— Én nem tréfálok — tiltakozott Marlene. — Hiszen majd kibújt a bőréből a reményteljes izgalomtól.
— Nos, Ranay — firtatta Genarr az előbbinél kissé hidegebb hangon, mit szól ehhez?
— Rájöttem, mire céloz ez a lány — ráncolta a homlokát D’Aubisson. — Már évek óta nem volt alkalmam rá, hogy előrehaladott pestises esetet vizsgáljak. És akkor is, amikor erre alkalmam adódott, vagyis amikor éppen fölépült a Kupola, az akkori kezdetleges állapotok mellett még hiányoztak hozzá a megfelelő műszerek. Szakmailag nagyon is üdvözölnék egy olyan lehetőséget, hogy a modern technika és felszerelés felhasználásával tanulmányozhassak egy pestises esetet abban a reményben, hogy megtalálom az igazi okát, az igazi gyógymódját, az igazi megelőzését. Igen, ez méltán töltheti el az embert izgalommal. Ez a hivatás izgalma, amit ez a fiatal hölgy, aki nem képes olvasni a gondolatokban, és tapasztalata sincsen az efféle dolgokról, egyszerű örömként értelmez. Nem olyan egyszerű a dolog.
— Lehet, hogy nem egyszerű — mondta Marlene —, de rosszindulatú. Ebben nem tévedek.
— Pedig tévedsz. Az agyvizsgálatot el kell és el is fogjuk végezni.
— Nem fogják! — tiltakozott Marlene szinte kiáltva. — Kénytelen lesz erőszakot alkalmazni vagy elkábítani, akkor viszont nem hiteles.
Insigna remegő hangon közbevetette:
— Nem akarom, hogy bármit is rákényszerítsenek.
— Itt teljességgel közömbös, hogy ő mit akar vagy mit nem akar… — kezdte D’Aubisson, ám ekkor kezét a hasához kapta és hátrahőkölt.
— Mi történt? — kérdezte Genarr gépiesen.
Aztán meg sem várva a feleletet, hagyta, hogy Insigna a legközelebbi díványhoz vezesse és lefektesse D’Aubissont, majd Marlenéhez fordult és sürgetőn kérlelni kezdte:
— Marlene, egyezz bele a vizsgálatba!
— Nem akarom. Rám fogja, hogy pestisem van.
— Nem teszi. Ezt én garantálom. Hacsak valóban az nincs.
— Nincs.
— Ebben én is biztos vagyok, és a leleted ezt fogja igazolni.
Bízz bennem, Marlene! Kérlek.
Marlene Genarr-ról D’Aubissonra nézett és vissza.
— És akkor megint kimehetek az Erythróra?
— Hát persze. Amilyen gyakran csak akarsz. Ha nincs semmi bajod — és te, ugye, biztos vagy benne, hogy egészséges vagy?
— Holtbiztos.
— Akkor az agyleleted ezt is fogja tanúsítani.
— Igen, de ő meg fogja tiltani, hogy ismét kimenjek.
— Az anyád?
— Meg a doktornő!
— Nem, nem merik megtenni. És most tessék beleegyezni az agyvizsgálatba.
— Rendben van. Legyen vele boldog.
Ranay D’Aubisson szédelegve föltápászkodott.
69
D’Aubisson Siever Genarr figyelő tekintete előtt gondosan tanulmányozta a számítógépes leletet.
— Különös egy lelet — dünnyögte D’Aubisson.
— Ezzel már eleve tisztában voltunk — mondta Genarr. — A kislány is különös. A lényeg az, hogy van-e változás?
— Semmi — felelte D’Aubisson.
— Csalódottnak látszik.
— Ne kezdje megint, parancsnok. Szakmailag érzek némi csalódást. Szeretném tanulmányozni az állapotát.
— Hogy érzi magát?
— Éppen most mondtam…
— Úgy értem, fizikailag. Furcsa volt tegnap az a rosszulléte.
— Az nem rosszullét volt. Hanem idegfeszültség. Ritkán vádolnak meg, hogy valakinek súlyos betegséget kívánok, és a tetejében ezt a vádat még el is hiszik.
— Mi történt? Emésztési zavar?
— Lehetséges. Hasi fájdalmak mindenesetre. És szédülés.
— Gyakran megesik ez magával, Ranay?
— Nem — felelte az asszony élesen. — Mint ahogy a hivatástudatomat sem szokták gyakran kétségbe vonni.
— Egy lobbanékony kislány. Miért vette úgy a szívére?
— Nem változtatnánk témát? Az agyleleten nem látszik semmilyen változás. Ha korábban normális volt, akkor most is az.
— Ez esetben szakmailag osztja azt a véleményt, hogy folytathatja az Erythro földerítését?
— Minthogy láthatóan semmi elváltozást nem szenvedett, nincs rá semmi okom, hogy megtiltsam neki.
— Kész lenne rá, hogy ennél tovább menjen, és kiküldje őt a bolygóra?
D’Aubisson magatartása egyszerre ellenségessé vált.
— Ugye, tudja, hogy találkoztam Pitt főbiztossal! — Ez nem úgy hangzott, mint egy kérdés.
— Igen, tudok róla — felelte Genarr nyugodtan.
— Megkért rá, hogy szervezzem meg az erythrói pestis tanulmányozását, és erre bőkezű támogatást ígért.
— Én csak helyeselni tudom ezt a kezdeményezést, és szerintem jobb szakembert keresve sem találhattunk volna a munka irányítására.
— Köszönöm. Viszont nem nevezett ki parancsnoknak az ön helyére. Ezért az ön dolga, parancsnok, hogy eldöntse, ki lehet-e engedni Marlene Fishert az Erythróra. Én csak arra fogok szorítkozni, hogy megvizsgáljam az elméjét, ha rendellenesség jelei mutatkoznának nála.
— Nekem az a szándékom, hogy engedélyezni fogom Marlenének, hogy amikor csak akar, szabadon kimehessen az Erythróra. Megkaphatom ehhez az egyetértését?
— Minthogy már kifejtettem azt az orvosi véleményemet, hogy a kislány nem szenved pestisben, ezért távol áll tőlem, hogy akadályt gördítsek az útjába, a döntés joga azonban egyedül önt illeti meg. Ha bármit is írásba kell foglalni, azt önnek kell aláírásával szentesítenie.
— De maga nem próbál akadékoskodni?
— Erre nincs semmi okom.
70
A vacsorát befejezték, és lágy muzsika töltötte meg a szobát. Siever Genarr, aki gondosan kerülgette a témát a nyugtalan Eugenia Insigna előtt, végre rátért a tárgyra:
— A szavak Ranay D’Aubissonéi, a háttérből azonban Janus Pitt diktálja őket.
Insigna ettől még nyugtalanabb lett.
— Valóban azt hiszed?
— Igen, és jobb, ha te is elhiszed. Gondolom, te nálamnál jobban ismered Janust. Elég baj az. Ranay kitűnő orvos, éles elméjű és kiváló ember, de nagyratörő — mint ahogy így vagy úgy, de mindnyájan azok vagyunk —, és ezért könnyen korrumpálható. Valóban úgy akar bevonulni a történelembe, mint aki leszámolt az erythrói pestissel.
— És ennek érdekében kész kockáztatni Marlenét is?
— Nem abban az értelemben, hogy mindenáron meg akarná tenni, de abban az értelemben igen, hogy… hm… ha más kiút nincsen.
— De muszáj, hogy legyen más kiút is. Csak egy szörnyeteg képes rá, hogy Marlenét kísérleti nyúlként veszélynek tegye ki.
— Ő nem úgy látja, és Pitt kiváltképpen nem. Mit számít egy elme, ha meg lehet menteni vele egy világot, és sok millió ember számára lakhatóvá lehet tenni? Lehet, hogy ez a hozzáállás keményszívűségre vall, ám meglehet, a jövő nemzedékek hősként fogják tisztelni Ranayt a keményszívűségéért, hogy hajlandó volt egy elmét — vagy, akár több ezret, ha úgy hozná a szükség — feláldozni a cél érdekében.
— Igen, ha nem az el elméjükről van szó.
— Természetesen. Az emberek az egész történelem során késznek mutatkoztak mások rovására áldozatot hozni. Az biztos, hogy Pitt egy percig sem tétovázna. Vagy nem ez a véleményed?
— De, Pittről el tudom képzelni — jelentette ki Insigna határozottan. — Ha meggondolom, hogy évekig együtt dolgoztam vele.