— A minta elárulja. A te mintád mindent elárul, mert nagyon szépen van megtervezve.
Marlene valósággal dorombolt a gyönyörűségtől. Megkapta, amit akart, a dicséretet. Úgy illik, hogy viszonozza a bókot.
— De bizonyára a tiéd is jól tervezett.
— Az enyém más. Messzire szétterülő. Külön-külön minden pontjában egyszerű, csak együttvéve válik bonyolulttá. A tiéd már úgy, ahogy van, bonyolult. Egy ízében sem egyszerű. És a tiéd különbözik a hozzád hasonlókétól is. A többieké — kusza. Lehetetlen elérni őket — kommunikálni velük. A módosítási kísérlet romboló hatással van rájuk, mert törékeny a minta. Ezt én nem tudtam. Az én mintám nem törékeny.
— És az én mintám törékeny?
— Nem. A tiéd magától idomul.
— Te megpróbáltál másokkal is kapcsolatba lépni, nem igaz?
— Igen.
Az erythrói pestis! (Nem jött rá válasz. A gondolat magánjellegű volt.) A lány lehunyta a szemét, elméjét kiterjesztve próbálta megtalálni, honnan nyúl ki hozzá a másik elme. Maga sem értette, hogyan tette ezt, lehet, hogy rosszul csinálta, de az is lehet, hogy egyáltalán nem csinált semmit. Az az elme ki fogja nevetni az ügyetlensége miatt, ha egyáltalán ismeri, mi az a nevetés.
Semmi válasz.
Marlene azt gondolta:
— Gondolj valamit!
Azonnal megérkezett az elkerülhetetlen válasz:
— Mit gondoljak?
Valójában a gondolat nem jött sehonnan. Sem innen, sem onnan, sem sehonnan. Hanem a saját elméje belsejéből.
Saját gyarlóságán bosszankodva azt gondolta:
— Hol érzékelted az elmemintámat?
— Az ember-lények új tartályán.
— A Rotoron?
— A Rotoron.
Hirtelen megvilágosodott benne:
— Te akartál engem. Te hívtál engem.
— Igen.
Hát persze. Mi másért vágyott volna úgy az Erythróra? Mi másért bámult volna olyan epekedve az Erythróra azon a napon, amikor Aurinel azzal jött oda hozzá, hogy keresi az anyja?
Összeszorította a száját. Muszáj folytatni a kérdezést:
— Hol vagy te?
— Mindenhol.
— Te vagy a bolygó?
— Nem.
— Mutasd meg magad.
— Itt vagyok. — És a hang egyszerre egyetlen irányból hangzott.
Marlene meglátta a patakot, és hirtelen ráébredt, hogy miközben az elméjében megszólaló hanggal társalgott, az egyetlen dolog, amit érzékeivel fölfogott, a patak volt. Mintha minden más eltűnt volna körülötte. Mintha az elméje magába zárkózott volna, hogy minél elevenebben érzékelje azt az egyetlen dolgot, amely megtöltötte.
És most föllebbent a fátyol. A víz ott kerülgette a köveket, átbugyborékolt rajtuk, egy helyütt, ahol a víz kisebb örvényként kavargott, apró buborékok táncoltak a vízen. A szétpukkanó buborékok nyomában újak keletkeztek, és egy folyton változó, részleteiben soha meg nem ismétlődő, ám az egészet tekintve mégis állandó ábrát rajzoltak a víz színére.
Aztán a buborékok, egyik a másik után, sorra hangtalanul elenyésztek, és a víz ismét sima volt és alaktalan, ám továbbra is örvénylett. Honnan tudta megállapítani az alaktalan vízről, hogy örvénylik?
Onnan, hogy nagyon halványan megcsillant benne a Nemezis rózsaszín sugara. Az örvény kavarta hullámok csigavonalba rendeződve árulkodtak a víz kavargásáról. A lány tekintetét magához láncolta ez a forgatag, amelyben a spirálisan örvénylő hullámívek fokozatosan egy emberi arc elnagyolt vonásaivá olvadtak össze: a szemek helyén két sötét lyuk és egy vágás a száj.
A lány elbűvölve nézte az egyre élesebbé váló képet. Most már minden részletében föl lehetett ismerni az üres tekintete ellenére is valószerű arcot.
Aurinel Pampas arca bámult föl rá a vízből.
75
Siever Genarr lassan és megfontoltan, erőltetett nyugalommal kérdezte:
— És ekkor eltávoztál?
Marlene bólintott.
— Első alkalommal akkor mentem el, amikor meghallottam Aurinel hangját. Most pedig akkor, amikor megláttam az arcát.
— Nem csodálom…
— Te jó vagy hozzám, Siever bácsi.
— Hát mit csináljak? Verjelek el? Hadd babusgassalak, ha jólesik. Azaz elme, ahogy te nevezed őt, bizonyára a te elmédből építette föl Aurinel hangját és arcát. Úgy látszik, ezek a dolgok nagyon elevenen élnek a fejedben. Milyen viszonyban voltál Aurinellel?
— Hogy érted azt, hogy milyen viszonyban? — nézett rá a kislány gyanakvóan.
— Nem gondolok semmi szörnyűségre. Barátok voltatok?
— Igen. Persze.
— Bele voltál esve?
Marlene összeszorította a száját, és csak némi szünet után válaszolt:
— Azt hiszem, bele voltam.
— Múlt időt használsz. Többé már nem?
— Mi értelme volna? Ő csak úgy tekint engem, mint egy kislányt. Talán mint a kishúgát.
— Ami a körülményekhez képest nem is olyan meglepő. Te viszont még mindig gondolsz rá — ezért idézted föl a hangját, aztán meg az arcát.
— Mi az, hogy „fölidéztem”? A hang is meg az arc is valóságos volt.
— Biztos vagy ebben?
— Persze hogy biztos.
— Beszéltél erről az anyádnak is?
— Nem én. Egyetlen szóval sem.
— Miért nem?
— Ugyan, Siever bácsi. Hiszen ismered őt. Ki nem állhatom ezt az egész… idegességét. Tudom, te most azt fogod mondani, hogy ez mind a szeretet jele, de ettől még nem lesz könnyebb elviselni.
— Nekem viszont készségesen elmondod, pedig én is nagyon szeretlek.
— Tudom, Siever bácsi, csakhogy te nem vagy az a kiborulós típus. Te logikusan szemléled a dolgokat.
— Ezt most bóknak vegyem?
— Én annak szántam.
— Akkor hát vegyük sorra, mit tapasztaltál, és vizsgáljuk meg logikusan.
— Rendben van, Siever bácsi.
— Helyes. Kezdjük azzal, hogy valami élő van ezen a bolygón.
— Igen.
— És ez nem maga a bolygó.
— Nem, ebben biztos vagyok. Ő is azt mondta.
— De a jelek szerint egy élő valami.
— Nekem az a benyomásom, hogy egy élő valami. A bökkenő az, Siever bácsi, hogy amit én tapasztaltam, az nem telepátia, ahogy azt értelmezik… Itt nem úgy van, hogy olvasunk egymás elméjében, meg beszélgetünk. Hanem ezenkívül benyomások is érik az embert, méghozzá kerek benyomások, mint amikor egy egész képet egyszerre tekint át az ember, ahelyett hogy külön-külön figyelne a képet alkotó fény-és árnyrészletekre.
— És ez a benyomás egy élő valamiről tanúskodik.
— Igen.
— Értelmes lényről.
— Nagyon értelmesről.
— De nem műszakiról. A bolygón nyomát sem leltük műszaki létesítménynek. Ez az élőlény, amely láthatatlan, nem jeleníti meg magát, csupán ott gubbaszt a bolygón, gondolkodik, érvel — de nem csinál semmit. Így van?
— Nem vagyok biztos benne — mondta Marlene némi töprengés után, de talán igazad van.
— Aztán megjelentünk mi. Mit gondolsz, mikor figyelt föl rá, hogy mi is itt vagyunk?
— Nem tudnám megmondani — rázta meg a fejét Marlene.
— Nos, terád, kedvesem, már akkor fölfigyelt, amikor még ott voltál a Rotoron. Bizonyára már akkor észrevette, hogy intelligens lények közelednek a Nemezis-rendszer felé, amikor még messze jártunk innen. Vagy nem ez a benyomásod?