— Az van, hogy ha a virtuális út egy nagyobb test közelében halad el, akkor a hajóra hatni fognak a gravitációs erők. Ez volt az első lélegzetelállítóan igaz és hasznos új feltételezés, hogy tudniillik a gravitáció a virtuális út mentén is kifejtheti hatását. — Wendel dühösen megrázta az öklét. — Ezt valahogy én magam is beláttam, de úgy érveltem, hogy mivel a hajó a fénysebesség sokszorosával mozog, a gravitációnak nem lesz elég ideje rá, hogy mérhető módon kifejtse hatását. Ezért azt föltételeztem, hogy a hajó egy euklideszi egyenes mentén fog haladni.
— Csakhogy nem ez történt.
— A tények ezt tanúsítják. És ennek Wu adta meg a magyarázatát. Képzeljük el, hogy a fény sebessége a nulla pont. Ekkor minden, a fény sebességénél kisebb sebességnek negatív, az azt meghaladó sebességeknek pozitív lesz a nagyságrendje. Ezért abban a megszokott univerzumban, amelyben élünk, e matematikai konvenció szerint, de ténylegesen is, minden sebességnek negatívnak kell lennie.
No már most, a világmindenségben a szimmetria alapelve érvényesül. Ha egy olyan alapvető valami, mint a mozgási sebesség, mindig negatív, akkor valami másnak, ami ugyancsak ilyen alapvető, mindig pozitívnak kell lennie, és Wu föltételezése szerint ez a másik dolog a gravitáció. A közönséges világegyetemben ez mindig vonzásban nyilvánul meg. Minden tömeggel bíró test vonzást gyakorol minden más, tömeggel bíró testre. Ellenben ha valami szuperluminális sebességgel — vagyis a fénynél gyorsabban — mozog, akkor a sebesség pozitív, és az a másik valami, ami pozitív volt, most negatívvá válik. Más szóvaclass="underline" szuperluminális sebességnél a gravitáció mindig taszítóerőként nyilvánul meg. Minden tömeggel bíró test taszít minden más, tömeggel bíró testet.
Wu már régen fölhívta erre a figyelmemet, de én bezártam a fülemet. A szavai leperegetek rólam.
— De hát mi a különbség, Tessa? Ha rettentő nagy szuperluminális sebességgel száguldunk, és a gravitációs vonzásnak nincs elég ideje rá, hogy kifejtse hatását, akkor ennek érvényesnek kell lennie a gravitációs taszításra is.
— Ah, de ez éppenséggel nem így van, Crile. Ez a gyönyörű a dologban. Hogy ez is megfordul. A negatív sebességek közönséges világmindenségében minél nagyobb a vonzást gyakorló testhez viszonyított sebesség, annál kisebb vonzóerő hat a mozgás irányára. Ezzel szemben a pozitív sebességek világegyetemében, a hipertérben, minél sebesebben mozog valami a taszító testhez képest, annál nagyobb taszítóerő hat a mozgás irányára. Ez teljességgel értelmetlennek tűnik számunkra, akik megszoktuk a közönséges világmindenségben uralkodó állapotot; ám ha kénytelenek vagyunk a plusz jelet mínuszra változtatni és megfordítva, akkor minden szépen a helyére zökken.
— Matematikailag. De mennyire bízhatunk meg az egyenletekben?
— A számításokat összevetjük a tényekkel. A gravitációs vonzás az összes erők közül a leggyengébb, és ugyanez vonatkozik a virtuális utak mentén föllépő gravitációs taszításra is. A hajó belsejében és mibennünk magunkban is minden részecske taszítja a többit, amíg a hipertérben tartózkodunk, ez a taszítóerő azonban tehetetlen a többi összetartó erővel szemben, amelyek nem változtatták meg előjelüket. Viszont a Négyes Állomástól idáig megtett virtuális utunk közel vitt bennünket a Jupiterhez. Hipertérbeli utunk mentén ugyanolyan erővel hatott ránk a taszítása, mint amilyennel a vonzása hatna a nem virtuális űrbéli utunkon.
Kiszámítottuk, hogy a Jupiternek ez a gravitációs taszítása mennyire módosítaná a hipertérben megtett utunkat, és az út elhajlása pontosan megegyezik a valóságban megfigyelt görbületével. Egyszóval Wunak az én egyenleteimben elvégzett módosításai nemcsak egyszerűbbekké, hanem működőkké is teszi azokat.
— No és kitörted Wu nyakát, ahogy ígérted? — kérdezte Fisher.
— Nem én — nevette el magát Wendel, visszaemlékezve a fenyegetőzésére. — Sőt ami azt illeti, megcsókoltam.
— Nem teszek szemrehányást.
— Persze, Crile, most még az eddiginél is fontosabb, hogy épségben hazatérjünk. Be kell számolnunk a szuperluminális repülésnek erről az újabb előrelépéséről, és Wunak is meg kell adni a kellő elismerést. Jó, belátom, hogy az én eredményeimre épített, de olyasmit tett, ami nekem talán sohasem jutott volna eszembe.
Nézd csak meg a következményeket!
— Látom őket — jelentette ki Fisher.
— Dehogy látod — intette le Wendel élesen. — Figyelj csak ide! A Rotornak semmi baja nem volt a gravitációval, mert éppen csak súrolta a fénysebességet — hol egy kicsit alatta, hol egy kicsit fölötte siklott —, ezért a gravitációs hatások, akár pozitív, akár negatív, akár vonzás, akár taszítás formájában, egyaránt mérhetetlenül kis mértékben befolyásolták az útját. Csak a mi, a fény sebességét többszörösen meghaladó igazi szuperluminális repülésünk veti fel halaszthatatlan szükségszerűséggel a gravitációs taszítás számbavételét. Az én egyenleteim semmit sem érnek. Arra jók, hogy elviszik a hajót a hipertérbe, csak épp nem oda, ahová kell. De ez még nem minden. Én mindig azt tartottam, hogy a hipertérből való kijutás — vagyis az átmenet második fele — bizonyos elkerülhetetlen veszélyt hordoz magában. Mi van akkor, ha egy ott lévő testbe ütközünk bele? Egy fantasztikus erejű robbanás a másodperc billiomod részének a billiomod része alatt elpusztítaná a hajót és mindent, ami benne van.
Természetesen nem fogunk kikötni egy csillag belsejében, mert tudjuk, hol vannak a csillagok, és el tudjuk kerülni őket.
Idővel azt is tudni fogjuk, hogy hol helyezkednek el a csillagok bolygói, és azokat is el tudjuk kerülni. Csakhogy minden csillag szomszédsága hemzseg a kisbolygók tízezreitől és az üstökösök tízmilliárdjaitól. Elég egy ilyennel találkozni, és végünk.
Egészen a mai napig azt gondoltam, hogy ebből a helyzetből csakis a véletlen törvényeiben kereshetünk menedéket. Az űr olyan hatalmas, hogy rendkívül kicsi a valószínűsége annak, hogy egy atomnál nagyobb testtel vagy netán egy porszemmel összeütközünk. Ám a hipertérben végrehajtott utalások számának emelkedésével minden pillanatban ott leselkedik ránk az anyaggal való ütközés katasztrófájának a veszélye.
De most már tudjuk, hogy ennek az eshetősége egyenlő a nullával. A hajónk és minden nagyobb test taszítja egymást, és ezért kitér egymás útjából. Nem fenyeget az a veszély, hogy valamilyen végzetes tárgynak nekiütközünk. Ezek gépiesen mind szépen kitérnek az utunkból.
— És mi nem térünk ki az utunkból? — vakarta meg a fejét Fisher. — Nem kell emiatt nem várt hatással számolnunk a mi útirányunkat illetően?
— De, csakhogy az apró tárgyak, amilyenekkel valószínűleg találkozunk, csak nagyon korlátozott mértékben befolyásolják az utunkat, amit könnyen korrigálhatunk — ez nem is olyan nagy ár a biztonságunkért.
Wendel mélyet sóhajtott és kéjesen nyújtózkodott.
— Nagyszerűen érzem magam. Micsoda szenzáció lesz mindez, amikor visszatérünk a Földre.
— Tudod, Tessa — kuncogott Fisher —, mielőtt visszajöttél, én már élénken elképzeltem magamban, ahogy végleg eltévedünk: ahogy a hajónk öt holttesttel a fedélzetén, az idők végezetéig ott sodródik az űrben; ahogy majd rábukkannak egyszer valamilyen intelligens lények, és meggyászolják az egykori űrtragédiát…
— Nos, kedvesem, biztosra veheted, hogy ez már nem fog bekövetkezni — mosolyodott el Wendel, és átölelték egymást.