XXXIII. Az elme
73
Eugenia Insigna gyászos képet vágott.
— Igazán úgy döntöttél, Marlene, hogy ismét kimégy?
— Anyám — győzködte Marlene türelmes szemrehányással az anyját —, úgy mondod ezt, mintha hosszas tétovázás után csak öt perccel ezelőtt jutottam volna erre az elhatározásra.
Pedig már nagyon régen eldöntöttem magamban, hogy az én helyem odakint van az Erythrón. A döntésemet azóta sem változtattam meg, és eszem ágában sincs megváltoztatni.
— Tudom, hogy a meggyőződésed szerint semmi sem fenyeget, és azt is elismerem, hogy eddig még nem esett semmi bajod, de…
— Én biztonságban érzem magam az Erythrón — vágott az anyja szavába Marlene. — Engem valósággal vonz magához ez a bolygó. Siever bácsi megérti ezt.
Eugenia olyan pillantást vetett a lányára, mintha még egyszer tiltakozni akarna, ám ehelyett csak a fejét csóválta.
Látta, hogy Marlene szilárdan köti magát az elhatározásához, és nincs az az erő, ami kimozdíthatná.
74
Ma melegebb van az Erythrón — gondolta Marlene —, épp annyira, hogy jólessék a szellő. A szürkés felhők valamivel gyorsabban vonulnak az égen, és mintha vastagabbak is volnának.
Holnapra esőt ígértek, és Marlene elgondolta, hogy jó lenne kint maradni az esőben és figyelni, mi történik. Bizonyára csobogni fog a kis patakban, benedvesíti a köveket, és sáros tocsogóvá változtatja a talajt.
Fölkapaszkodott a patak partján egy lapos kőre. Kezével letörölgette, és elővigyázatosan leült rá, figyelte a kövek között csörgedező vízfolyást, és arra gondolt, hogy az esőben úgy érezné magát, mint a zuhany alatt.
A vízsugarak az égből ömlenének alá, úgy, hogy nem lehetne kilépni alóluk. Eszébe villant, hogy vajon nem okozna-e nehézséget a lélegzetvétel.
Á, ez lehetetlenség. Hiszen a Földön folyton esik — vagy legalábbis elég gyakran —, és nem hallott róla, hogy bárki megfulladt volna az esőben. Nem, ez olyan lenne, mint egy tusfürdő. A zuhany alatt pedig nyugodtan lélegzik az ember.
Viszont az eső nem lenne forró, pedig ő szereti a forró zuhanyt. A gondolatai álmosan vánszorogtak a fejében. Milyen csendes itt kint, milyen békés, milyen pihentető, senki sem látja őt, senki sem figyeli, senki sincs, akiben olvasnia kellene.
Milyen nagyszerű, hogy senkiben sem kell olvasnia.
Hány fokos lenne vajon? Mármint az eső. Miért nem lehet olyan kellemesen meleg, mint maga a Nemezis? Persze vizes lenne, és mindig fázik az ember, ha csuromvizesen kijön a zuhany alól. És az eső a ruháját is átáztatná. Ez az egyetlen bökkenő.
De hát butaság lenne bármit is viselni az esőben. A zuhany alá sem öltözik fel az ember. Ha esik, akkor le kell vetni a ruhát. Ez volna az egyetlen ésszerű teendő.
Csakhogy: hová teszi az ember a ruháit? Ha zuhanyt vesz, akkor beteszi a tisztítóba. Itt az Erythrón viszont esetleg bedugja egy kő alá, vagy épít egy kis házikót, amelyben esős napokon elhelyezheti a ruháit. No meg aztán minek ruhát viselni, ha esik?
Vagy ha süt a nap?
Persze más dolog, ha hideg van. De meleg napokon…
De miért hordanak egyáltalán ruhát az emberek a Rotoron, ahol mindig meleg van és tisztaság? Elvégre senki sem visel ruhát az uszodákban — erről eszébe jutott Marlenének, hogy a sovány és jó alakú emberek az elsők, akik megszabadulnak a ruháiktól, és ők az utolsók, akik visszaöltőznek beléjük.
Ám az olyanoknak, mint Marlene, eszükbe sem jut levetkőzni a nyilvánosság előtt. Talán azért viselnek ruhát az emberek. Hogy elrejtsék a testüket.
Miért nincs az elmének olyan alakja, amellyel el lehetne dicsekedni? Már hogy ne lenne — csakhogy az emberek ezt nem nagyon szeretik. Az emberek szívesen gyönyörködnek a formás testekben, ezzel szemben fölhúzzák az orrukat, ha formás elmével találkoznak. Miért van ez?
De itt, az Erythrón, ahol nincs senki, bármikor megszabadulhat a ruháitól, ha elég meleg van, és szabadon járhat-kelhet. Itt nincs senki, aki ujjal mutogatna rá és kinevetné.
Ami azt illeti, itt azt csinálhat, amit akar, mivel itt van neki ez az egész kellemes világ, ez a néptelen világ, ez az egyedül csak őt körülvevő világ, amely úgy zárja magába,, akár egy nagy, puha takaró — na és a csend.
Érezte, hogy lassan leragad a szeme. Magában suttogta szavakat: Csak a csend. Csak a csend.
Ám ekkor hirtelen felegyenesedett. Csak a csend?
De hiszen ő azért jött ide, hogy ismét hallja azt a hangot.
És ezúttal nem fog sikoltani. Nem fog megijedni. De hol van az a hang?
Mintha csak az ő hívására, mintha csak az ő füttyentésére szólalt volna meg: — Marlene!
A lány szíve megdobbant.
De szilárdan tartotta magát. Nem szabad, hogy bármi jelét adja a félelemnek, a zavarnak. Körbenézett, és nagy-nagy nyugalommal megkérdezte:
— Kérlek, hol vagy?
— Nem szüksé-szükséges a levegőt reze-rezegtetni — beszélni.
A hang Aurinelé volt, ám egyáltalán nem úgy beszélt, ahogy ő szokott. Úgy hangzott, mintha nehezére esne a beszéd, ám egyre jobban belejött.
— Jobban fog menni — mondta a hang.
Marlene nem szólt semmit. Hallgatott most is. Csak magában gondolta:
— Nem kell beszélnem.
Csak gondolkodnom kell.
— Csak a mintán kell igazítanod. Jól csinálod.
— De én hallom a hangodat.
— Én csak a mintádhoz igazodom. Ez olyan, mintha beszélni hallanál.
Marlene óvatosan megnyalta az ajkát. Nem szabad megijednie, nem szabad, hogy föladja a nyugalmát.
— Nem kell félned senki-semmitől sem — mondta a hang, amely nem volt egészen Aurinel hangja.
— Te, ugye, mindent meghallasz? — gondolta Marlene.
— Zavar téged?
— Igen, zavar.
— Miért?
— Nem akarom, hogy mindenről tudj. Némelyik gondolatot magamnak akarom megtartani. (Igyekezett nem gondolni arra, hogy pontosan ezt mondhatnák neki is azok, akik szeretnék maguknak megtartani az érzéseiket, ugyanis tisztában volt vele, hogy a gondolata nyomban felszínre szökne, mihelyt erőfeszítést tenne rá, hogy magába fojtsa.) — De a te mintád más, mint a többieké.
— Milyen mintám?
— Az elméd mintázata. Másoké — kusza, göcsörtös. A tiéd — gyönyörű.
Marlene ismét megnyalta az ajkát és elmosolyodott. Ha érzékelik az elméjét, akkor gyönyörűnek találják. Diadalérzés ragadta el, és megvetően gondolt azokra a fruskákra, akiknek — csak külsejük van.
— Ez a gondolat csak rád tartozik? — kérdezte a hang.
Marlene majdnem fennhangon válaszolta:
— Igen, csak rám.
— Érzékelni tudom a különbséget. A privát gondolataidra nem fogok odafigyelni.
— Sok mintát láttál már? — érdeklődött Marlene dicséretre szomjasan.
— Elég sokat, amióta ti, em-ber-lények idejöttetek.
Látszik, hogy nem biztos a névben, gondolta Marlene. A hang nem vett tudomást gondolatáról, s ez meglepte. Ha most meggondolja, meglepődése csak magának szóló érzés volt, ha nem volt is tudatában ennek. A privát talán mindenképpen privát, akár gondol rá, akár nem. Az az elme azt mondta, hogy megérzi a különbséget, és látszik, hogy valóban így van. Meglátszik a mintázatban.
A hang erre sem figyelt oda. Konkrétan meg kellene kérdeznie tőle, hogy megmutassa: ez nem privát gondolat.
— Elárulja a minta? — Nincs szükség rá, hogy pontosítsa. A hang tudni fogja, miről beszél.