— Akkor egyetértesz azzal, hogy mindezt nagyon is a moralista szemével nézné. „Minél jobb minél több embernek” — mondaná. Ranay bevallotta, hogy a legutóbbi rotori látogatása alkalmával járt nála, és olyan biztos vagyok benne, mint ahogy itt ülök ezen a széken, hogy ha nem is szó szerint, de értelemszerűen ilyesmit mondott az asszonynak.
— És mit mondana akkor — fakadt ki Insigna keserűen —, ha Marlenét kiteszik a veszélynek, elpusztul — ám a pestis is leküzdhetetlen marad? Mit szólna hozzá, ha a kislányomnak idiótaként kellene leélnie az életét ezután? És mit szólna ehhez D’Aubisson?
— A doktornő boldogtalan lenne. Ebben biztos vagyok.
— Mert nem sikerült megoldania a gyógyítást?
— Persze, de Marlene miatt is szomorúságot érezne — sőt azt is megkockáztatom, hogy bűntudatot. Végtére is el nem szörnyeteg. Ami viszont Pittet illeti…
— Pitt szörnyeteg.
— Ezt talán nem állítanám, de csőlátása van. Csak a Rotor jövőjére vonatkozó elgondolásokat tartja szem előtt. Ha a mi szempontunkból nézve balul üt ki valami, akkor semmi kétség, hogy azt fogja mondani, Marlene megzavarta az ő terveit, és azzal fog napirendre térni fölötte, hogy minden, ami történt, a Rotor javát szolgálja. Még csak meg sem karcolja a lelkiismeretét.
Insigna a fejét csóválta.
— Bárcsak tévednénk, és Pitt meg D’Aubisson ne volna vádolható ilyesmivel!
— Osztom a kívánságodat, csakhogy én megbízom Marlene vesékbe látó képességében. Ő azt mondta, hogy Ranay boldogan fogadta azt a lehetőséget, hogy vizsgálat alá vehet egy pestises beteget. Én elfogadom ebben Marlene ítéletét.
— D’Aubisson azt mondta, hogy az öröme szakmai indíttatású — vetette közbe Insigna. — Ezt hajlandó is vagyok elhinni. Elvégre magam is tudós vagyok.
— Hát persze hogy az vagy — nyílt Genarr arca meghitt mosolyra. — Ki más vállalta volna magára, hogy otthagyja a Naprendszert, és nekivágjon a fényévek ismeretlen messzeségeinek, csak hogy csillagászati ismeretekre tegyen szert, vállalva a kockázatot, hogy esetleg senki sem éli túl a Rotoron ezt a kalandot?
— A kockázatot elhanyagolhatónak éreztem.
— Elhanyagolhatónak ahhoz, hogy kockára tedd az egyéves kislányodat. Otthagyhattad volna az otthon maradó férjednél, és így gondoskodhattál volna a biztonságáról azon az áron, hogy sohasem látod többé. Ehelyett kockára tetted az ő életét is, még csak nem is a Rotor nagyobb üdvéért, hanem a saját becsvágyadat követve.
— Hagyd abba, Siever! — tiltakozott Insigna. — Olyan kegyetlen vagy.
— Csak azt akarom ezzel bizonyítani, hogy kellő leleményességgel mindent lehet két, egymással ellentétes nézőpontból szemlélni.
Igen, D’Aubisson szakmai gyönyörűségnek nevezi, hogy tanulmányozhatja a kórt, Marlene viszont rosszindulatot olvas le a doktornőről, és én ezúttal is hiszek Marlenének.
— Akkor hát — biggyesztette le a száját Insigna — az az érdeke, hogy Marlene minél előbb menjen ki ismét az Erythro felszínére.
— Nekem is az a gyanúm, ám van annyira óvatos, hogy rám bízza a döntést, sőt még azt is elvárja, hogy írásba adjam.
Biztos akar lenni abban, hogy az én és ne az ő fejére szálljon a vád, ha valami balul sülne el. Az észjárása kezd Pittére hasonlítani. A mi Janus barátunk ragályosnak bizonyul.
— Ez esetben, Siever, nem szabad kiengedned Marlenét.
Miért kellene Pitt kezére játszanod?
— Ellenkezőleg, Eugenia. Ez távolról sem olyan egyszerű. Ki kell engednünk.
— Hogyan?
— Más választásunk nincsen, Eugenia. És őt semmi veszély sem fenyegeti. Ugyanis most már én is elhiszem, hogy igazad volt, amikor azt föltételezted, hogy létezik a bolygón valamilyen mindenütt jelenlévő lény, aki valamilyen módon hatalmában tart bennünket. Te mondtad, hogy engem is meg téged, meg az őrt is valamilyen kellemetlen behatás ért, és mindig olyankor, amikor Marlenét bármilyen módon akadályozni próbáltuk. És pontosan ugyanez történt Ranayvel is.
Amikor Ranay rá akarta erőltetni Marlenére az agyvizsgálatot, egyből hétrét görnyedt a kíntól. Amint nekem sikerült rábeszélnem Marlenét, hogy vesse alá magát a vizsgálatnak, Ranay rögtön jobban lett.
— Helyben vagyunk, Siever. Ha egy rosszindulatú élőlény van a bolygón…
— Várj, Eugenia! Azt nem mondtam, hogy rosszindulatú.
Még ha, mint te feltételezed, ez a lény okozta is a pestist, ez azóta megszűnt. Szerinted azért, mert mi megelégedtünk azzal, hogy a Kupolán belül maradunk, ám ha az a lény valóban rosszindulatú lenne, akkor elsöpört volna bennünket, és nem érte volna be ezzel, a megítélésem szerint, civilizált kompromisszummal.
— Nem hinném, hogy okosan járunk el, ha egy vadidegen élőlénynek a cselekedeteiből próbálunk az érzelmeire és a szándékaira következtetni. Csöppet sem biztos, hogy fel tudnánk fogni az észjárását.
— Egyetértek, Eugenia, csakhogy nem árt Marlenének.
Minden, amit tett, arra szolgált, hogy védelmezze Marlenét, megóvja őt a beavatkozástól.
— Ha ez igaz — ellenkezett Insigna —, akkor mitől rémült meg, miért rohant sikoltozva a Kupola felé? Mert egy pillanatig sem hiszem el neki, hogy a némaság idegesítette, és csak azért csapott zajt, hogy a csöndet megtörje.
— Ezt valóban nehéz elhinni. A bökkenő azonban az, hogy a pánik gyorsan elillant. Mire a megmentőjelöltek odaértek hozzá, már teljesen visszazökkent előbbi nyugatmába. Az a gyanúm, hogy az a lény tett valami olyasmit, ami megrémítette Marlenét — feltételezem, hogy ő legalább olyan nehezen igazodik el a mi érzelmeinkben, mint mi az övéiben —, ám látva, hogy mit tett, gyorsan kiköszörülte a csorbát. Ez megmagyarázhatná a történteket, és még egyszer tanúsítaná annak a lénynek a humánus természetét.
Insigna fölvonta a szemöldökét.
— Az a te szörnyű bajod, Siever, hogy hajlamos vagy mindenkiről és mindenről jót feltételezni. Én nem tudom elfogadni a te magyarázatodat.
— Elfogadod vagy nem, rá fogsz jönni, hogy semmiben sem keresztezhetjük Marlene szándékát. Mindent, amit csak akar, meg fog tenni, és a gáncsoskodók ott maradnak hátul kínokban fetrengve vagy eszméletlenül elterülve.
— De hát miféle élőlény ez?
— Fogalmam sincs, Eugenia.
— És ami mindennél jobban rémiszt engem, az az, hogy mit akar tenni Marlenével?
— Fogalmam sincs, Eugenia — rázta meg a fejét Genarr.
És csak bámultak egymásra tanácstalanul.
XXXII. Elveszve az űrben
71
Crile Fisher elgondolkodva bámulta a fényes csillagot.
Kezdetben túl erős volt a fénye ahhoz, hogy rendesen meg tudta volna figyelni. Egy-egy pillantást vetett csak rá, s utána egy ideig még lehunyt szemmel is látta a fényét. Tessa Wendel, akin a fejlemények miatt erőt vett az elkeseredés, lehordta, hogy tönkreteszi az ideghártyáját, ezért elhomályosította a megfigyelőablakot, és ezáltal az elviselhetőség határáig csökkentette a csillag fényességét.
Ezzel a többi csillagot is homályosan pislákoló pontokká fokozta le.
A fényes csillag természetesen a Nap volt.
Ilyen távolból emberi szem még soha nem látta (kivéve a rotoriakat, amikor elhagyták a Naprendszert). Kétszer olyan messze volt tőlük, mint amilyen távol a Plútó kerül tőle, így már nem látszott korongnak, és úgy ragyogott, akár egy csillag. Ám még mindig százszor olyan erős volt a fénye, mint a teliholdnak a Földről nézve, és ez a százszoros fényerő egyetlen vakító pontban összpontosult. Nem csoda, hogy homályos üveg nélkül lehetetlen volt egyenesen, hunyorgás nélkül belenézni.