— Mint a Föld! — csattant föl Insigna. — De hiszen te sohasem voltál a Földön. Te nem tudsz semmit a Földről!
— Rengeteget láttam róla, anyám. A könyvtárak zsúfolva vannak a Földről szóló filmekkel.
(Igen, voltak. De egy idő óta Pitt úgy véli, hogy az ilyen filmeket el kell zárni — sőt meg kell semmisíteni. Azt vallja, hogy a Naprendszerből való kiszakadás valóban szakítás legyen: semmi értelme fönntartani a Föld iránti művi nosztalgiát. Insigna ezt hevesen ellenezte, most azonban mintha egyszerre maga is megértené Pitt szempontjait.) — Marlene, nem veheted komolyan azokat a filmeket. Azok megszépítik a dolgokat. Főleg a régmúlt időkről regélnek, amikor a Földön még jobb volt minden, bár akkor sem volt olyan jó semmi, mint ahogy állítják.
— Akkor is.
— Mi az, hogy „akkor is”? Van fogalmad róla, mi van a Földön? Ma már egy lakhatatlan nyomortanya az egész. Ezért rajzottak ki az emberek a telepekre. A Föld rettenetes nagy világát odahagyták az apró civilizált telepek kedvéért. Eszébe sem jutna senkinek visszaköltözni onnan.
— Még mindig több milliárd ember él ott a Földön.
— Éppen ez teszi lakhatatlan nyomortanyává. Akik ott élnek, azok is csak az első alkalmat várják, hogy kereket oldjanak.
Ezért van aztán, hogy olyan sok telep épült, és azok is túlzsúfoltak. Ezért hagytuk oda a Naprendszert és jöttünk el ide, kedvesem.
— Apa is a Földön él — jegyezte meg Marlene halkan. — Ő sem hagyta el a Földet, bár megtehette volna.
— Nem, ő nem hagyta el. Ott maradt a Földön — mondta az asszonya homlokát ráncolva, igyekezvén megőrizni a hangja nyugalmát.
— És mondd, anyu, miért?
— Ugyan, Marlene, ezt már megbeszéltük. Sokan otthon maradtak. Nem akartak szakítani a jól ismert hellyel. A Rotoron csaknem minden családban van olyan, aki hátra maradt. Ezt te is nagyon jól tudod. Csak nem akarsz visszatérni a Földre? Mondd, ezt akarod?
— Nem, anyám. Egyáltalán nem.
— Még ha akarnád, sem tehetnéd meg. Több mint két fényévnyire vagyunk onnan. Ezt csak megérted te is.
— Persze hogy megértem. Én csak azt szerettem volna mondani, hogy itt van az orrunk előtt egy másik Föld. Az Erythro. Oda szeretnék elmenni. Oda űz valami.
Insigna képtelen volt visszafogni magát.
Csaknem iszonyodva hallotta a saját szavait:
— Ezek szerint te is el akarsz hagyni, akárcsak az apád.
Marlene megrándult, de aztán sikerült összeszednie magát:
— Hát igaz, anyu, hogy ő elhagyott téged? Talán nem úgy alakulnak a dolgok, ha te másként viselkedsz. — Majd csendesen, mintha csak azt akarná mondani, hogy befejezte a vacsorát, hozzátette: — Ugye, te kergetted el őt, anyu?
IV. Az apa
7
Furcsa vagy talán ostoba dolog, hogy még tizennégy év távlatából is elviselhetetlen fájdalmat okoznak neki ezek az emlékek.
Crile száznyolcvan centiméteres magasságával kirítt az átlagosan alig százhetven centiméteres rotori férfiak közül.
Akárcsak Janus Pitt esetében, már csak egyedül ez a tény olyan erőt sugárzó dicsfénnyel övezte a férfit, amely jóval azután is megmaradt, hogy az asszony rájött, ha nem is merte teljesen bevallani magának, hogy nem remélhet támaszt ettől az erőtől.
Darabos arca, feltűnő orra, kiugró pofacsontjai, erős álla valahogy éhes ragadozó kifejezést kölcsönöztek neki. Egész lényéből sugárzott a férfias erő. Az asszony szinte érezte annak illatát, amely egyből levette őt a lábáról, amikor találkoztak.
Insigna akkor végzős csillagászati szakos diák volt, a Földön végezte diplomamunkáját, s alig várta, hogy visszatérjen a Rotorra és megpályázza a Távpróbára meghirdetett állást. Lelkesítették azok a nagy eredmények, amelyeket a Távpróbától remélt (de álmodni sem merte, hogy éppen az ő nevéhez fog fűződni a legmeglepőbb fölfedezés).
És ekkor találkozott Crile-lal, és zavartan tapasztalta, hogy fülig belebolondult egy földlakóba — egy Föld-lakóba! Egyik napról a másikra elkészült rá lélekben, hogy Távpróbát, mindent odahagyjon és ott maradjon a Földön, csak hogy vele lehessen…
Még most is látja a férfi arcán a meglepődést, amikor a tudomására hozta ezt, s az azzal válaszolt, hogy inkább ő jön el a kedvéért a Rotorra. Gondolni sem mert volna arra, hogy a férfi kész lenne odahagyni világát — az ő kedvéért.
Insignának fogalma sem volt róla, és sohasem tudta meg, hogyan sikerült Crile-nak megszereznie az engedélyt, hogy a Rotorra jöjjön.
Hiszen elég szigorúak voltak a bevándorlási szabályok. Ha egyszer egy telep elért egy bizonyos népességet, rögtön leengedte a betelepülni szándékozók orra előtt a sorompót, egyrészt mert csak egy bizonyos számú embert képes kényelmesen eltartani, másrészt pedig szigorúan vigyázott rá, hogy megőrizze ökológiai egyensúlyát. Azok, akik valamilyen halaszthatatlan ügyben odalátogattak a Földről — vagy akár a többi telepekről —, alapos fertőtlenítési procedúrának kellett hogy alávessék magukat, sőt egy időre karanténba is zárták őket, és kötelesek voltak minél előbb elhagyni a telepet.
Itt volt viszont Crile a Földről. Egy alkalommal panaszkodott ugyan a többhetes várakozásra, amely nyilván része volt a fertőtlenítési procedúrának, és az asszonynak titokban még hízelgett is a kitartása. Lám, mennyire ragaszkodik hozzá, hogy kész mindent elviselni.
Volt idő azonban, amikor a férfi magába vonult és elhanyagolta az asszonyt, aki ilyenkor eltűnődött azon, valójában mi is késztethette a másikat arra, hogy mindezeket a nehézségeket felvállalja a Rotorért. Lehet, hogy nem is ő, hanem a Földről való menekülés kényszere volt a mozgatórugója. Elkövetett talán valamilyen bűnt? Gyilkos ellenséget szerzett magának? Egy asszonytól fut, akit megunt? Sosem merte megkérdezni tőle. A másik pedig sohasem kínálkozott magyarázattal.
Amikor végre megkapta az engedélyt, akkor is nyitva maradt a kérdés, hogy meddig maradhat a Rotoron. A Bevándorlási Hivatalnak kellene őt külön engedéllyel ellátnia, hogy a Rotor teljes jogú polgárává válhasson, ami aligha valószínű.
Insigna számára külön vonzerőt jelentett mindaz, ami Crile Fishert elfogadhatatlanná tette a rotoriak szemében. A földiségében ő a másság varázsát érezte. A tősgyökeres rotoriak óhatatlanul lenézik benne az idegent — még ha papíron nem is az —, őneki viszont még ez is erotikus gyönyör forrásául szolgált. Íme, kész megvívni érte és diadalmaskodni egy ellenséges világgal szemben.
Amikor a férfi megpróbált valamilyen kereső foglalkozás után nézni, hogy beilleszkedjék az új társadalomba, az asszony volt az, aki fölhívta a figyelmét arra, hogy ha elvesz egy rotori nőt — aki már harmadik generáció óta itt honos —, az nyomós indokul szo1gálna a bevándorlási hatóság szemében a teljes jogú polgárság megadásához.
Crile előszór meglepődött, mint akinek az ilyesmi eszébe sem jutott, csak aztán csillant föl szemében az öröm. Ez egy kis csalódást okozott Insignának. Mennyivel hízelgőbb lenne, ha a szerelem és nem az állampolgárság elnyerése vezetné őt az oltárhoz, de aztán belenyugodott, hogy ha ez az ára…
Így hát a szokásos hosszú rotori jegyesség után összeházasodtak.
A házasság nem sok változást hozott az életükbe. Az újdonsült férj szerelme nem lángolt hevesebben, mint ahogy korábban sem tűnt ki szenvedélyes lobogásával. Feleségét magától értetődő gyöngédséggel vette körül, amely csak néha izzott föl arra a hőfokra, hogy az asszonyban azt az érzetet keltse: ha nem is merül el teljesen a boldogságban, de legalább néha meg-megmelegszik a tüzénél. Sohasem volt hozzá durva vagy goromba, és elvégre valóban föladta őérte a saját világát, és számos kényelmetlenséget vállalt magára, csak hogy mellette lehessen. Ez csak a javára szólhat, és Insigna úgy is értékelte.