondol?
— Nem biztos, hogy pontosan arra, Marlene — felelte D’Aubisson. — Ez csak egy lehetőség, de bizonyítékunk nincs rá. Ezért még egy agyvizsgálatot kell végeznünk. A saját érdekedben.
— Nem! — tiltakozott Marlene.
— Ne ellenkezz! — erősködött D’Aubisson. — Muszáj. Más választásunk nincs. Meg kell csinálnunk.
Marlene szénfekete szemével tűnődve vizsgálgatta D’Aubissont.
— Maga azt reméli, hogy megkaptam a pestist. Maga azt szeretné, ha megkapnám a pestist.
D’Aubisson megmerevedett és fölcsattant:
— Nevetséges. Hogy merészelsz ilyeneket állítani?
De most már Genarr is D’Aubissonra meredt.
— Ranay — mondta —, már beszéltünk erről a dologról Marlenével kapcsolatban, és ha ő azt állítja, hogy maga a pestist kívánja neki, akkor ezek szerint valahogy elárulta magát. Mármint ha Marlene nem tréfál, és nem a félelem vagy a harag mondatja vele ezt.