— Csakhogy kénytelenek lesznek, ha el akarnak menekülni a Földről.
— Hátha föladják, hátha megadóan megvárják a Szomszéd Csillag elvonulását és a lassú halált.
Fölemelte a fejét, szeme szaporán pislogott, arcára rettentő fáradtság ült ki.
— És ez a te álmaid végét is jelentené, Crile.
Crile összeszorította az ajkát, de nem szólt semmit. Wendel szinte meghunyászkodó hangon folytatta:
— De már sok éve, hogy itt vagyok neked én, Crile. Ha a kislányod — az álmod — nincs többé, pótolhatom-e őt én?
— Én is megkérdezhetném: ha a szuperluminális repülésnek vége, elég vagyok-e én kárpótlásul?
Egyikük számára sem volt könnyű a felelet, de aztán Wendel elszánta magát: — Te voltál a második legjobb, Crile, de jó második voltál. Köszönöm.
Fisher közelebb húzódott hozzá.
— Énhelyettem is szólsz, Tessa. Kezdetben magam sem mertem volna elhinni. Ha nem lett volna lányom, te lettél volna az egyetlen. Már-már azt remélem…
— Ne remélj ilyet. Nekem a második legjobb is elég.
Megfogták egymás kezét. És szótlanul bámulták a csillagokat. Amíg Merry Blankowitz be nem dugta az orrát az ajtón.
— Wendel kapitány, Wunak van egy elgondolása. Azt mondja, hogy kezdettől fogva ott forgatja magában, de nem akarta elmondani.
Wendel fölpattant.
— És miért nem akarta elmondani?
— Azt mondja, hogy egyszer megemlítette önnek ezt a lehetőséget, de ön azzal intette le, hogy ostobaság.
— Valóban? És honnan veszi azt a meggyőződését, hogy én sohasem tévedek? Hadd hallom, mi az, és ha jó ötletnek bizonyul, akkor kitöröm a nyakát, hogy miért nem előbb fogadtatta el velem.
És ezzel elrohant.
72
Fisher számára az elkövetkező másfél nap feszült várakozással telt el. Mint rendesen, most is együtt étkeztek, de hallgatagon. Fisher azt sem tudta, hogy aludt-e közülük valaki egyáltalán. Neki is csak rövid időközökre jött álom a szemére, és ébredéskor csak a megújuló kétségbeesés fogadta.
Meddig folytatódhat még ez? — tette föl a kérdést magának a második napon, miközben gyönyörködött abban az elérhetetlen fényes pontban az égen, amely nem is olyan rég még ott melengette őt, és fényével bevilágította az útját a Földön.
Előbb vagy utóbb vége szakad az életüknek. A modern űrtechnikának köszönhetően inkább utóbb, mint előbb. A recirkuláció remekül működik. Még az élelmük is jó darabig kitart, ha hajlandók lesznek megelégedni azzal az ízetlen algasűrítménnyel, amelyre a végén ráfanyalodnak.
A mikrofúziós motorok is sokáig el fogják még látni őket energiával. Ám biztos, hogy senki sem lesz hajlandó addig meghosszabbítani az életét, ameddig a hajó ezt lehetségessé tenné.
A lassú, elhúzódó, reménytelen, magányos halál bizonyosságában kétségkívül az állítható anyagcsere-megszakító lenne az ésszerű kiút.
A Földön ez az öngyilkosság kedvelt módja; miért ne volna az a hajón is? Ha akarod, úgy állítod be a készüléket, hogy hagysz magadnak egy teljes nap normális életet, s azt tudva, hogy ez az utolsó napod, a lehető legvidámabban próbálod leélni. A nap vége felé elfog a természetes álmosság. Ásítozva lassan elengeded az ébrenlét gyeplőjét, és átsétálsz a pihentető álmok békés birodalmába. Az álmod egyre mélyebb lesz, az álomképek lassan elenyésznek, és többé nem ébredsz föl. Ennél kegyesebb halált még sohasem találtak ki.
Ám ekkor, valamivel a hajóidő szerinti 17 óra előtt, a második napon azt követően, hogy az átmenet egyenes pálya helyett görbült pályán zajlott le, Tessa berobbant a szobába.
Szeme vad tűzben égett, és zihálva kapkodta a levegőt.
Fekete haja, amelyet az elmúlt esztendő alaposan behintett szürkével, most zilált volt.
Fisher megrökönyödve talpra ugrott.
— Rossz?
— Nem, jó! — felelte az asszony, és levetette magát egy fotelba.
Fisher nem volt biztos benne, hogy jól hallotta-e, nem volt biztos benne, hogy nem űz-e tréfát vele. Ezért csak nézte az asszonyt, és figyelte, ahogy az szemlátomást igyekszik összeszedni magát.
— Jó — ismételte meg. — Nagyon jó! Kitűnő! Crile, úgy nézz rám, hogy egy idiótára nézel! Nem hiszem, hogy valaha is magamhoz térek ebből.
— De hát mi történt?
— Chao Li Wu megtalálta a választ. Már jó ideje a kezében tartotta. Elmondta nekem. Emlékszem is rá, amikor elmondta, hónapokkal ezelőtt. De én csak legyintettem. Igazából meg sem hallgattam.
— Megállt, hogy lélegzetet vegyen.
Izgatottsága teljesen kizökkentette természetes beszédritmusából.
— Az volt a baj — folytatta —, hogy én úgy könyveltem el magam, mint a világ szuperluminális szaktekintélyét, és meg voltam győződve róla, nincs, aki olyasmit mondhatna nekem, amit én ne tudnék, vagy ami nekem ne jutott volna az eszembe. És ha valaki mégis elő mer állni valamilyen különös ötlettel, akkor az csakis helytelen vagy egyenesen ostoba dolog lehetett. Érted, ugye?
— Találkoztam már ilyen emberekkel — felelte Fisher komoran.
— Bizonyos feltételek között mindenkivel elszaladhat a ló.
Gyanítom, hogy különösen így van ez az öregedő tudósokkal.
Ezért van, hogy a tudományok merész ifjú forradalmárai néhány évtized elmúltával totyakos vén kövületekké válnak.
Képzeletük megkeményedik az elmeszesedett önimádattól, és ez a végüket jelenti… De erről elég ennyi. Több mint egy egész napunk ráment arra, hogy igazán megbirkózzunk vele, helyesbítsük az egyenleteket, átprogramozzuk a számítógépet, és beállítsuk a megfelelő szimulációkat, hogy kikecmeregjünk a zsákutcákból és utolérjük önmagunkat. Egy hét is kellett volna erre, de mi hajszoltuk egymást, akár a megszállottak.
Wendel megtorpant, hogy visszanyerje lélegzetét. Fisher bátorítóan bólogatott, hogy folytassa, és megszorította a kezét.
— Elég bonyolult — folytatta Wendel. — Megpróbálom kifejteni. Lássuk csak. A tér egyik pontjáról kell eljutnunk a hipertéren át a másik pontjára, méghozzá nulla idő alatt. A kettő között azonban egy utat kell megtennünk, amely minden egyes esetben más és más, a kiindulóponttól és a megérkezési ponttól függően. Ezt az utat mi nem látjuk, semmi tapasztalatunk sincs róla, tulajdonképpen tér-idő értelemben nem megyünk végig rajta. Ez az út csak egy eléggé fölfoghatatlan módon létezik. Úgy is nevezzük, hogy virtuális út. Ennek fogalmát én dolgoztam ki.
— Ha nem lehet megfigyelni, ha nem lehet tapasztalatot szerezni róla, akkor honnan tudhatjuk, hogy létezik?
— Onnan, hogy a hipertérben való mozgás leírására használt egyenleteinkkel ki lehet számítani. Ezek az egyenletek megadják az utat.
— Honnan tudjuk, hogy ezek az egyenletek a valóságban létező valamit írnak le? Hátha csak matematika az egész.
— Meglehet. Én is azt hittem, hogy csak az. Nem vettem tudomást róla. Wu volt az, aki úgy egy évvel ezelőtt fölvetette, hogy mégiscsak számolnunk kellene vele, én azonban ostoba módon letorkoltam. Azt mondtam, hogy egy virtuális út csupán virtuálisan létezhet. Nem lehet megmérni, kívül esik a tudomány birodalmán. Ez nagyfokú rövidlátásról tanúskodik a részemről. Szeretném a fejem a falba verni, valahányszor eszembe jut.
— Rendben van. Tegyük föl, hogy a virtuális út valamilyen módon létezik. Akkor mi van?