Ez a csillag mindent más megvilágításba helyezett. A Napon rendesen nincs semmi csodálnivaló. Túl fényes ahhoz, hogy bele lehessen bámulni, versenytárs nélkül uralja az eget.
Fényének az a kisebbik része is, amely a légkörön szétszóródva az ég kékségét adja, elegendő ahhoz, hogy teljesen kioltsa a többi csillag fényét, de még ott is, ahol a csillagokat nem oltja ki (mint például a Holdon), oly mértékben túlragyogja őket, hogy összehasonlításra gondolni sem lehet.
Ebből a messzeségből viszont a Nap már annyira elhalványul, hogy mód nyílik az összehasonlításra. Wendel szerint erről a helyről a Nap százhatvanezerszer olyan fényes, mint a Sirius, amely a második legfényesebb objektum az égen.
És legalább húszmilliószorosan meghaladja a fényessége a szabad szemmel még éppen látható csillagét.
Ebben az összehasonlításban sokkal csodásabbnak tűnik a Nap, mint amikor versenytárs nélkül uralkodik a Föld egén.
Azonkívül, hogy az eget lesse, Fishernek nem sok tennivalója akadt, ugyanis a Superluminal csupán sodródott az űrben. Már két napja, hogy így sodródik, vagyis csupán rakétasebességgel szántja az űrt.
Ezzel a sebességgel harmincötezer év alatt érnének el a Szomszéd Csillaghoz — feltéve, hogy helyes irányba tartanak.
Csakhogy éppenséggel nem ez volt a helyzet.
Ez volt az a körülmény, amely két nappal korábban az elkeseredés sápadt szobrává tette Wendelt.
Addig problémátlan volt az útjuk. Amikor elérkezett a hipertérbe való átlépés ideje, Fisher megfeszített idegekkel várta a testébe hasító fájdalmat, a hirtelen rátörő sötétséget.
De semmi ilyen nem következett be. Minden túlságosan gyorsan zajlott le ahhoz, hogy bármit is érzékelhettek volna.
Egy és ugyanazon szempillantás alatt léptek be a hipertérbe és hagyták el azt. A csillagok egyszerűen új alakzatba rendeződtek, anélkül hogy érzékeikkel fölfogták volna azt a pillanatot, amelyben ez lezajlott.
Ez kétszeresen is megkönnyebbülés volt számára. Nemcsak azért, mert még életben volt, hanem mert arra is rájött, hogy ha balul üt ki a dolog, és meg kell halnia, akkor a halál olyan időtlenül rövid szempillantás alatt jönne el érte, hogy bizonyára észre sem venné. Mintha már eleve halott lenne.
A megkönnyebbülés olyan eleven erővel árasztotta el, hogy szinte észre sem vette, hogy Tessa nyugtalanul felhördül és zavart felkiáltással kirohan a gépterembe.
Kisvártatva ziláltan jött vissza — nem a haja kuszálódott össze, hanem belsőleg volt zilált. Szeme vadul tágra meredt, és úgy bámult Fisherre, mintha nem ismerné meg őt.
— Az alakzatoknak nem lett volna szabad megváltozniuk.
— Igazán?
— Ahhoz nem tettünk meg elég nagy utat. Legalábbis nem kellett volna megtennünk. Mindössze egy egész egyharmad millifényévet. Ez nem elég ahhoz, hogy szabad szemmel is érzékelhetően megváltozzanak a csillagképek.
De azért — szívta be mélyen és akadozva a levegőt — nem olyan rossz, mint először gondoltam. Azt hittem, hogy alaposan elragadtak a lovak, és több ezer fényévnyire elkeveredtünk.
— Megtörténhetett volna ilyesmi, Tessa?
— Persze hogy megtörténhetett volna. Ha nem tartjuk szorosan a kezünkben a gyeplőt a hipertérben, ezer fényév annyi, mint egy.
— Ez esetben mibe kerül, ha…
Wendel azonban nem várta meg a mondat végét.
— Nem, nem térhetünk csak úgy vissza. Ha ennyire gyatrán állunk a kormányzással, akkor csak vaktában cikáznánk ide-oda, és a végén ki tudja, hol kötnénk ki, sohasem találnánk meg hazafelé az utat.
Fisher homloka felhőbe borult. Kezdett elszivárogni belőle annak az öröme, hogy ép bőrrel megjárja a hiperteret.
— De hát a kísérleti tárgyakat sikerült mind épségben visszahoznod.
— Csakhogy azok távolról sem voltak ilyen nagy tömegűek, és sokkal rövidebb utat tettek meg. De mint említettem, nem olyan sötét a helyzet. Kiderült, hogy a helyes távolságot tettük meg. A csillagok a helyes alakzatokat mutatják.
— De hiszen megváltoztak. Magam is láttam.
— Csak azért, mert a tájolásunk más. A hajó hossztengelye több mint huszonnyolc fokkal elhajolt. Röviden: valami oknál fogva az egyenes helyett görbe pályát írtunk le. Az ablakon túl a csillagok lassú, folyamatos mozgásba kezdtek.
— Visszafordulunk a Szomszéd Csillag felé — magyarázta Wendel —, hogy lelkileg megnyugtassuk magunkat, hogy a helyes irányt követjük, ám ki kell derítenünk, hogy miért írtuk le azt a kanyart.
A fényes csillag, az útjelző csillag, a vakító fényesség csillaga belépett az ablak látószögébe, és lassan végigvonult rajta. Fisher hunyorogva követte a tekintetével.
— Ez a Nap — válaszolta Wendel, Fisher meghökkent, néma kérdésére.
— Van valami ésszerű magyarázat rá — firtatta Fisher —, hogy miért tért le a hajó az egyenes útról? Ha a Rotor is így járt, akkor csak a jó ég tudja, hol köthettek ki?
— Vagy hogy mi hol fogunk kikötni. Minthogy semmiféle ésszerű magyarázattal nem tudok szolgálni. — Gondterhelt tekintetet vetett a férfira. — Ha a feltételezéseink helyesek voltak, akkor csak helyet, de nem irányt kellett volna változtatnunk. Egyenes vonalon, egy euklideszi egyenes mentén kellett volna előrejutnunk, a tér-idő relativisztikus görbülete ellenére, ugyanis mi nem tartózkodtunk a tér-időben. Elképzelhető, hogy a számítógép programozásában követtünk el hibát, vagy eleve helytelen feltételezésekből indultunk ki. Remélem, az előbbiről van szó. Azt könnyen helyre lehet hozni.
Eltelt öt óra. Wendel a szemét dörzsölgetve lépett be.
Fisher aggályos tekintettel nézett föl rá. Előbb egy filmet nézett, de hamar elunta. Aztán a csillagokat bámulta, hagyta, hogy a csillagképek álomba hipnotizálják.
— Nos, Tessa? — kérdezte.
— A programban semmi hiba, Crile.
— Akkor hát a feltételezések voltak helytelenek?
— Úgy van, de melyek? Végtelen számú feltételezésből indulhatunk el. Melyek a helyesek? Nem tehetjük mérlegre egyiket a másik után. Így soha sem jutnánk a végére, és reménytelenül eltévednénk.
Súlyos hallgatás nehezedett rájuk, aztán Wendel így folytatta:
— Ha a programozásban volna a hiba, akkor ostoba tévedésről lenne szó. Szépen kijavítanánk, anélkül hogy bármit is tanulnánk belőle, ám biztonságban érezhetnénk magunkat. Most viszont, hogy vissza kell mennünk az alapokhoz, megvan a lehetőségünk, hogy valamilyen fontos fölfedezésre jussunk, de ha kudarcot vallunk, akkor lehet, hogy sohasem találjuk meg a visszautat.
Megragadta Fisher kezét.
— Érted, miről van szó, Crile? Valahol hibáztunk, és ha nem jövünk rá, hogy hol, akkor csak a legvalószínűtlenebb véletlen segíthet hozzá, hogy hazataláljunk. Akárhogy próbálkozunk is, lehet, hogy egyre jobban belegabalyodunk az útvesztőbe, és fokozatosan rosszabb és rosszabb helyen kötünk ki. A végén ott vár bennünket a halál, amikor csődöt mond a recirkuláló berendezésünk, vagy elfogy az üzemanyagunk, esetleg a teljes kétségbeesés elszívja az összes életerőnket. És mindezt én tettem veled. Az igazi tragédia azonban az lesz, hogy véget ér egy álom. Ha nem térünk vissza, akkor sohasem fogják megtudni, hogy sikerült-e egyáltalán a hajó. Arra a következtetésre juthatnak, hogy az átmenet végzetesnek bizonyult, és talán sohasem fognak ismét próbálkozni.